Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-10-08 / 20. szám
SOPRON ÉS DEBRECEN KÖZÖTT MOZAIKKOCKÁK EGY UTAZÁSRÓL „Gyerünk vacsorázni!” Horváth Péter csendesen mondja ezt, inkább magának, a boros pohár fölött. Azután megáll, s rettentő nagyot hallgat. Csak sokára, nagyon sokára folytatja a mondatot: „Szegény apám mondta ezt mindig, vagy negyven évvel ezelőtt. S azóta sem ejtettem ki a számon. Azt hittem, már mindent elfelejtettem magyarul. Nem tudom, honnan jutott hirtelen az eszembe.. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt az utóbbit már angolul mondja. S az is igaz, hogy „hivatalosan” az ő neve mindig Peter J. Horvath volt. De vacsora közben még többször elismétli magának: „Gyerünk vacsorázni!” Azután kisétál a szálló mellett a Balaton partjára, s hallgatja az egykedvű vízcsobogást. Hosszú sor áll a tapolcai tavasbarlang bejáratánál. Sok a vendég, kevés a csónak. Mélyen a föld alatt kis tavacska húzódik meg a zegzugos sziklajáratokban. Néhol alig fér el a ladik, rövid evezőjével inkább taszigálni léhet, mint irányítani. A mintegy húsz főnyi társaság négyesével, ötösével indul el a felfedező útra. Angol, magyar kiáltások visszhangoznak. Ebben a kirándulásban az rendkívüli, hogy — semmi rendkívüli nincsen benne. Tavaly határozta el a William Penn Fraternális Egyesület, hogy nagy létszámú társasutazást indít Magyarországra. Az első túrára eljött az Egyesület majd teljes vezetősége, élén Elmer Charles elnökkel. S ezután, hazatérve, úgy döntött a vezetőség, hogy a következő években rendszeresen túrát szerveznek Magyarországra. — Ilyen egyszerű volt ez? — Azért nem ennyire — meséli Szilágyi István alelnök. — Legelőször azt kellett eldöntenünk, beletartozik-e Egyesületünk tevékenységébe az ilyen utazások szervezése. Hiszen mi eredetileg az USA legnagyobb magyar biztosító, segélyező egylete vagyunk, nem pedig utazási iroda. De úgy gondoltuk, a pénzügyi műveleteken túl van egy — legalább ennyire — fontos hivatásunk: magyarságunk megőrzése. Azok a bányászok, akik alapították Egyesületünket, már nem élnek. Mi az alapító nemzedék fiai, unokái vagyunk. Nem engedhetjük, hogy elhalványodjék bennünk a tudat, hogy magyar ősöktől származunk. Ezért istápoljuk a magyar kultúrát. Így jött létre a tavalyi első látogatás. — Sikeres volt? — A hazalátogató csoport vezetői beszámoltak útjukról az Egyesület vezetőségének. Jól érezték magukat, amit az is bizonyít, hogy javasolták: ezentúl minden évben szervezzünk egy ilyen túrát. Ez az út számunkra nem üzleti vállalkozás, sőt, Egyesületünk saját vagyonából még segíti is a hazalátogatást. Ügy gondoljuk, ez az egyik legjobb eszköze annak, hogy a Magyarországon született tágjaink újra láthassák szülőföldjüket, azok pedig, akik már az Államokban születtek, megismerkedjenek az óhazával. A hazalátogató csoport két részre oszlott, Egyik fele elindult az ország keleti részeivel: Egerrel, Debrecennel ismerkedni. Másik fele a Dunántúl városait látogatja sorra. Így kerültünk Sopronba Nagy Gusztáv alelnökkel. Néhány izgalmas nap után vagyunk: felesége megbotlott, elesett, s megrepedt a bokája. Szombathelyen került kórházba, a gondos orvosi beavatkozás eredményeképpen nem kellett ágyban maradnia: begipszelt lábbal utazik velünk. Lassan ballagunk tehát, s Nagy Gusztáv a tavalyi csoport hazatérésére emlékezik: — Elmer Charles elnök gyönyörű magyar vizslát hozott magával az útról. A kutya, úgy látszik, nagyon unta a hosszú repülést, mert ahogy a repülőtérre értek, első dolga az volt, hogy megszökjön. Ügy eltűnt, hogy felhívásokat bocsátottunk ki az elveszett kutya megkeresésére, „aki” egy szót sem ért angolul, csak magyarul „beszél”. Hetekig ' kerestük, míg végre meglett. Lee Wargo New York-i ügynöknek már csak a neve tanúskodik arról, hogy valami köze van Magyarországhoz. — Én már negyedik generációs vagyok. A dédnagyapám vándorolt ki innen, még a múlt században. Sokáig azt sem tudtam, hol van Magyarország. — Miért csatlakozott a hazalátogatókhoz? — Nagyon szeretek utazni. Az én őseim sokféle országból, tájakról jöttek. Skandináviától Itáliáig. Néha, amikor kedvező alkalom adódik, fölkeresem ezeket a helyeket. — Mi érdekli elsősorban? — Mindenki tudni akarja magáról: „Ki vagyok? Honnan jöttem?”. Én is. Ha egy olyan országban járok, ahonnan valamelyik ősöm származott, figyelem az embereket: milyenek, hogyan beszélnek, mi a zenéjük, hogyan dolgoznak... Magamról is talán megértek, megtudok valamit, s közben megismerem a világ egy részét. — Eljön újra Magyarországra? — Talán egyszer, majd. Most meg akarok ismerni még más tájakat, más embereket is. De nagyon jó érzés, ha otthon Magyarországról olvasok vagy hallok, egy olyan ország képe ötlik fel bennem, amelyhez közöm van, amelyet valamennyire ismerek. Búcsúvacsora a Budapest Szálló borozójában. Itt találkozott újra a két csoport. Furcsa: az emlékek mesélése már Magyarországon elkezdődik. „Ti merre jártatok, mit láttatok?” „Emlékszel, amikor először felültem a lóra...” „Mutasd a fényképeket!” „A legjobb cigányzenét itt hallottam ...” Búcsúznak a vendégek, búcsúznak a vendéglátók. A vacsora előtt — étvágygerjesztőként, kis pohár pálinka áll az asztalokon. Ezzel koccintanak régi és újdonsült ismerősök. Az elmúlt két hétre s a mihamarabbi viszontlátásra. S egyszerre egy jól ismert hang, de most már nem szomorúan, nem elmélázóan. Ellenkezőleg: nagyon vidáman. Hangosan: — Gyerünk vacsorázni! Sós Péter János
