Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-12-31 / 26. szám

BOLDIZSÁR MN: 11 AMI NAPLÓ A város kulcsai *5 A város kulcsaival utoljára regényben találkoztam, mégpedig ifjúságiban — vagy mégsem. A televízió felelevenítette a mai fiatalok számára ezt a középkori és kora új-kori tárgyat és fogalmat. Az a gyanúm, hogy a város kulcsainak már évszázadok­kal ezelőtt is csak jelképes értelme volt. Hiába volt bezárva a vár kapuja, ha az ostromlók erősebbek voltaik. Ha megegye­zésre vagy várfeladásra került a sor, a polgármester átadta a város kulcsait a hó­dítónak vagy az új úrnak. A múlt héten megint láttam a város kulcsait, nem a re­génybeli emlékekét és nem is a televízió ernyőjén, hanem a valóságban, Eger főte­rén, a Dobó István téren. Szép, nagy kul­csok voltak, másfél arasznyi hosszúak, dú­san aranyozva, bársonyos ládikában. Meg lehetett némi és meg lehetett fogni a vá­ros török kulcsát, mégis jelkép volt. Jelké­pe nemcsak az egykori kulcsoknak, hanem a hagyomány és a haladás harmóniájának, amire a mai magyarok törekszenek. Eger­ben ifjúsági Gárdonyi-napokat tartanak, Gárdonyi Gézának, a város nagy mese­mondójának emlékezetére. Gárdonyi törté­nelmi regénye, az Egri csillagok, beletar­tozik minden magyar ember történelmi és irodalmi tudatába. Gárdonyi azt a hősi küzdelmet írta le, amelyet a XVI. század­ban Eger várának védői vívtak a sokszo­ros török túlerő ellen, és amelyben a vár kapitánya, Dobó István hősiessége párosult hadnagyának, mai szóval hadi mérnöké­nek, Bornemissza Gergelynek leleményes­ségével, ravaszságával, kitartásával. Erre emlékeznek Egerben fiatalok és öregek. Nem udvariatlanságból vagy éppen a fiatalok körüludvarlásából említem elő­ször az ifjakat, hanem azért, mert Eger Kürthy Hanna grafikája évszázadok óta iskolaváros, a Bornemissza Gergelyek tanulni vágyása, találékonysá­ga, kitartása, hagyománya is és útmutató is. A város kulcsai pedig úgy kerülnek a történelembe, hogy Eger hadi múltjára és Gárdonyi regényére emlékezve a Gárdo­nyi Géza-napok egy szép és derűs jelenet­tel kezdődnek. A Dobó térre felvonul a város fiatalsága, tízezernyi fiú és leány, a tér közepén egy ácsolt emelvényre pedig Eger város vezetősége. Ott voltam a tö­megben, egy órácskát szórakoztam a fiata­lokkal, akik énekeltek, táncoltak. Azután kürt hansant, fellépett az emelvényre a vá­ros vezetősége, az ifjúsági szervezetek, az iskolák és a főiskolák választott vezetői, majd Eger város tanácsának elnöke, tör­ténelmi szóval a polgármester, formás be­széd kíséretében átnyújtotta a város kul­csát az ifjúsági tanács elnökének. Ezzel jelképesen három napra átadta a város vezetését a fiataloknak. Ez annyit jelent, hogy a fiatalok beülnek a városi tanács irodáiba, megfigyelik az ügyvitelt, beszél­getnek a lakossággal, bizonyára javasla­taik is lesznek, és a tanácselnök azt ígérte, hogy el is fogadják. Azt is jelenti, hogy a fiatalok három napon át külön engedély nélkül gyűlésezhetnek, táncolhatnak, éne­kelhetnek. színházat játszhatnak Eger vá­ros minden terén és utcáján. Vagyis, bé­kés hódítókként birtokukba veszik a vá­rost. Ahogyan az Ifjúsági Tanács elnöke az Egri csillagokban Bornemissza Gergely ellenlábasára utalva kijelentette: ügyelni fognak arra, hogy most és később semmi­féle gonosz janicsár ne garázdálkodhassék a városban Amikor este tízkor végre rászántam ma­gam, hogy kocsiba üljek és hazamenjek Pestre, az idei nyárias május langyos éj­szakájában a sok Bornemissza Gergely és Cecei Éva táncolt, sétált és csókolózott az utcán. TAAR FERENC EMBER, GYALOGOSAN Gyönyörű a puszta! Szikrázó, nagy kékség az égbolt. Kilombosodtak a fák, virágoznak az útmenti bokrok, eső utáni párával teli a levegő, s szép zöld a fű, még nem perzselte ki a nyár szaharai forrósága. Bármerre néz az ember — a horizont messzeségébe, vagy a kupola kéklő magasságába — a vég­telenbe tekint, s ott áll, mint mér­hetetlen koordináták egyik metszés­pontján ámuldozó parányi bogárka, s tele a szíve érzésekkel. Leállítom a motort. Leülök az árokpartra, a dús fűbe, nekivetem hátamat a kilométerkőnek, s bele­merítem arcomat a fénybe. Egyszer csak előkerül egy ember valahonnan. Lassan lépdel, nem siet. Megáll előttem, köszön, meg­emeli a kalapját. Barna, cserzett arcbőre elárulja az első pillantásra, hogy ide való lehet, pusztai ember. Az öltözéke meg azt, hogy nem munkából jön, mert magas nyakú, fehér ing van rajta, sötét ruha, fé­nyesre suvickolt, rövid szárú csiz­ma, a fején fekete kalap. Visszaköszönök. Nézzük egymást. Hallgatunk. Itt a pusztán más az érintkezési modor. Később a kocsi felé int a fejével: — Valami baja lett? — Nem — mondom — csak néze­lődöm ... Jön a nyár! — Nem jön! — telepszik le mel­lém a fűre. — Már itt van. Onnan tudom, hogy már előjöttek a kis piros bogarak. — Széthajtogatja a fűszálakat a kilométerkő tövénél, ahol a napfény finom porrá melen­gette a földet, s valóban ott vannak a kis bogarak. Többnyire kettesé­vel, összeragadva. — Nekik is tavasz a tavasz! — neveti el magát. — Kicsit megkés­tek, még csak most párzanak. De, amikor ezek előbújnak, tudom, itt a nyár, jönnék a nagy melegek. Kalapját feltolja a homlokán, látszik a vörös csík a helyén, ahogy a széle bevágta. Szoros a kalap. Jó volt új korában, de a párás levegőn összemegy. Fürkészi a határt. Fű­szálakat tépd es. — Hol dolgozik? — indítom a szót, nagy hallgatás után. — Itt a gazdaságban. — Oldalról rámpillant. — Maga? Debreceni? — Igen. — Fényképész? — Miből gondolja? — Láttam az autóban a fényké­­pezőt. — Másnak is van, aki nem fény­képész. — Ez igaz! — bólint rá helyben­­hagyólag, s rámnevet. Tetszik neki a csavaros válasz, amiből végül is nem tudhatta meg, ki vagyok, mint ahogyan én sem firtattam a kilétét. Elég ennyi a barátkozáshoz. Elő­húzza fényesre kopott dózniját, friss vágott dohánnyal, megkínál. És igen, igen csodálkozik, hogy nem dohányzóm. De akkor lepődött meg igazán, amikor mégis átvettem a dóznit, és takarosra megpedertem egy cigarettát. Csak nézett, s fel­húzta a szemöldökét: hát ezt a tu­dományt honnan vettem, ha nem szívom? Mert ami igaz, igaz: a ci­­garettapedrés mindenképpen a tu­domány egyik fajtája. Legfeljebb még nem szerepel a Tudományos Akadémia témalistáján. Erről vi­szont nem a pedert cigaretta tehet. Ez a művelet ugyanis — a pedrés — jellemző tulajdonságú! Van, aki lágyra, egyenetlenre, olyan semmi­re csavarja, hogy rossz ránézni. A másikéból hull a dohány, tele az ember szája tőle. A harmadik ke­ményre sodorintja és olyan vékony­ra, hogy tűbe lehetne húzni. A ne­gyediké meg szelei, mégpedig ve­szedelmesen, ha nagyot szív rajta az ember, lángot vet, lepörköli a bajuszt, meg a szempillát. Egyszó­val: _ennek a tudománynak forté­lya van! Én még suttyókoromban tanultam meg cigarettát pederni az árnyék­szék mögött, többedmagammal. Mert a tudomány elsajátítása, nem­különben gyakorlása, e téren is kol­lektiv művelet volt. Persze, lopott dohányból. (Mint a többi tudo­mánynál!) Apámnak ugyanis volt egy fából való skatulyája, abban tartotta a Törökből, meg a Her­cegovinából kevert dohányt, a pa­pírral együtt. Én meg lopkodtam. Félmarokkal, marokkal, mikor hogy sikerült, illetve attól függően, hogy szám szerint hányán áhítoz­tunk éppen a titkos tudomány az­napi gyakorlására. Egyszer aztán rajtakapott az apám. Kifordíttatta velem a zsebeimet, előkerült min­den, s a corpus delicti nem ha­gyott kétséget benne: én bizony rá­kaptam már az ördög szénájára! Nem vert meg, nem is szidott (bár, tette volna!), hanem azt mondta nagy komolyan: „Lássam csak, hogy pedersz!” Evvel — a pedagógiai tu­domány mai álláspontja szerint — kettős célja lehetett: meg akarta tudni, hol tartok a politechnikai is­meretek elsajátításában e téren, másrészt rá akart döbbenteni, hogy aki még pederni sem tud rende­sen, annak nem való a szájába ci­garetta, hanem macskafarka. Némi habozás és lelki tusakodás után reszkető kézzel, de elkészültem ve­le. Megnyálaztam, le is ragasztot­tam, átnyújtottam. Az öreg nézte, nézte egy darabig, majd rám pil­lantott: „Ez neked cigaretta?” A tettenérés még kora délután történt, s már estébe hanyatlott az idő, amikor én még mindig pedertem, pedertem. Egyik sem volt megfe­lelő. Közben megátkoztam azt is, aki a dohányt kitalálta. Mentem volna labdát kergetni, ürgét önteni, lányokkal incselkedni, de hát ilyes­miről most szó sem lehetett. A tu­dományt nem adják ingyen! Emlékszem, attól a naptól fogva legalizálódott a dohányzásom, ab­ból a nagy apai bölcsességből kiin­dulva: még mindig jobb, ha enge­di, mintha tiltja, s felgyújtom az ólat, vagy a szalmakazlat. És most, utólag, bevallom: attól kezdve már nem is esett olyan jól a cigaretta, mint amikor titokban ment! Kopa­szodó fejjel értettem meg: maga a titkolózás is egyik forrása az élve­zetnek! Már ez így van az életben. Ivásban, szerelemben, sok minden­ben ... A pusztai ember nevetett. Szétfu­tottak arcán a ráncok. Mélyet szip­pantott, lepercegtette a hamut: — Éngem meg a bátyám kapatott rá, bár ne tette volna szegény! — vastagon kifújta maga elé a füstöt. — Azt mondogatta, te, Jani, még a feleséged azt hiheti, ha mellé fek­szel, hogy valami nő feküdt oda, semmi dohányszagod nincs, mint egy férfinak! Szépen, gondosan eloltotta a ci­garettát. Két erős ujja között szét is morzsolta a parazsát, elszórta. A pusztán nagyon ügyelni kell a tűz­re! — Hová megy? — tápászkodom fel — Ide, Nagyivánra. — Elviszem. — Köszönöm. Én már csak gya­log megyek... amíg mehetek! — majd látva az arcomon, hogy nem értem a megjegyzést, hozzáfűzte. — Az orvostól jövök. Megmondta, ha nem hagyom el a dohányzást, le kell vágni a két lábamat. Érszűkü­let. — Az arca, amely fényes volt eddig a belső derűtől, most komor lett, fakó és szomorú. — Nagy átok!... Feküdtünk a dekungban, kint a fronton ... napokig. Mit csi­náljon az ember? Rákap unalmá­ban __Aztán itt a pusztán ... ez a szórakozás__El babrál vele az em­ber ... Próbálgatom elhagyni... — fáradtan legyintett. — Mért nem tudnak valami olyan pirulát kita­lálni, amitől az ember szájából ki­fordulna a cigaretta? Borzasztó kínlódás, folyton azon jár az eszem, mikor vehetem elő megint a dóznit, be van osztva, minden két órában egy. Ennyit se lenne szabad ... Mit tegyek?... Megyek gyalog, amíg lábam van. Kiélvezem, hogy van. Ki tudja, hogy lesz...? — s most ismét fölvetette a fejét, mintha megrestellte volna, hogy kimutatta előttem a szomorúságát. — Meg az­tán szép az idő... itt a nyár! __A visszapillantó tükörből még sokáig néztem, amint lassan, komó­tosan lépdel mögöttem az úton. Egyre kisebb lett az alakja, ahogy távolodtunk egymástól. Végül már csak egy parányi fekete pontnak látszot. Aztán eltűnt a végtelen puszta­ságban . . . Százötven éve, 1821. május 7-én született Vajda János, a XIX. szá­zad második felé­nek kiemelkedő lírikasa Tallózás a szomszédos szocialista országok magyar nyelvű sajtójából Elhunyt Miké Imre, a romániai magyar irodalom és műve­lődés jeles képviselője. Nem sokkal halála előtt beszélgetett vele Szabó Zsolt, a Romániában megjelenő Művelődés című fo­lyóirat munkatársa. Alább néhány részletet közlünk a beszél­getésből : „— Kik voltak a mesterei, kiknek a hatása alatt fejlődött azzá, aki? — Az első orákulum az Hetemben Kelemen Lajos volt, nagynéném férje. A közeljövőben ünnepeljük egyébként szüle­tésének 100. évfordulóját őneki köszönhetem tulajdonképpen történelmi érdeklődésemet. Akkor még a Brossai Sámuel közép­iskola kitűnő intézményében, a Kriza önképzőkörben működ­tem. Aztán jött Kos, Szentimrei, Krenner — népismeret, avant­­garde, publicisztika. Akkor már egyetemi hallgató voltam. A Székelyek Kolozsvári Társaságában „mentettük a hont”, az Er­délyi Fiatalok hasábjain szóltunk hozzá a közélet kérdéseihez. Mert abban az időben nem voltunk irodalomcentrikusak. A leg­többen nem verssel, hanem vezércikkel jelentkeztek. — 1932-ben jelent meg az első könyve: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. — Valóban. Egy liberális főúri mecénás adta ki, és a könyv ezzel végződött: „Beállunk közkatonának munkások és parasz­tok sorába, s az ő érdekeik történelmi szolgálatában...” és igy tovább. Egyik kritikusom nemrég kiváncsi lett volna, miért vál­tott ki olyan parázs rátát ez a könyv. Ezt már elmondtam egy­szer Beke Györgynek, meg is irta a Hétben. — Az itthoni valóság alaposabb megismerésében nagy se­gítségére voltak a külföldi tanulmányutak. Hol. merre járt a nagyvilágban ? — A harmincas évek második felében léptem ki a nagyvi­lágba. Népünk sorsáért aggódó kisemberek tették számomra le­hetővé, hogy másfél évet Párizsban töltsék, vagyis nemzetközi jogásszá képezzem ki magam. Pantheon és Rodin Múzeum. Louvre és Luxembourg kert — ide vezettek vasárnapi sétáim. — Sokat fordított. Hány nyelvet ismer tulajdonképpen? — Hazulról három nyelv ismeretét hoztam magammal. Pá­rizsban már francia nyelven tartottam előadást. A háború és fogság után több orosz tankönyvet írtam. Most az angolban igyekszem elmélyülni. — Kiktől fordított? — Rousseau-tól, Schillertől (prózát), Fegyintól, hogy csak a legismertebbekre hivatkozzam ”

Next

/
Thumbnails
Contents