Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-10-08 / 20. szám

ITTHONI TALÁLKOZÁSOK KANADAI MAGYAROKKAL Egy asszony a síkságról Trebuss Mária és Maróti Gyula, az MVSZ elnökségi tagja Novotta Ferenc felv. Nézem a térképet. Nagy zöld folt. Né­hány folyó, tó szakítja meg a zöld egyhan­gúságot. Vajon milyen lehet ez a táj? Ha­sonlít-e a nagy magyar Alföldre? A síkság déli fertályában egy név: Regina. Csak magyar ejtés szerint tudok ráis­merni erre az egyáltalán nem magyar név­re. Az a vékony, barna asszony Trebuss Mária, akivel beszélgetünk, már harmad­szor ejti ki: „Ridzsájna”, amikor ráisme­rek a térképbeli Saskatchewan síkságon a térképbeli városra. Trebuss Mária nem először vesz részt az Anyanyelvi Konferencián. Védnökségi tag, és rengeteget tesz a magyar nyelvért. — Mi a legnehezebb a saskatchewani magyar élet megszervezésében? — A nagy távolságok legyőzése. Az a sok ezer magyar, aki ebben a tartományban él, többezer kilométernyi távolságra lakik egymástól. Ha közös munkáról, közös szó­rakozásról gondolkozunk, mindig figyelem­be kell ezt vennünk. Képzeljük el: mintha Nyíregyházán és Kőszegen élők számára kellene valami közös életet kialakítani. — ön Reginában dolgozik. Mire a leg­büszkébb? — Rendszeresen tanítom magyarra a gyerekeket, ezenkívül megszerveztünk egy tánccsoportot. „Balaton” a neve. Közülük csak néhányan beszélnek magyarul, de a magyar tánc és zene szeretete összetartja őket. Két éve Magyarországon jártunk a külföldi magyar néptánccsoportok feszti­válján. Nagyon sokat tanultunk! Stílust, ruhákat, koreográfiákat ismertünk meg. És ami a legfontosabb, felfedeztük, hogy tánc közben énekelni is lehet. Azóta sok ma­gyar dalt tanultak meg a lányok, és ezzel a magyar nyelvhez is közelebb kerültek. — ön szerint a magyar nyelv tanítása sikeres lehet? Úgy értem, magas fokú tu­dás is elérhető? — Azt hiszem, csak a család segítségé­vel. Ha otthon nincs alkalmuk a gyerekek­nek magyarul beszélni, akkor holt anyag marad, amit megtanultak, és egy bizonyos pontnál tovább nem fejlődnek. Minden­képpen kell a család, a magyar barátok se­gítsége. És még valami: az a tapasztala­tom, hogy néhány hetes vagy egy-két hó­napos hazalátogatás szinte ugrásszerűen fejleszti a gyerekek nyelvtudását. A ma­gyar nyelv tanulásának nálunk nincs jogi akadálya, a tartományi kormány anyagilag is segíti a nyelviskolákat. — A nyelvtanulástól eljuthatunk-e a magyar kultúra megismeréséig? — Már a népdalok, a néptánc előadása is a magyar kultúra része. Ennél többet azonban nemigen érünk el. Ennek egyrészt az az oka, hogy általában nem jutunk el olyan nyelvi fokra, amelyen magyar köny­veket tudnának olvasni a gyerekek. Hoz­zánk — s ez a másik ok — különben is nagyon kevés magyar könyv érkezik. Rendkívül hálásak vagyunk a Magyarok Világszövetségének, mert táncruhákkal, koreográfiákkal, magyar hanglemezekkel és könyvekkel segíti kulturális munkánkat. — Mit tart a legfontosabbnak a magyar­ságtudat fejlesztésében? — Az együttműködést. Éneikül nem le­het megőrizni magyarságunkat, anélkül szétforgácsolódik a diaszpóra. Együtt kell működnünk egymással, és együtt kell mű­ködnünk az óhazával. Az első azért fon­tos, mert csak így közösen tudjuk megol­dani legégetőbb gondunkat: az anyanyelv továbbadását. A második azért jelentős, mert csakis a Magyarországgal való kap­csolat segítségével lehetünk részesei az élő magyar kultúrának. Vacsora után 1976. július 27-én több száz vendég ült a montreali Chateau Champlain szálló különtermében. Közöttük Trudeau miniszterelnök személyes megbízottja, Marcel Prudhomme képviselő úr, Bartha János, a Magyar Nép­­köztársaság kanadai nagykövete, Selye János professzor, valamint a magyar olimpiai csapat vezetői és tagjai. Ez a vacsora korán ért véget: a magyar sportolók a szigorú edzői parancs értelmében tízkor már ágyban voltak. A vacsorát a Kanadai Magyar Olimpiai Társaság ren­dezte. Elnöke, Véghely Tibor is ott volt Budapesten az Anyanyelvi konferencia vendégei között. A konferencia szüneteiben a vacsora óta eltelt időről beszélgettünk vele. — A Kanadai Magyar Olimpiai Társaság egyetlen ese­mény alkalmából jött létre. Ügy éreztük, hogy nekünk, akik Kanadában a magyar színeknek szurkolunk, méltó­képpen ki kell nyilvánítanunk megbecsülésünket a ma­gyar sport és a sportolók iránt. Társaságunk e célból jött létre, következésképpen világnézetre és felekezetre való tekintet nélkül szerveztük meg társaságunkat. Természe­tesen többségünk már korábban is tagja volt valamilyen magyar szervezetnek, egyesületnek, de ez nem jelentett akadályt, hogy belépjen a Társaságba. — A Társaság az olimpia után is fennmaradt. — Igen. Ügy éreztük, a magyar sport iránti szeretetün­­ket a magyar haza iránti szeretet vezérli — ez pedig nem egyetlen alkalomra szól. Ezért továbbra is együtt maradt társaságunk, idén januárban pedig fölvette a Kanadai Magyar Társaság nevet. így az olimpia szót elhagyva, tisztán kiviláglott eredeti célunk — a magyarság meg­tartása. — A Társaság jellege megváltozott? — Nem. Továbbra is olyan testület kívánunk maradni, amely nem a világnézeti meggyőződést vagy a vallási ho­vatartozást tekinti mércének, hanem a magyarság szere­­tetét. Alapszabályzatunk módosításával októberi közgyű­lésünk talán még inkább hangsúlyozni fogja ezt a szán­dékot. S ennek jegyében fogjuk új tagjainkat is toboroz­ni. Azt, hogy hivatalos helyeken elismerik társaságunkat és egyre több tagot vehetünk fel, éppen ennek az alap­állásunknak az eredménye. — Mi az ön véleménye a 111. Anyanyelvi Konferencia munkájáról? — Az Anyanyelvi Konferencia elsősorban a magyar nyelvtanítás és a magyar kultúra terjesztése érdekében munkálkodik. Ezt a törekvést mi is támogatjuk. Ügy vél­jük, hogy a magyar iskolák vagy a Balaton menti ma­gyar táborok nagyon hasznos eszközei a nyelvtanításnak. Csak ezen az úton érhetjük el, hogy a mi gyerekeink vagy az idősebb generáció unokái ne veszítsék el tel­jesen kapcsolatukat a magyarsággal. — önnek is vannak gyermekei? — Három gyermekem van. Törve eddig is beszéltek magyarul, de komolyabb fejlődést azóta tapasztalok, hogy tavaly részt vettek a balatoni táborozáson. Azt szeretném, ha jövőre hosszabb időre is hazajöhetnének. így jobban elsajátíthatják a magyar nyelvet — és megértik a ma­gyarságot. Véghely Tibor (középen) a Ka­nadai Magyar Olimpiai Társaság két tagjával A diákvezető Furcsa találkozás. Ülünk a Magyar Te­levízió házi vetítőjében. A filmvásznon a most elkészült dokumentumfilm pereg: Radványi Dezső és Kígyós Sándor alkotá­sa a kanadai magyarság életéről. Egyszer csak ismerős arc bukkan elő a filmvász­non — annak a férfinak az arca, aki né­hány sorral előttem ül: Fodor Ferencé. Először az Anyanyelvi Konferencia egyik szekcióülésén találkoztunk. Arról a munkáról beszélt, amit a Concordia Egye­tem magyar származású diákjai végeztek az utóbbi néhány évben. Egyszerű szavak­kal számolt be az eredményekről és a diákkör gondjairól. Másodszor a könyvkiállítás egyik csen­des szegletében válthattunk néhány szót. — Miért volt szükség a magyar diákszö­vetség megalakítására? — A Concordia Egyetemre több mint száz magyar származású hallgató jár min­den évben. Elsősorban saját szakmai terü­letük érdekli őket, de többségükben a ma-Fodor Ferenc Novotta Ferenc felv. gyár kultúra iránt is fogékonyak. Ezért ha­tároztuk el, hogy — sok más nemzetiség­hez hasonlóan — mi is alakítunk egy diák­kört. Az volt a szándékunk, hogy az egye­temi évek alatt olyan művelődési kört szervezünk, amely erős kapcsolatot tart az élő magyar szellemi élettel. — Mik a mostani terveik? — Szeretnénk folytatni azt, amit jól csi­náltunk, az első három-négy évben. Sze­retnénk meghívni előadásra, vitára Ma­gyarországról érkező szakembereket. Ta­valy nagy sikerű magyar témájú kiállítást rendeztünk. Jó volna ezt megismételni. Ezenkívül meg akarjuk hívni a Kanadá­ban vendégszereplő magyar művészeket, zenészeket, mint például az elmúlt évek­ben Koncz Zsuzsát vagy a Skorpió együt­test. — Az ön beszámolóját elemző jellegű vita követte ... — Igen. Nagyon érdekes gondolatot ve­tett föl Maróti Gyula. Elmondta, hogy az a klub működik jól, ahol a tagok tevé­kenyen közreműködnek a programok lét­rehozásában. A későbbi nézők, hallgatók maguk szervezik a műsorokat, kiállításo­kat. esetleg öntevékeny zenei vagy színját­szó együtteseket alakítanak. A közös mun­ka, a közös tevékenység sokkal jobban ösz­­szehozta a társaságot, mint bármely magas színvonalú — de passzívan „elfogyasztott” — program. — Hogyan látja a klub jövőjét? — A mi taglétszámunk erősen függ at­tól, hogy hány magyar származású diák van az egyetemen, és ezek közül mennyi­nek van ideje komolyabb munkát áldozni a klubra. Az eddigi vezetőség — de nagy­részt a tagjaink is — fiatal, első generá­ciós bevándoroltak közül kerültek ki. A klub akkor marad fenn és végez jó mun­kát, ha megérkezik az egyetemre a máso­dik generáció, s ők is szívvel-lélekkel ápolják magyarságtudatukat. Mindnyájan ezért dolgozunk. S. P. J. 4

Next

/
Thumbnails
Contents