Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-29 / 2. szám

NYOLCVAN ÉVE SZÜLETETT VERES PÉTER

BOLDIZSÁR IVÁN: A SZOlYlSZGClotVl

Két évtizeden át azt az ajándékát kap. tam a sorstól, a véletlentől és a felszabadulástól, hogy Veres Péter szomszédja lehettem. Hogy a felszabadulástól miért, nem kell mondanom, hiszen nélküle aligha élt volna egyikünk is. A sorstól azért, mert a szomszédság körülabroncsozta a barátságot abban a korban, amikor annak dongái lazulni kezdenek.

omszédolásunk leggyakoribb formája a keritésezés volt. Veres Péter kertjének kapuja a Gárdonyi Géza utcára nyílt, de hosszabb volt a kerítése az én utcámban, a Balogh Adómban. Valahányszor elindultam hazulról, mindig reméltem, hogy Veres Pétert a kentjében találom; és féltem is tőle, mert tudtam hogy akkor (még jobban) elkésem. Veres Péter a kertben matatott, dolgozott, fát vágott, fűrészelt, gyomlált, vagy csak szemlélődött.

— Sietsz? — kérdezte, amikor megpillantott.

— Igen — feleltem. De már megálltam, a rácsnak támaszkodva. Már jött ö is a rácshoz. Ujjai között egy kis földet morzsolgatott. A kerítés tövében laza volt a talaj, tavasszal, ősszel, hótlan télen a csizmája beleragadt. Kezet nyújtott a drótkerítés reteszein át, csizmája talpa és sarka közt a kis mélyedést faágacskával tisztogatta.

— Hát ha sietsz — mondta —, akkor siess.

— Sietek.

— El ne késs!

— Nem kések.

— De aztán szaladsz az autóbusz után. Szoktalak látni.

Ez az autótlan évtizedben volt. Akkor utáltam a loholást és a busztologatást, az utóbbi években visszavágyom. Péter miatt is. Mert már tanított s intett.

— Inkább sétálnál egy kicsit. Futáshoz már nagy a tested.

Veres Péter minden áldott nap sétált, háromszor is. Hajnalban ébredt, mint falusi munkás vagy krampácsoló korában. Hatkor már sétált a Törökvész úton vagy a meredek Tömörkény utcán, ahol leánya és veje később házat épített. Sétált ebéd előtt is — vagy neki ebéd után volt? —, sétált alkonyaikor. Széles járású alakja, legendás csizmája, nyári kalapja, téli kucsmája’ hozzátartozott a Ferenc-hegyi tájhoz. Mindenkit ismert és mindenki ismerte. Vasárnap elbújt, mert a kirándulók felfedezték, kinek a háza, kertje az, és megbámulták. Ezt gyűlölte. „Szót érteni”: kedvenc mondása és politikai gondolata volt, de azt tartotta, szót csak azzal lehet érteni és váltani, akivel az ember emberként áll szembe, nem parasztfiguraként vagy csizmás kandúrként.

Ezt nem séta közben mondta el, mert nem szerette, ha gyaloglótársául szegődöm. Gyaloglásait egészségügyi sétának nevezte, de irodalmi és alkotói sétái voltak. Jártatta az agyát, mint — s ha most nem Veres Péterről írnék, nem tudnék ellenállni egy jó falusi hasonlatnak. De ha róla van szó, rettenetesen városinak érzem magam, mert annak éreztem magam szomszédjaként is. A kerítésnél beszélgettünk sétáiról is, természetesen. A kerítési beszélgetéseknek volt még egy bevezető szertartása. Olykor nem siettem, s ezt látta rajtam, nem is kérdezte. Nem mintha sokat számított volna sietésem. Hányszor, de hányszor megesett, hogy fél lábon állva, kétszer-háromszor elbúcsúzva beszélgettünk még egy órácskát, aztán nyargaltam haza, letelefonálni a megbeszélést vagy értekezletet, ahova siettem.

A másik kerítési bevezető ceremónia az időjárási eszmecsere volt. Veres Péter szeretett az időjárásról beszélni, de nem úgy, mint az angolok és az amerikaiak, akiknél társalgási egyezmény, hogy a mondanivaló hiányát töltik ki a szép idő, vagy

az eső megvitatásával. Veres Péter azért beszélt az időjárásról, mert volt mondanivalója róla. Meg azért is, úgy sejtem, hogy nekem, a városi embernek, aki most vele együtt a város és a falu határán, egy budai falusias, kertes, kecskés, sertésólas. tyúknevelő domboldalon lakott, átadjon megfigyeléseiből és tapasztalataiból. Mindig tanított, és mindig tanulni akart: volt benne valami a jó papból.

Megismertette velem az égboltot a fejem fölött. Nem mindegy, hol gyülekeznek a felhők alkonyaikor: északnyugaton a Gugger-hegy és a Nagyhárs-hegy között, vagy északkeleten a Hármashatár-hegy felől. Az első zivatart hoz, a második országos esőt, s ahogyan Veres Péter ezt a szót mondta, nemcsak az ország területe, de az országos gond levegője is 'benne volt. A szárazságot gyűlölte, fejét csóválta, ha a második héten is örültem az egyfolytában, szépen sütő napnak. Még tiszta volt az ég alja, de ő már megérezte a valahol, a 'látóhatár mögött gyülekező sötét felhők alacsonyabb légnyomását. Nagy meglepetéssel tapasztaltam, hogy ez a parasztember, aki annyira egy

a természettel, hogy az megsúgta neki titkait, mennyire érzékeny az időjárásra. Könnyebben megfájdult a feje a barométer esése előtt, mint nekem. Furcsa, hogy ezt a divatos kifejezést „front van”. Veres Pétertől hallottam először.

Sétáink alatt, mert sétáltunk is azért eléggé sokat, főképpen 1957 tavaszán. nyarán, szerettem volna minél többet megtudni fiatal koráról, első irodalmi élményeiről, írói újraolvasásairól és újraértékeléseiről. „Mindezt már megírtam”, mondta. Fiatalságáról, mondom, nem szeretett se beszélgetni, se mesélni. Személyes dolgairól is alig. Lelkiismeretes és szenvedélyes családfő volt, „pátriárka”, ahogy később egy novellájában harmadik személyben önmagát megírta, de azt, hogy a második világháború végén elvesztette és hogyan vesztette el legkisebb fiát, egy írott visszaemlékezésből tudtam meg, nem beszélgetéseinkből. Hogy a harmincas években, amikor már országos nevű író volt, minden szombaton érte mentek a balmazújvárosi csendőrök, bevitték az őrsre, olykor megverték, bezárták két éjszakára, és csak hétfőn hajnalban eresztették haza — ezt sem nekem mondta el, hanem nagyobbik fiamnak, aki egyszer átment hozzá egy telefonüzenettel.

Másnap megkérdeztem tőle, hogyan bírta elviselni? Séta közben találkoztam vele, szép nyári este volt, magam előtt látom ma is, ahogy szemben állt velem, oldalt fordult, lábát kissé szétterpesztette, botját letette maga elé a földre, de nem teste súlyát támasztotta rá, hanem inkább az emlékeinek használhatta kapaszkodóul. Mosolygott, elnézően, mint az apa. amikor a gyermek azt hiszi, nagyon értelmeset kérdez, de voltaképpen butaságot mond. Kérdéssel felelt, mint gyakran, „ennyit legalább megtanultam Szókratésztől”. mondta egyszer. Ezt kérdezte:

— Testileg gondolod, vagy lelkileg?

Azt feleltem, hogy kérdezés közben nem

választottam el a fizikai fájdalmakat a lelkitől.

— Rosszul tetted. Csak a megaláztatást viseltem el nehezen.

Vártam, hogy folytatja, óvatosan megkérdeztem, nem tiltakozott-e, nem vette-e igénybe budapesti irodalmi ismerőseit, de már legutóbbi témánkról, a Shakespeare előtti angol drámairodalomról beszélt. Ez még szomszédságunk idejének legelején történt, ami abból is látható, hogy Veres Péter még nem vezettette be a telefont, különben nem ment volna át hozzá a fiam. Erre az időszakra sóvárogva és sajnálkozva gondolok vissza.

Sóvárogva, mert a telefonálás után nem engedtem ki mindjárt Veres Pétert a házból. Eleinte úgyszólván a küszöbön beszélgettünk, nem akart zavarni, biztosan dolgozom, nem szeretné a „szomszédasszonyt” se feltartani. Később leült, de kabátját télen sem vetette le. Ezzel akarta jelezni, hogy ne tekintsük vendégnek, csak éppen szomszédnak, aki bármely pillanatban fölkerekedhet és hazamehet.

Az ötvenes évek elején, Veres Péter . telefontalan korában, barátai, kiadói, lektorai, hívei és fontoskodó nyúzói rájöttek arra, hogy az én telefonomon át elérhető. Veres Péter maga soha senkinek nem adta meg a telefonszámomat és nem hatalmazta fel, hogy nálam keressék, ö meg inkább kiballagott a Gárdonyi Géza utca és a Kapy utca sarkára, a viharvert telefonfülkébe, és onnan beszélt, ha szüksége volt rá. Nemegyszer rajtakaptam hazafelé jövet, hogy ott ácsorog a fülkében, türelmesen vagy türelmetlenül, rángatja a kagylót, vagy öklözi a készülék oldalát. Hívtam, gyere be hozzám, onnan egyszerűbb. Csóválta a fejét, jó lesz itt is.

Csak végső szükség esetén jött át hozzám. ha a telefonfülke rossz volt, és ügyesbajos dolgát már nem tudta halogatni Ilyenkor úgy érezte, hogy a szívességet valamivel meg kell szolgálnia. Másnap mondta nekem: „Udvaroltam a szomszédasszonynak.” Addigra már tudtam, milyen volt a Veres Péter-i udvarlás. Felhasználta az alkalmat, amikor feleségem a kertkapuig kísérte, és megállt minden gyümölcsfánál, bokornál, palántánál, virágnál. Mindent tudott, nemcsak a permetezésről, viszszametszésről és az oltásról, de a diófák növekedésének szokásáról, a kis őszibarackfák rövid életéről és váratlan haláláról, az estikék túlburjánzó kedvéről és a kert végébe ültetett málnás szeszélyeiről.

Mindezt csak másodkézből tudom, mert a kertről, a fákról, a növényekről, a virágokról csak a „szomszédasszonnyal” beszélt. Észrevette-e, hogy én a kertnek csupán passzív élvezője vagyok, és ezért nem érdem rám pazarolnia titkait, vagy sajnálta az időt erre fordítani, hiszen velem az irodalom és a politika volt a témája, nem tudom. De kertemben, amelyhez viszonyom, öregedvén, cselekvőbbé változik, minden diófa és minden rózsatő Veres Péterre emlékeztet.

VERES PÉTER

Haza és nép

Azt hiszem, jól tapintom: engem itt elég sokan „narodnyik”-nak, sőt — ne köntörfalazzunk —, nacionalistának tartanak.

Vitairat helyett: megfigyelte, vagy legalább észrevette-e már valaki, -hogy én az írásaimban és beszédeimben a haza, hazafiság, sőt még a hazaszeretet szót is igen ritkán használom? Nem a tagadás okán, nem, nem, hanem egyrészt eredendő ridegparaszti és írói ízlésből: ezeket a fogalmakat az én ifjúkoromban az ellenfeleink, az uralkodó osztályok csatlósai, íródeákjai, hitetlen és cinikus újságírók és nagypipájú, kevésdohányú bankettpolitikusok, a „hazaffyak” kisajátították és az élősdiek hazug hangszerelésével, mielőttünk, szegény faluszéli magyarok előtt, lejáratták. Nem lett belőle se föld, se munka, se kenyér. Még csak „jog” se...! Másrészt — s ez még fontosabb — mint gondolkodásban és ízlésben kollektivista lélek, már kezdettől fogva mélyebbre törekedtem: a haza mint földterület csak a néppel mint közösséggel lesz országgá és nemzetté. Hiszen a mi őseinknek „haza" volt már a Volga menti Magna Hungária is. „Dentu- Mogeria” is, sőt ha csak rövid ideig, Etelköz is, haza lett a Duna—Tisza melléke is (de így van ez a világ többi népénél is), mi tartott hát meg bennünket, amikor egyegy hazát el kellett hagyni? A nép, mint közösség, egy sajátos politikai,' szellemi-lelki és „sors-kohézió”. Beleértve a mindenkori politikai hatalmi akaratot is: az Árpádét, Szent Istvánét, Kálmánét, IV. Béláét, Mátyásét és Bethlen Gáborét. Majd a Rákócziét és Kossuthét! Hisz volt úgy, hogy hazánk nem is volt, mert egyik részén a török, másik részén a német uralkodott, de azért a magyarság mint közösség mégis megmaradt. Mint ahogy megmaradtak sokszázados szolgaságban is a szomszédaink, csehek, szlovákok, románok, szerbek, bolgárok, görögök, albánok! így a nemzetfogalom is nemcsak történelmi, hanem szükségképpen közösségi realitás is. Az osztály nélküli szocialista társadalomban is. Hogy a meszsze jövőben hogy s mint lesz, hogy a „megmaradás” és „átalakulás” örök (dialektikus) törvényei miként érvényesülnek a népek életében, az maradjon nyílt kérdés: most „ez van”! A szocialista Közép-Európában egy Magyarország és egy magyar nemzet is van. És úgy kell róla gondolkoznunk, hogy legyen is... Máskülönben miért építenénk benne szocializmust?

Újra és újra hallom és olvasom: a nemzeti államok csak a XIX. században, a francia forradalom után alakultak ki. A feudális Európára, úgy látszik, mintha ez valóban érvényes volna. Igen, de mit szóljunk a régi görögök nemzeti-közösségi érzéseiről, mit szóljunk Marathonról és Thermopylairól? Hova tesszük Homéroszt, és Aiszkhülosz. Szophoklész, Euripidész közösségi drámáit és tragédiáit? És Rómát, a korait, az impériummá növekedés előtt? Vagy az íreket, akik 1600 éve harcolnak

azért, hogy a „zöld sziget” valóban az írek országa legyen? Mi ez?

De gondolhatunk akár az ezer év előtti magyarokra is. Amikor idejöttek, a magyarság népi-nemzeti közösség volt, ha ugor—türk keveredésben is. Olvassuk el Kézai Simont, de akár Anonymust, ezek már nemcsak a nemzet krónikásai, hanem „apologétái” is! Hogy hadakozik Kézai a német Orosius állítása ellen, mely szerint a magyarok a gót Alarik seregéből kivetett kóbor tábori ringyóktól és fajtalan gonosz lelkektől származtak volna! Sőt: Kézainál már ez a kifejezés is megvan: „Isten szava és a magyar nép szava, hogy ezen és ezen a napon, ezen és ezen a helyen mindenki fegyverben pontosan megjelenjék” stb. stb.

A feudalizmus csak elhalványította és ahol lehetett, elfojtotta a népi közösségek nemzeti összetartozás-érzését, mert keresztül-kasul dinasztikus és családi birtokokra szabdalta Európát, de íme, mihelyst a feudalizmus meggyengült, majd megbukott, Európában s tovább az egész földön, nemzeti államok keletkeztek, és keletkeznek ma is. Miért?

Persze, van erre válasz, de én itt most csak a kérdést teszem fel. Az válaszoljon, akinek kétségei vannak!

A „Történelmi jelenlét” című kötetből

11