Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-03-26 / 6. szám

A III. ANYANYELVI KONFERENCIA ELE

MEGKÉRDEZTÜK DR. SZATMÁRI ISTVÁN PROFESSZORT

Milyen hatékonysággal szolgálták az eddigi Anyanyelvi Konferenciák a magyarságtudat és nyelvünk ápolását?

— Magam először 1973-ban, a II. Anyanyelvi Konferencián, majd a Védnökség 1975. évi kibővített ülésén vettem részt. Ezenkívül 1974 őszén előadást tartottam mai magyar nyelvünkről a brüsszeli és a párizsi magyar egyesületben, továbbá meglátogattam a belgiumi Tubize-ben egy magyar nyelvi és magyar néptáncok tanításával foglalkozó órát. Végül a Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratban azóta is figyelemmel kísérem az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének sokrétű tevékenységét.

Nemzeti, sőt emberi kötelességünk, hogy minden erőnkkel támogassuk — itthon és külföldön — azokat a jó szándékú törekvé. seket. amelyek a magyar nyelvnek és kultúrának a külföldön élő magyarok között való ápolására irányulnak.

A magyar nyelv és kultúra megismertetése nagy áldozattal jár. és mindenkitől határtalan lelkesedést, kitartást kíván.

A magyarságismeretnek, a mai Magyarországgal való kapcsolatnak központi kulcsa a nyelv. A magyar nyelv eredményes oktatásához pedig — módszertanilag is —

felkészült tanítókra s a különböző körülményekre szabott tankönyvekre van szükség.

A magyarságtudat kifejlesztésében igen fontos szerepe van a nyelven kívül az irodalomnak, a zenének, a táncnak, a játéknak, tehát az egyesületeket el kell látni szemelvénygyűjteményekkel, hanglemezekkel, magnószalagokkal, filmekkel.

Különösen a magyarul tudó idősebb nemzedékre gondolva föltétien szükség van arra is, hogy hazai előadóművészek rendezzenek magyar nyelvű műsoros esteket, illetve hazai tudósok, szakemberek általánosabb érdekű vitával, megbeszéléssel egybekötött előadásokat tartsanak a különböző egyesületekben.

Ki. kell dolgozni a magyarnak, mint idegen nyelvnek az oktatási anyagát és módszertanát is, tekintettel arra, hogy angol, spanyol, francia nyelvűékről van-e szó.

Milyen eredményekről számolhatunk be?

Első helyre kívánkozik annak megemlítése. hogy az itthoniak és a kintiek érintkezésében a kezdeti bizalmatlanságot vagy legalábbis bizonytalanságot fokozatosan a kölcsönös bizalom váltotta fel, és hogy immár a hazai közvélemény is határozottan és lelkesen támogatja az Anyanyelvi Konferenciák tevékenységét.

Mind itthon, mind külföldön kiszélesedtek a magyaroktatásnak és a magyar kultúra megismertetésének a szervezeti keretei, a személyi és tárgyi feltételei, általában: javultak az eredményes munka lehetőségei. Az eddig említetteket ékesen bizonyítja például, hogy a második és harmadik nemzedékhez tartozókban is felébredt a vonzódás a magyar nyelv és történelem, a magyar haza iránt.

Megjelent három tankönyv, köztük A magyar szavak világa, a külföldön szerzett tapasztalatokat is értékesítő átdolgozott formában; napvilágot látott a magyar nyelv oktatását módszertanilag segítő tanári kézikönyv; immár évről évre kétszáznál is több külföldi magyar gyermek nyaral a Balaton ' menti táborokban, közben megismerkedik a magyar nyelvvel és mai életünkkel; a 14—20 éves külföldi magyar fiatalok pedig a sárospataki nyári kollégiumban kötik össze a nyaralást nyelv- és népdaltanulással; a múlt évben Debrecenben megindult a nyelvünket tanító külföldi pedagógusok továbbképzése is; néptáncfüzeteket, versösszeállításokat, hanglemezsorozatot jelentettek meg; a Nyelvünk és

Kultúránk — amely a korábbi 24 helyett 80 oldalon és 500 helyett 1300 példányban került az olvasók kezébe — egyre hathatósabban segíti elméleti és gyakorlati cikkeivel a magyar nyelvi nevelést.

Mit vár a III. Anyanyelvi Konferenciától?

— A Konferencia külföldi résztvevőit — egyébként kívánatos, hogy a magyar nyelvet, néptáncot, általában magyar kultúrát oktató, a szórványmagyarság életével, kérdéseivel foglalkozó hazánkfiai lehetőleg legyenek ott ezeken a találkozókon — minél jobban megismertesse a jelenlegi hazai irodalommal, kultúrával, életviszonyokkal, egyszóval mai valóságunkkal.

Szemelvénygyűjteményekkel, különböző célú módszertani könyvekkel, bemutatóórákkal segítse a magyar nyelv, ének, tánc oktatóit abban, hogy munkájuk minél eredményesebb legyen.

Vita közben, fehérasztal mellett, kiránduláson, baráti beszélgetésen ismerjük meg egymást, cseréljünk véleményt egy cél érdekében: hogy szolgáljuk a magyarságtudat és nyelvünk ápolását.

Tehát folytassuk az eddigi utat, ha lehetséges, mind mennyiségileg, mind minőségileg növelve a korábbi eredményeket.

A szombathelyi II. Anyanyelvi Konferencia Előkészítő Tanácskozásán Kodály Zoltánná Lőrincze Lajos profesz- Dr. Szathmári István professzor szorral beszélget Novotta Ferenc felv.

Ausztráliában élek

A közelmúltban tettük közzé Vásárhelyi Angela Írását, amelyben családi életének hajdani emlékeit tárta az olvasók elé. Olvasóinktól azóta több levelet kaptunk, beszámolnak arról, hogyan kerültek külföldre és hogyan illeszkedtek be a befogadó ország életébe. Egyik ilyen levélből közlünk most részleteket. Várjuk a további leveleket.

20 000 kilométerre élek Budapesttől. Ha huszonöt évvel ezelőtt valaki ezt mondja nekem, elképzelhetetlennek találom. Hiszen, ha két hétre elmentem nyaralni, 12 nap után biztosan hazautaztam, elég volt ennyi távoliét. Az évenkénti néhány hetes hazalátogatásoktól eltekintve ma pontosan 7380 napja hagytam el Budapestet.

Budapesten nyomdászszakmát tanultam. Megérkezésem után azonnal állást kerestem. Egy olasz eszpreszszóban vettek fel — vezetőnek. Azt hittem, hogy tudok angolul, egy kicsit olaszul is, de rájöttem, hogy idegen világba csöppenve, semmit sem tudok. Mert vannak olyan szavak — egy cigarettamárka, vagy egy fejfájás elleni por neve — ami nincs benne a szótárban, de amit minden gyerek tud, csak én nem, és hiába magolom a könyveket, hosszú idő fog eltelni, amíg a mindennapi élet megtanít ezekre a kifejezésekre. Néhány hét múlva egy pesti közgazdász jóbarátom — aki itt étteremben zongorázott — említette, hogy ahol ő játszik, sokkal jobban keresnek a pincérnők, és nem olyan hosszú a munkanap. Ajánlotta, hogy jelentkezzem, bemutat a vezetőnek. Feltétlenül mondjam azt, hogy van gyakorlatom — mert mindenki ezt teszi —, aztán majd megtanulom a szakmát. Amikor elfogódottan a vezető elé álltam, és azt kérdezte, hogy van-e pincérnői gyakorlatom, habozva válaszoltam, hogy — nincs. Meglepetésemre mosolyogva mondta: jól tettem, hogy megmondtam az igazat, mert tíz percen belül úgyis minden kiderült volna — és megengedte, hogy kipróbáljam ügyességemet. Hazavittem az étlapot, betanultam kívülről az árakkal együtt, a szótárból egész éjszaka magoltam az összes létező ételek és élelmiszerek nevét, és másnap este elkezdtem a pincérnői munkát.

A pontosság, alaposság, fáradhatatlanság, napi 12 órai

munka, nem tipikus ausztrál erény. A „take it easy” nagyon kellemes lehet, de ezzel homlokegyenest, a 120-as tempó irányította életemet az elkövetkező esztendőkben. Nagyon kemény és sok munka volt abban, hogy jóformán pénz nélkül, másfél évvel Ausztráliába érkezésünk után, egy pici, önálló éttermet tudtunk nyitni és fizetni a részleteit.

Ketten a férjemmel voltunk a szakács, pincérnő, mosogató, takarító, kávéfőző, bevásárló, könyvelő, ruhatáros. Nagyon kellett gondolkodni, mivel lehet kiérdemelni az emberek figyelmét és megelégedését, azaz a sikert! Néhány hónap múlva pici éttermünket felcseréltük egy valamivel nagyobbra, ahol kimondottan magyar konyha volt. Kora reggeltől éjfélig, tízszer, hússzor cserélődtek a vendégek. Amikor egyszer éjjel nagyon fáradtan hazamentem — kételkedve, hogy érdemes-e ennyit dolgjzni — visszanéztem az üzlettől vagy száz méterre levő kis utcából, ahonnan nagy neon betűkkel türkiz és ciklámen színekben, messzire látszott az étterem neve: RHAPSODY. Szinte meglepődve kérdeztem önmagámtól, hogy valóban ez a mi üzletünk? Jó név volt, és hamarosan megjegyezte mindenki. Hat-hét év múlva, amikor Sydney legnagyobb és legszebb kávéházát alapítottuk, ugyanúgy néztem viszsza a nagy neon betűkre: COSMOPOLITAN RESTAURANT. A legszebb bókot egy amerikai filmproducertől kaptam, - aki éppen akkor érkezett Hollywoodból. Csak azt akarta mondani, hogy neki még Amerikában mondták, hogy három dolgot kell megnéznie Sydneyben, a Harbour Bridge-et, az Operaházat és a Cosmopolitan Restaurantot. Most látja, hogy igazuk volt.

Mi is volt a Cosmopolitan Restaurant? Kávéház, amelyet összeálmodtunk a Gundel jó konyhájával, a Gerbeaud süteményeivel, a Dunapart teraszával, este a régi Aranykéz utcai Pipacs Vécsey Doris zongorázásával. A világ minden részéről légipostával érkezett napilapok és hetiújságok sorakoztak újságkeretekben. Mindezt még sohasem látta Sydney, de rövidesen megszerette, és a kávéház a város „találkozóhelye” lett. Az európaiak, akik hoszszú évekig távol éltek a kontinenstől, otthoni légkört találtak, az ausztráloknak pedig tetszett a szokatlanul mozgalmas és barátságos környezet, számukra furcsa, de ízletes ételekkel.

Néhány évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy belefáradtunk a reggel kilenctől éjjel egyig tartó évi 365 napos hajszába. Sikerült férjemet rábeszélni, hogy 16 év után megérdemeljük a nyugodt és kényelmes életet. Átadtuk az üzletet, végigjártuk Európát, Amerikában is voltunk. Egy évig tartott ez a független és kötetlen élet. Akkor férjem már hajnalban négy órakor a fotelben ült, és nem tudott aludni. Nem élvezte többé az édes semmittevést, s végülis elfogadott egy ajánlatot, hogy nyisson egy új, nagy Moteléttermet.

A neve már megvolt — GLENVIEW —, Sydneynek, Budához hasonló, ausztrál környezetében. Ma a Glenview a North Shore legjobb és legszebb motelje és népszerű zenés, táncos étterme, három tagú olasz zenekarral, amely közben megtanult magyar zenét is játszani. Persze én is segítek, de csak néhány napot dolgozom hetente, átadtam helyemet Szatmári Katinak, a fiatalon elhunyt olimpiai válogatott úszó, Szatmári öcsi özvegyének, akivel főként azért érzem olyan jól magam, mert ő is 120-as tempóval közlekedik. Az érdem már nem az enyém, de azért jólesik, ha a taxisofőrnek bemondom a nevet: Glenview, North Shore, és kezdem mondani a címet, de az közbevág: — Tudom kérem, nagyon népszerű hely, sok utast viszek oda.

Ez a történet az elmúlt húsz év állomásainak összefoglalása. Persze a fűrészporízű órák, napok, évek, elmosódtak, közelebb hozta a húsz év előtti éveket a 20 000 kilométer távolságot. A még megmaradt barátaimmal változatlanul ragaszkodunk egymáshoz. Ma már 13 és fél óra alatt teszi meg a legújabb típusú repülőgép az utat, leszállás nélkül Ausztráliából Európába. Mi lesz a jövő?

Sokat köszönhetek Ausztráliának, itt hozzám jók voltak, engedtek dolgozni, érvényesülni, nem számított, Jjogy még ma is érezni a beszédemen, hogy nem itt születtem. Ausztrál csak külföldön vagyok, mikor előveszem az útlevelemet, vagy kérdezik, honnan jövök. Itt Ausztráliában, magyar vagyok, mert más vagyok, mint az „ősausztrálok”, részben kicsit jobb, mert több akarat, több érdeklődés és áldozatvállalás van bennem, részben roszszabb vagyok, nyugtalanabb, elégedetlenebb, bírálóbb, gyanakvóbb — és egy picit keserűbb.

L. J.

4