Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-09-24 / 19. szám

Aczél György új könyvéről

A SZABADSÁG JELENE, JÖVŐJE: A SZOCIALIZMUS

Ezzel a címmel jelent meg nemrég Aczél Györgynek, politikai életünk egyik kiemelkedő vezetőjének könyve, amely a legutóbbi két évben írt tanulmányait, cikkeit, különböző alkalmakkor elmondott beszédeit tartalmazza. A címadó beszélgetést a Le Monde 1975. október 21-i számában olvashattuk, és abból az alkalomból készült, hogy a politikus Párizsba utazott, francianyelvű interjúkötetének — Egy elmaradt vita helyett — bemutatására. (Olvasóink lapunk hasábjain már követhették az érdekes, hazai életünk szinte minden „rázós” kérdését egyszerűen és világosan magyarázó interjút, amely az új könyvben is megtalálható.)

A sokféleség egysége jellemzi a válogatást, és ez a megállapítás nemcsak témagazdagságot jelent. Azt is, hiszen a szerző a tudománypolitikától a népi kollégiumok valamikori viharos szervezésének immár húszesztendős jubileumáig, a hivatásszeretet dicséretétől az állam és az egyházak viszonyának elemzéséig, az irodalom gondjaitól a népegészségügyig a kérdések széles körével foglalkozik. Mi teremti meg ezt az egységet, mi az az alapgondolat, amely a kötet minden egyes mozaikját összekapcsolja? Valamennyiből a fejlett szocialista társadalom építésének folyamatáról kapunk híradást.

Az olvasó, aki kíváncsian kézbe veszi, lapozza a könyvet, az első oldalon azonnal a kulcsszavakkal találkozik. A kötet első két szava így hangzik: „alkotó szabadság”; amikor pedig végigolvastuk, az utolsó két szó: „igazunk van”. Ami e kezdet és a befejezés közt van, áthatja a szilárd meggyőződés, hogy a szocializmus az alkotás és a szabadság rendje. Életünk gyakorlata, egész valóságunk napról napra bizonyítja a marxizmus erejét, amely „mindenható, mert igaz".

Aczél György minden mondata a fejlődés tendenciáit kutatja, a tények, a jelenségek mögött a törvényt keresi. Ez a szembenézés a valósággal világossá teszi, hogy életünk nem idill; mindennapjaink ellentmondásos folyamatokat tükröznek, minden megoldott feladat újakat szül, talán nehezebbeket, bonyolultabbakat, mint amiket

magunk mögött hagytunk. Abban a beszédben, amelyet a Korányi Tüdőbeteggondozó Intézet jubileumán mondott el, joggal büszke arra, hogy számottevően csökkent hazánkban a csecsemőhalálozás. Ám a gondolatmenet azonnal így folytatódik: „Ma sok olyan újszülöttet, csecsemőt életben tart az orvostudomány, akik egy évtizede még elpusztultak volna. Az új, kedvező helyzetben azonban sok gyermek nehezen indul fejlődésnek, növelve az egészségügyi dolgozók, pedagógusok, gyógypedagógusok, pszichológusok, és mindazok munkáját és felelősségét, akik velük foglalkoznak.”

Irodalmi közéletünk kérdéseit taglalva az új konfliktusokra hívja fel az alkotók figyelmét: „Ismert nagy problémánk, hogy kevés a lakás. De épülnek az új lakások tízezrével, és gondolnunk kell arra, hogy az átadásra kerülő házak, modern otthonok nemcsak megoldanak problémákat, hanem újakat is létrehoznak. Mert a szanálásra ítélt házakból elköltöző embereknek szakítani kell egy életformával, amely — akármilyen nyomorúságos volt is a régi otthonuk — sokszor a szívükhöz nőtt. Sajnálni fogják a talpalatnyi udvaron kínnalkeservvei ápolt, gondozott bokrokat, azt a meghittséget, amit számukra a földszintes kis ház jelentett, nehéz lesz megszokni a liftet, a nikkelcsapokat. S amikor egy ember új lakásba költözik, akkor nemcsak bútorra van szüksége, hanem kép is kellene a falakra, és könyv is kellene, hogy humanizálja — ahogy mostanában mondjuk — az otthonát.”

(Amikor most újra elolvastam a beszédet, amelyből az imént idéztem, eszembe jutott egy írás, amelyben a Német Szövetségi Köztársaságból nemrég nálunk járt íróvendégek számolnak be a német olvasóknak magyarországi tapasztalataikról. Pontos és helyes részletek mellett, volt egy megjegyzésük, amely mulattatott és bosszantott egyszerre. Azt állították, hogy a mai magyar rendszer különböző kedvezményekkel „aranykalitkába” fogta a hazai értelmiséget, amely ettől kezes lett, de elvesztette alkotóerejét. Erre az enyhén szólva valótlan állításra, mintha előzetes

válasz volna az, amit Aczél György mondott az íróknak az írókról. „Nem adtunk és nem vettünk fejeket, nem vásároltunk gerinceket, hanem mindenkivel tisztességesen, nyíltan vitatkoztunk, ha kellett, harcoltunk, ha kellett barátságban voltunk.”)

Jellemző vonása a kötet „darabjainak” a kérdések történeti kezelése. A népi kollégiumokról kiadott dokumentumkötethez írt előszavát Aczél György így kezdi: „Történelmi múltunknak, különösképpen az elmúlt emberöltőben végigjárt utunknak értő elemzése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy tisztán lássuk jelenünk lehetőségeit, feladatait, és távlatainkat.

Csak a megőrzendő hagyományokat folytatva lehet előrehaladni a jövő felé. De a haladó hagyományok sem válhatnak elevenen ható erővé, ha megelégszünk a visszaemlékezés ünnepi gesztusaival, és nem próbáljuk őket fejlődésükben, eredményeikben és ellentmondásaikban megérteni.”

A könyvben újra meg újra felmerülő probléma a vitákban kovácsolódó egység, a partnerek iránti bizalom és tapintat, a felelősség gondolata. Tanulmányában — A szocialista állam és az egyházak Magyarországon — így ír: „A gyakorlat bizonyította be, hogy ami szükséges, az lehetséges is: a világnézeti különbségek nem zárják ki a gyakorlati együttműködést vallásos és nem vallásos emberek közt. Vélekedhetünk eltérő módon az anyagi világ teremtett vagy örök voltáról, a lélek halhatatlanságáról; sőt az erkölcsi értékek forrásáról is. Ez a nézeteltérés azonban nem zárja ki, hogy a vallásos és nem vallásos emberek evilági feladataik tekintetében megegyezhessenek mindazokban a kérdésekben, amelyeknek megoldását boldogulásuk, a társadalmi fejlődés érdekében szükségesnek tartják. Azt mondhatják erre egyesek, hogy az eltérő ideológiai alapok vitákra vezetnek nemcsak a filozófiai, hanem politikai és erkölcsi szférában is. Ez természetesen igaz, de ez a vita már — ahogyan hazai tapasztalataink is tanúsítják — nem ellenségek, hanem közös úton haladó emberek vitája, akik eltérő világnézeti alapon, de közös felelősségből kiindulva, folytatják eszmecseréjüket, s maguk is gya-Aczél György miniszterelnök-helyettes, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottság tagja aki — mint erről már hírt adtunk — a közelmúltban töltötte be 60. életévét

rapodnak az eszmecsere által.” Az Írószövetség közgyűlésén elhangzott hozzászólásban szerepel a következő mondat: „Mi a tudatosan vállalt kötelékek szabadságát, a felelősségtől áthatott szabadságot valljuk emberhez méltónak, s ez nemcsak írókra vonatkozik.”

Aczél György írásai, beszédei: tevékenységének dokumentumai. Folytatás és új lépcsőfok a legutóbbi két év termése is. A magyar vezetés ezekben az esztendőkben tovább építette, szilárdította a társadalmi harmóniát, bekapcsolva az építésbe minden alkotóképes erőt, eszmei küzdelmet folytatva a szocialista nemzeti egységért. Hogyan írta József Attila — a szerző kedvenc költője, akinek verseit, gondolatait oly sokszor idézi — A város peremén című versében?

A költő — ajkán csörömpöl a szó de ő (az adott világ varázsainak mérnöke), tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát.

Szántó Miklós

A Magyar Hajó- és Darugyár angyalföldi gyáregységében elkészült a hazai hajóipar eddigi legnagyobb teljesítményű óriásdaruja. A 200 tonnás darut a Brazil Állami Kikötő

Igazgatóság rendelte meg MTí — Hadas János felvétele

ILLYÉS GYULA

A békéről és a békítésröl

LEVÉL EGY SZÜLETÉSNAP ALKALMÁBÓL (Részlet a Magyar Nemzet aug. 28-i számában megjelent írásból)

Aki maga is békit: a maga hatáskörében is szolgálja a megnyugvást. Bizakodva építeni a békét, tégláról téglára teremt eredményt, remélve, hogy a téglák egykor hatalmas alkotássá állnak össze: azt hiszem, kötelességnek és lerovandó hálának, hogy háború még nincs.

Hogy a világbéke sorsát hovatovább olyan erők intézik, melyek működésébe már csak fogyatékos szakképzettségünk és tájékozottságunknál fogva sincs belelátásunk? Ez semmi alól nem ment föl bennünket. Hatáskörünkben semmi cselekvés alól, egy percre sem. Hiszen az igazi — a tevékeny — erkölcs területe épp az aprómunka. De ezt kívánja akár az aprólékos hasznosság is; a saját hasznunk, a magunk napi nyugalma; futó perceink békessége. Mert noha a béke alapja sokféle anyagot számlál (még hadianyagot is ama bizonyos nyugalmi állapot egyensúlyához), de a legfontosabb alap a lelkek hajlama az összebékülésre. Az a fajta tevékenység és építő béke, melyet a népek mindenkori szelleme sugározhat.

Közelebbről a népek szellemi élete.

Az országok ezen át jutnak oda, hogy a népek úgy észleljék, érzékeljék: úgy higgyék el a békét, hogy higgyenek is benne.

Ezeken tűnődtem el, kedves Uram, midőn már kikészítve a papírost, fogalmazni készültem én is azt a néhány soros táviratot,

melyhez hasonlót most, hatvanadik születése napján bizonyára irattáskaszámra vihetne haza hivatalából a Szent István-negyedi bérház családi asztalára, hogy felesége, gyermekei és unokái lássák: volt láttatja, amiért oly keveset töltött körükben, s még ott sem magánügy, hanem mindig közügy csöngettette a telefont. Táviratstílusban ezt vagyok képes közölni, miért van oka úgy néznie a mindenki számára kétes öregség elé, hogy hátrapillantva valamiféle egyensúlyt érezzen: volt eddigi életének értelme: munkásságának eredményessége nem kétes. Olyan ügyekben volt alkalma közreműködni, melyek a béke helyreállítását nem föltételek láncolata végén igénylik, hanem napi teendőnek, percenkénti munkának. Aminek egykor ugyancsak nem örültem, ma az juttat — kezdeti szembenállásunk, sőt kemény véleménycserénk után — ahhoz a szerencsés helyzethez, tárgyilagos nézőponthoz, hogy az elmúlt évtizedek eredményeire elfogulatlanul tekintsek vissza. Szellemi életünknek azokra az eredményeire, melyek elválaszthatatlanok az ön közreműködésétől. Erre az időre esik az érzékelhető béke ügyének olyan szolgálata, melyek az elmondottak folytatásaként mint a béketeremtés, a megbékítés, az összebékítés, a gyakorlati békemegteremtés idejét periodizálhatja az irodalomtörténet. A korszak nagy képességű költőinek,

színpadi szerzőinek, két legnagyobb regényírójának világirodalmi alkotásai születtek meg ebben a periódusban. A múzsák nemcsak a fegyver csattogástól rezzennek s hallgatnak el; a börtönajtó csapódásától még inkább. A légkör termékenyítő lett.

A szellem embereit nem azért kívánatos összebékíteni — azaz külön-külön is megbékíteni —, hogy nyugalom legyen köztük. Az irodalomnak kiválólag nem föltétien a béke az eleme. Hanem a pezsgés, a sistergés, a forrongás, a levegőt recsegtető fortyogás, mely távolról néha még veszekvésnek is hat. De ha még veszekvés is! Csak olyanok cívódása legyen, akik egymásnak izzón ellentmondva is egyet mívelnek. Ellentmondástalan békét; építésre való nyugalmat, ön azon munkálkodott, hogy így legyen.

A távirat valamivel hoszszabb lett a szokásosnál. Ügy érzem, hogy elköltözött barátaim és — hogy így mondjam — költözködés előtt álló egész nemzedékünk nevében is beszélhettem. Avégből, tudjuk észlelni-érezni a békét úgy, hogy legyen érzékünk a kötelezettségre is. Használjuk a lehetőségeket: építsük a

magunk erejéből aprólékosan is, -téglákként úgy azt a rejtelmes békét, mintha végre most már örökké tartana. Ez az alap, hogy valóban a józan emberi számítás örök idejéig tarthasson. Mert mégis csak ekként kell hinnünk benne.

4

3