Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-26 / 6. szám
TÖRTÉNELMI Az elnöknek a lótetű kirágta az összes földieprét! — Még mindig jobb — kárörvendezik a párttitkár —, hogy az elnökét rágta ki, és a téeszé maradt. Mert mi van, ha fordítva történik? Csakugyan lehetne ez fordítva is. Hiszen néhány téeszben hallani: az elnök adja le a legszebb bikákat, az elnök háztájiján terem a legtöbb kukorica, az elnök üvegházából szedik a legtöbb és a legillatosabb szekfűt. Mányban nincs ilyen! Az elnöknek van háztájija. Ott, ahol a többi téesz-tagé, ősszel ő is betakaríthatja egy hold termését, vagy felveheti az egy hold háztáji után járó harminc mázsa kukoricát. — Azt mondják, hogy itt Mányban egy hektáron hetven mázsa terem! — Termett már nyolcvan is! Tavaly silókukoricát vetettünk, olyan jól sikerült, hogy mielőtt besilóztuk a szárat, hektáronként onnan is leszedtünk ötven mázsa csövest. — És akkor miért harminc mázsa jár egy hold háztáji után? — Azért, mert ez tisztán van, költségek nélkül. Ennyit szavazott meg a közgyűlés. Kiss Ferenc, a mányi téesz elnöke, de Bicskén, a járási székhelyen lakik. Onnan jár ki naponta. Tíz kilométer az út; semmi! A 210 öles bicskei kertjében a két virágágy nagyságú földieper tábla mellett még van 27 tőke szőlője is. Azt még nem rágta ki a lótetű. Almafák is vannak itt, meg körte, meggy, őszibarack. Van egy almafa, senki nem tudta még megmondani, hogy milyen fajta, pedig már igazi alma-tudósok is nézték. Az almafák, meg a körte is — sárgul. — Nem néz utána az elnök, hogy mitől sárgulnak a fái? — Lehetne! De ha a saját kiskertjében nézgelődik az ember, akkor kevesebb idő jut a nagyobb kertekkel való törődésre. Meg kellene nézetni a talajt. Ha volna rá idő. Az elnök most szabadságon van, reggel azért egy órára minden nap beszalad a téeszbe még ilyenkor a szabadsága alatt is. De ezek a szabadságos napok a legrosszabbak, ilyenkor van a legkevesebb ideje. Három nap múlva vizsgázik az egyetemen. Kiül a ház elé a napra, a küszöbre, a lépcső körös körül tele könyvekkel, jegyzetekkel. Negyven éves múlt, és most tanul.. . — Eddig is tanulgattam valamit mindig, de az egyetemnek most jött el az ideje. Szép, modern, háromszobás lakásban laknak, sajátjuk a ház. Semmi olcsóság, és semmi hivalkodás. Csak az van a szobákban, ami ma kell egy jól berendezett kényelmes lakásba. Sok könyv és bekötött folyóiratok a polcokon. A kiskert, a ház, a szobák, a bútorok, városias minden. Pedig az elnök parasztember. — Volt! — igazít ki. — Nem megtagadása ez a múltnak, csak a helyzet reális tudomásul vétele. Hogy mondhatja magát valaki ma parasztnak — vagy munkásnak —, aki már több mint húsz éve nem paraszti munkát végez? Szépen, nyugodtan, színvonalasan tud az elnök kötölőzködni. Nem ront arra, akivel a véleménye nem egyezik, hanem nyugodt, megfontolt szívóssággal mondja a magáét. Ilyen a téesz-vezetésben is. Felfelé is, lefelé is. Tud és szeret vitatkozni. Szereti, ha másnak más véleménye van. Ha meggyőzik, ha valaki okosabbat talál ki. szívesen enged. Csakhogy a meggyőzéshez érvek kellenek. Fentről is, lentről is egyaránt. Minden téesz olyan, amilyen az elnöke. Vagy minden elnök olyan, mint a szövetkezet, amelyet kormányoz? A mányi téeszt Kiss Ferenc formálta olyanná, amilyen. Egy hétköznapi közösséggé, amely szívós, szorgalmas munkával mindent meghódít. Az elnök még innen van az ötvenen, az arca kedélyes, a tekintete kiegyensúlyozott, semmi gyötrelemnek és kínnak nincs nyoma az arcán, pedig fogós évek vannak mögötte. Fiatalon cselédeskedett is a Zsámbéki medencében, hol az egyik pusztán, hol a másikon. A szülei cselédemberek voltak. Aztán alighogy beleízlelt a 45-ös évek után az új világba, besorozták katonának. — Az én életem meghatározója talán az a néhány év volt. mint a honvédségnél töltöttem. Gyerekfővel, tudatlanul a pusztákról hozott félelmekkel vonultam be a hadseregbe. Ott hallottam először, hogy tanulni kéne. hisz nem tudunk jóformán semmit. De ahhoz meg, hogy valamit is ránk lehessen bízni, sok mindent kellene tudjunk. No, de a tanulás nagy dolog! Az egyik legnagyobb minden emberi tevékenység között.. . Csakhogy mire felmértem magamban, mit is kellene tudnom, vége lett a katonaéletnek. Cselédnek már nem kellett visszamennem. Jelentkeztem az állami gazdaságba, hogy dolgozni akarok. Kaptam egy szekeret, két lovat, hol ide küldtek vele, hol oda. Mit tudtam én akkor, mi az az állami gazdaság...? Valahol dolgozni kellett, kenyeret keresni. Ügy éreztem azokban az években, hogy elszakadtam valamitől. Pedig milyen jó lett volna még tudni sok mindent... tanulni! Az elnök mostanában is jár azokon a földeken, ahol annak idején kocsiskodott. Azoknak a földeknek egy része a téeszé, a többi a Pilis-hegyi Állami Gazdaságé, ök a szomszéd, jó a barátság velük, még nem perlekedtek soha, pedig lett volna min, de mindig megegyeztek szép szóval minden vitás kérdésben. A szép szó; fontos. Nem a mézesmázos, egymást ajnározó beszéd, hanem az okos, megbízható, tiszta szavak. A mányi téeszben a beszédstílus ilyen. Nyíltan, őszintén szembe mondva a véleményeket és ellenvéleményeket. Ez a stílus az elnöktől indult el. Mányon nagyon kevés a mezőgazdasági munkaerő. így hát a környékről kell verbuválni a dolgozókat. És Mányra szívesen jönnek az emberek. Még a harmadik faluból is, ahol van téesz, ahol lehetne dolgozni, és nem is keresnének a munkások kevesebbet, mint itt. Csakhogy Mányon a fizetés mellé az emberek mást is kapnak: tiszta, egyenes beszédet, jó szót. És ez nagyon is megbecsült fizetéskiegészítés. Mert a környéken ez nem minden szövetkezetben van így! Minden téesz jó vagy rossz híre messzire elszivárog. Nemcsak a terméseredmények, nemcsak az egy munkanapra eső évi átlagkereset összege. Majtison már nem egy elnök kapott leckét: Mányon nem így beszélnek az emberrel ... — Az volt az én szerencsém — mondja az elnök — vagy ki tudja, ami nekem szerencsém volt, másnak is az volt-é —, hogy kiselejtezték a lovakat a gazdaságból. Levettek a szekérről, elküldték egy tanfolyamra. Onnan megjövet brigádvezető lettem. De már akkor volt valami sejtelmem arról, hogy egy-egy tanfolyam végeztével nem lehet a könyveket büntetlenül becsukni. Beiratkoztam a technikumba, ott már minden érdekelt. A gépek, a föld, az állatok, a fák. Aztán megválasztottak itt Mányon tanácselnöknek. Egy pár éves tanácselnökség jó iskola mindenkinek. Különösen meg azok az idők, amelyekre az én tanácselnöki éveim estek. Beszolgáltatás, 56, meg az azt követő évek. És hogy a szüleim nem mányiak, tehát én csak bekerült voltam a faluba. Mintha a Mány környéki pusztákról, ahonnan származók — külön útlevél kellene ide, a faluba. Egyik téesz jobban küszködött akkor, mint a másik. Az egyik kis vergődő téesz megválasztott elnökének: na hát ha én annyira tudom, annyira akarom, annyira hiszek benne, hát itt van, csináljam! Nem tudtam én se semmit. Csak azt, hogy ha az ember valamit nagyon akar, annak sikerülni kell! Megtartottam a tanácselnöki tisztemet is, csak azért, hogy még az elnöki fizetéssel se terheljem a szövetkezetét. Aludtam akkoriban négy-öt órát naponta? És azt is, hogy? Mi lesz, hogy lesz, sikerül-e, ki bírunk-e vergődni a nyomorúságból? És nemcsak nekem volt fontos a szövetkezet! Azoknak is, akik a téesz nélkül újra cselédek lehetnének. És sikerült. Kilábaltunk. A téesz-egyesítések idején már mi álltunk a legerősebben a saját lábunkon. Nem minket csaptak más téeszhez, mihozzánk csatolták a többit. És én lettem az elnök. Azóta is egyesültünk már más szövetkezetekkel, hogy, hogy nem, én kaptam a legtöbb szavazatot minden választáskor ... — Majd nem kapok, ha alkalmasabb ember kerül, mint én. A mányi szövetkezetét még egyetlen fiatalember sem hagyta el azért, mert nem hagyták dolgozni, kevésbé iskolázott vezetők féltékenykedtek volna a nagyobb tudású fiatalokra. Igaz azonban, hogy itt a fiatalság sem vízum a boldoguláshoz, a szakmai előrehaladáshoz. Egyetlen esélye van mindenkinek: a munka, a teljesítmény, mivel és hogyan járul hozzá a szövetkezet eredményeihez. Handabandázásokból itt nem lehet megélni. Itt régen se volt divat, most meg különösen nem — a kockáztatás. Lépcsőről, lépcsőre, fokról fokra haladnak felfelé. Jött már ide olyan fiatal, aki kijelentette: egy fél év alatt felborongatna itt mindent. Rendbe vágná azt, amit kell. Csakhogy ez mibe kerülne az államnak, a szövetkezet tagságának? ök is tudnának milliókért új tehéntelepeket varázsolni. Legutóbb egy mérnök jött ide — főgépésznek. Szétnézett, továbbállt, azzal, hogy csak nem képzelik róla; műegyetemi diplomával a zsebében hajlandó egy ilyen kócerájban dolgozni, mint ez. Bizony a „kócerájokat” meg lehetne szüntetni. Mert vannak ilyenek a mányi téeszben is. Már holnap el lehetne kezdeni. De hol a garancia, hogy egy év múlva a kevésbé átgondolt változtatások miatt nem kellene-é a mányi téesz-vezetőknek is beállniuk a sorba: kérjük a téesz szanálását 20—25 millióig... Mert ilyesmire is van példa a környéken. A mányi szövetkezet az utóbbi években még a rossz időjárást is elviselte, és ha lassan is. de szépen haladt előre. Megszenvedte a maga boldogulását, „idegen” erők. pénzes, hatalmas pártfogók nélkül emelkedett a jó szövetkezetek sorába. Csakhogy a mányi téesz sem külön állam az államban, ebben az országban él és gazdálkodik. Figyelembe kell vennie mindent; az országos gazdaságpolitika irányát, menetét. Abból nem szakíthatja ki magát, még akkor sem, ha ez a kiszakítás pillanatnyilag előnyökkel kecsegtetne is. így történt, hogy az elmúlt évben Mány egyesült a sokkal gyengébben gazdálkodó szomszédos Csabáival. Bizony, ez nagy mérkőzés volt, nehezen sikerült megúszni. Mert a csabdi területen dolgozók bérét nem lehetett egyből a mányiakéhoz igazítani. A mányiak keresetét pedig nem lehetett leszállítani a csabdi téesztagok jövedelmének színvonalára. Ahány szövetkezet, annyiféle gond! Évekkel ezelőtt legtöbb elnököt azzal szorította a tagság, hogy munkát kért. A mányi elnököt éppen ellenkező gondok szorítják. Nincs ember. Különösen az állattenyésztésben gond Mányon a munkaerő-utánpótlás. Kiöregedtek a régi cselédek, akik még szokva voltak a pusztai élethez, a tanyákhoz. Hiába fizetik meg jól, nem kapnak tehenészeket. Igaz, nem könnyű munka az, még négyezer forintos havi jövedelem mellett se. Reggel négykor kelni! Tíz órától délután háromig szabad a téesz-tehenész, de három-négy óra felé már újra helyt kell álljon. Mit csinálhat a közbeeső idejével? Nemcsak hogy tehenészeket nem kapnak, de még főállattenyésztőt se ... Hiába gazdálkodik a szövetkezet biztos anyagi alapokról, egyre több a gond. Telepítsenek gyümölcsöst? Honnan vesznek munkaerőt a gyümölcs leszedéséhez? És hogy fogják majd kivédeni az ismétlődő árrendezéseket? Van egy 150 holdas őszibarackosuk. A kert szép jövőjében bízott a vezetőség is, a tagság is. Bizony, meg kellett húzni a nadrágszíjat ezért a 150 holdas gyümölcsösért! Tavaly egy permetezés 55 ezer forintba került. Az idén ugyanez a munka már 90 ezer forint. Csaknem a duplája. De azért ezt a szövetkezetei már nem tudná felborítani semmi. Az elkövetkezendő évekre sem terveznek nagy dolgokat. A meglévő téesz-központ egy régi parasztház. Jó az, elférnek benne, ök is építhettek volna már nagy, központi, emeletes irodákat. De minek a rongyrázás? Inkább egy jó traktor, egy jó fejőgép, mint két előszobás elnöki iroda nappali és éjszakai titkárnővel. Aki itt jár Mányon, az elnöknél, nem visz magával semmi elkápráztató élményt, felejthetetlen emléket. Egy egyszerű, tisztabeszédű emberrel találkozott, aki nem ejt ámulatba senkit, de akivel itt lehet találkozni az elnöki irodában jövőre is. Tudom, Kiss Ferenc ez ellen tiltakozna. Előre mit és honnan tudhat ilyen dolgokat az ember...? Sok mindent lehet tudni előre is. össze kellene szedni, mit is tudok most, az elnökkel való beszélgetés és ismeretség után, amit eddig nem tudtam? Hogy az én falum téesze, a jánkmajtisi Dózsa, eddig tizenegynéhány elnökét nyugodtan odaadhatta volna az egy mányi elnökért. De nem ajánlotta fel senki a cserét. És még? Vajon erről Kiss Ferenc tud-é, és megfogalmazta-e magában valaha is? Történelmi pályát futott be...! Ha nem is egy tengerjáró hajó, de egy kis folyami gőzös kormánykereke az ő kezébe került. Aligha voltak az elmúlt harminc évnek fontosabb katonái, mint ő, ők, a Kiss Ferencek. Névtelen katonák, soha nem fog a nevük márványtáblára kerülni. Már csak azért sem, mert sokan voltak, sokan vannak ahhoz, hogy márványtábla készüljön a felsorolásukért. Egy nép, egy nemzet évezredes történelmének nagy változásában vettek részt. Névvel, vagy név nélkül, de meghatározói lettek az új Magyarország történelmének. Ne siessünk. Bízzuk a jövőre, hogy a történelem ítélje majd meg a szerepüket, meg azt, amit alkottak! Bár azt hiszem, ennek az ítéletnek a kimondásával, és a Kiss Ferencek szerepének a minősítésével aligha késlekedne egyetlen volt uradalmi cseléd is, ott túl a falun, Mány határában, a pusztákon. Kiss Ferenc elnök Erik a gyümölcs Fejni készül a gazdasszony 6
