Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-10-22 / 21. szám
MARCALI I »KIJÁRT MÁR NEKÜNK IS A\ÁROSí” Reggel hétkor már a városban voltunk, kerestük a piacot ősszel általában gazdag és tarka, sok a gyümölcs, piroslanak a paprikafüzérek, a piacon esik legjobban a reggeli. No meg itt lehet megtudni, hogy az emberek miként vélekednek lakóhelyükről. De piacot — legalábbis hagyományosat, amolyan „vidékit” — nem találunk. Fedél alá költöztek az árusok. — Milyen ez a városi piac? — kérdezzük egy terebélyes asszonyságtól. — Van olyan, mint a régi volt? — Nem ver bennünket az eső! — hangzik a válasz — Kijárt már nekünk is a város. Város. Az ötvenezres lélekszámú balatonmenti járás tizenkétezer lakost számláló székhelye. Valójában régóta városi rangra áhítozó település, noha három évtizede még hamisítatlan falusi levegő lengte át: a kereskedők kiálltak boltjuk elé, a drogista a székét is kitette az utcára. s nagyokat bókolva köszönt a tekintélyesebb kuncsaftoknak. Ilyenkor őszszel gabonával, szénával megrakott szekerek csikorogtak tova a poros makadámúton, tehenek vagy ökrök lóbálták fejüket a járomban. Néha az uradalom fürge bricskái gurultak el a főtéren. A rőfösök, boltosok és a drogisták főként délután remélhettek vásárlókat, amikor korzózni kezdtek az ügyvédek, hivatalnokok aszszonyad, lányai. Nagyobb forgalomra azonban főként szerdán és pénteken lehetett számítani, amikor a környező falvak — Horvátkút, Boronka, Nikla, Bize. Mesztegnyő — népe bejött Marcaliba. Többségük gyalog. Volt aki nyakában hozta eladni a malacot, mások tűzifát, gabonát, takarmányt, tejterméket szállítottak a piacra, és beszerezték a télirevaló ruhát, a csizmát, új baltát, egyéb szerszámokat. Földből élő emberek lakták Marcalit és környékét, Széchenyi és Forgách gróf cselédei. Nincstelen vagy két-három holdas agrárproletárok, hat-nyolc holdon gazdálkodó 'kisbirtokosok. A grófi földek nagysága és elhelyezkedése meghatározta a község és a környék birtokviszonyait. Sok volt a munkát kereső, létbizonytalanságban élő napszámos. — Jelenleg százhatvan munkáskézre lenne még szükségünk, kettőszáznegyvenen dolgoznak, négyszáz emberre terveztük a gyárat — sorolja Bojtor Ferenc, a Május 1. Ruhagyár marcali üzemének vezetője. — Ha jövőre munkába állnak a végzős ipari tanulók, remélem meglesz a négyszáz emberem. Kapnánk pénzt beruházásra, akár nyolcszáz munkást is tudnánk foglalkoztatni, egyelőre azonban nem tudjuk, lenne-e ennyi munkáskéz. Ilyet is lég hallott, ugye: kapnánk pénzt, és nem tudjuk, ílfogadhat juk-e! ? Más „ritkaság” is van itt: azok az asz;zonyok, akik ebben a gyárban kívánnak dolgozni, soronkívül helyezhetik el gyermekeiket a városi óvodában. Évente hetvenezer gyermek- és felnőtt sportruhát, ballonkabátot és felsőruhát gyártanak. — Ha télen jött volna, láthatná termékeinket a városiakon, majdnem mindenki abban jár, ugyanis dolgozóink negyven százalékkal olcsóbban kapják. Dr. Lukács Lajos plébános, segesdi főesperes, a Somogy megyei Békebizottság tagja kikísér bennünket a középkori eredetű, barokk stílusú, nemrégiben tatarozott templom falán levő emléktáblához. Simon József káplán emlékét idézi fel, aki 1919- ben Latinka Sándorral, a kommunista forradalmárral működött együtt. Emiatt Prónay Pál különítménye, a fehérterror idején szabályosan megskalpolta. Dr. Lukács 1964 óta lelkipásztora Marcalinak. Azóta — 1971-ben — az Országos Műemléki Felügyelőség kívülről tataroztatta a templomot, aztán rendbehozták a plébániát, 1975-ben bevezették a fűtést a templomba, idén pedig a városi tanács költségén márvány szentélyt építettek. Az olajválság a Mechanikai Művek marcali gyáregységének termelésén is megérződött. Vincze Zoltánné, főkönyvelő mosolyog, pedig valóban erről van szó. — 1975 előtt kizárólag olajkályhát gyártottunk. Évente háromszázötvenezer darabot. Az olajválság következtében százezerre kellett csökkentenünk olajkályhából a termelést. Megszűntünk egyetlen gyártmánytípust gyártó vállalat lenni, mást termékeikkel kellett pótolni a kieső termelést: bowden-féleségeket. gégecsövet, szerszámosládát, konzervgyári sterilizálót gyártunk. Az üzemrész 1968-ban alakult. Ma már 1075 dolgozót foglalkoztat, négyszázkilencvenhárom férfit és ötszáznyolcvankettő nőt. Négyen vannak mérnökök, hatvanan technikusok, száztizennégyen szakmunkások, a többiek betanított munkások. 1976-ban négyszázharmincötmillió forintos termelési értékeket hozták létre, a tiszta nyereség százharminc millió forint volt. — Fiatal a gyár, kétféle értelemben is — mondja Vincze Zoltánné. — Egyrészt nincs tíz éve, hogy megalapítottuk, másrészt fiatalok a dolgozóink: az átlag életkor harminc év alatt van. A múzeum a járásbíróság épülete mögött van, hajdan községi fogda volt. A bíróságról, a tárgyalásök szüneteiben olykor átsétálnak a pereskedők a múzeumba. Három nő polcokat, dobozokat festett, amikor beléptünk a múzeumba. Melyikük az igazgatónő? — Én vagyok, — egyenesedik fel Némethné Kapcár Rozália. — Csodálkozik, hogy ezt csinálom? Menjenek, nézzenek szét előbb a termékben, addigra rendbeszedem magam. Két teremben helytörténeti-néprajzi kiállítás, a harmadikban három somogyi festő tárlata látható. Az egykori népéletet felidéző tárgyak nemrég még számos házban mindennapi használatban voltak. Szép boltíves termek, ízléses, jól rendezett a gyűjtemény. Az igazgatónő átöltözött, s egyúttal átvedlett idegenvezetővé. Máskor is így szokta. Mióta Marcali város lett, megszaporodtak az idelátogatók, s rendszerint, a múzeumba toppannak be először. Hétszáz éve IV. László király adománylevelében szerepelt először a település Marzoly néven. A Pécz-nembéli Gergely kapta akkor jutalmul, mivel a cseh Ottokár hadait megállította. A helység egykoron tizenhárom éven át megyeszékhely is volt, lévén a nagyhatalmú Széchenyi birtoka ... Dr. Ress Zoltán, Marcali tanácselnöke a hatvanas évek közepén felült a vonatra, és elutazott Győrbe szétnézni: Vajon mi érdekelte? — Ott kezdem — mondja —, hogy a hatvanas évek elején viszonylag rövid idő alatt ötezer ember vándorolt el a járásból. Nem volt ipar, nem volt munkaalkalom. Az volt ugyanis a szemlélet, hogy ahol gyengék a termelőszövetkezetek —, mifelénk pedig elég gyengék voltak — ott nem érdemes ipart telepíteni. Nekem szeget ütött a fejembe, hogy Győr megye sem volt híres a szövetkezeteiről, mégis erőteljesen fejlődő ipart hoztak ott létre. Ezért ültem hát vonatra: hadd lám, hogyan csinálták?! 1967-ben kormányrendelet született az ipar decentralizálására. Az előzmények ismeretében érthető, hogy a községben kapva-kaptak az alkalmon. 1967-ben az Óbudai Gépipari Szövetkezet gépállomást épített Marcalin. majd jelentkezett a Mechanikai Művek, a Bőrdíszmű Vállalat, a Május 1. Ruhagyár, a Pécsi Kesztyűgyár és az Autófenntartó Ipari Tröszt üzemtelepítési tervekkel. És a gyengécske járási termelőszövetkezetek mellett termelékeny, erős ipari üzemek jöttek létre. — Az iparosítással egyidejűleg szükség volt a városi infrastruktúra kiépítésére is. A lakosság minél több lakást szeretett volna, ám először éveken keresztül a föld alá kellett tömni a pénzt: vízvezetéket, csatornát építettünk, csak ezután gondolhattunk nagyobb ütemű lakásépítésre — magyarázta a tanácselnök. A negyedik ötéves tervben nyolcszáz lakást adtak át Marcaliban. Jelenleg háromezerháromszáz lakás van a városban, ami azt jelenti, hogy 1945 óta minden harmadik ember új otthonba költözött. Marcali még csak fél éve város, de máris mindent kinőtt, a közlekedést, a híröszszeköttetést és sorolhatnánk még tovább. — Milyennek szeretné látni tíz év múlva a várost? — kérdezem. — Nem látni szeretném, hanem látom! — igazít ki. — Üj gabonatárolók, kenyérgyár, százmillió forintból kétszázezres crossbar telefonközpont (akkor nem kell órákig várnom egy pesti hívásra), művelődési ház, szövetkezeti áruház épül. A tizennyolc-húszezer városlakó központi fűtéses, házgyári elemekből épült modern házakban éL És nem úgy, mint a nagyvárosokban, elidegenedve, hanem megtartva a falusi kisközösségek melegét. Dutka Judit 8
