Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-08-27 / 17. szám
HAZAI NAPLÓ Járatlan utat a jártért Kaposvárra az ember úgy jut el, igazítottak útba itthon színikritikus barátaim, akik évente többször elzarándokolnak a Csiky Gergely Színházba, amelynek híre van itthon, rangja külföldön, hogy a balatoni autópályán, majd annak szerényebb folytatásán elgurul Lelléig. ott balra fordul, ötvenkét kilométer a 67-es úton. Ha nincs nagy forgalom két és fél óra, ha a balatoni úton torlódnak a kocsik, bizony három is, de az egész nem több százkilencven kilométernél. Leilei befordulási szándékkal indultam el tehát Pestről, vagyis Budáról, hogy hat órára Kaposvárra érkezzem, fiatalokkal beszélgetni egy építőtáborban. Elhatároztam, hogy korai ebéd, majd félórás szunyókálás után már kettőkor elindulok, korábban érkezem, körülnézek a városban és bekukkantok a múzeumba, hiszen éppen Rippl-Rónai kiállítás nyílt meg. Feleségem, sok évtizedes tapasztalat után, már nem is mosolygott, csak megadóan bólintott. Tudta előre, hogy fél négy előtt nem indulunk el. Hogy miért, ezt még egy ilyen vallomásszerű hazai naplóban sem tudom elmondani, talán majd emlékirataim bevezetőjeképpen, ezzel a címmel:„Miért késtem el mindig mindenünnen?” És a válasz az, hogy mindig többet... Az állítmányt már visszanyelem, a kocsiban sem kellett kimondanom, amikor fél négykor az Osztyapenko-emlékmű előtt ráhajtottam az autóútra, és a nagyvárosi hatvan kilométeres sebességről, jó Daciámmal, két-háromszáz méter alatt százhúszra gyorsítottam fel, majd időnkint, kockáztatva az ellenőrzést és a radart, bizony-bizony száznegyvenig is ráléptem a pedálra. Így is negyed öt volt, mire Aligára, az autópálya végére érkeztünk, és innentől kezdve úgy tele volt az országút, mint csúcsforgalomban a Rákóczi út. Amire Szántód és Földvár határához, a révelágazáshoz érkeztem, negyed hatot mutatott az óra. Lelléig még majdnem húsz kilométer, nem lesz ebből a hatórai megérkezésből semmi. Szerencse, hogy lassan cammogtunk és idejekorán észrevettem a Kaposvár felé mutató nyilat. Gyorsan elő a „sárga Radó”-t, Magyarország autóatlaszát: igen, innen is vezet út Kaposvárra, de hol keskeny pirossal jelzik, hol csak sárgával. Mindegy, gyorsan befordulok balra, nem fizethetek rá a vállalkozásra, hiszen ebben a tempóban hat óra lenne, mire Lellére érünk. Járatlan utat a jártért mindig érdemes elhagyni. Hiszen ez a sárgával jelzett országút — szegénynek még száma sincs — Kőröshegyen vezet át. Ha csak egy percre is, megállunk és tisztelgünk az ország egyik legfigyelemreméltóbb. de alig ismert gótikus temploma előtt. Már meszsziről látszik csöppet sem gótikus, négyszögletes, zömök tornya, amely talán vártemplom korából maradt meg, vagy annak mintájára állították helyre. De a hajója kívülről is csúcsíves, paraszti gótika, ha van ilyen, semmi csipkézettség, semmi dísz, semmi játék, semmi furfang, csak a vastag falak, köztük a csúcsívből futó keskeny ablakok és a támpillérek. Minden nyár elején elhatározzuk, hogy eljövünk a kőröshegyi hangversenyekre, mert néhány éve felismerték, micsoda kincs a templom belseje és a középkorban ráérzett akusztikája, de sose futja az időnkből. Van még idén két-három koncert, elhatároztuk, megpróbálunk jegyet kapni. Kőröshegy után széles mosolyra nyitja ajkait a dunántúli táj, egyszerre olyan messzire kerülünk az autópályától, a balatoni gépkocsi-zsúfoltságtól, a nyaralóktól, a lengyel, a német, a cseh, az olasz, a francia beszédtől, mintha nem tíz kilométernyire előre, hanem egy évszázaddal hátrább jutottunk volna. A dunántúli dombvidék legszebb toalettjében és nevéhez méltóan tárul elénk. Olyan szelíd, mint egy süldőlány, és olyan kacér is, mint amikor a leányka elsőbálozó ruháját veszi föl, és tetszeni akar, de mutatni se meri. Baloldalt enyhe a dombvonulat, mint egy hullámvonal, amelyet az ember egy megírt sor alá rajzol. Jobbkéz felől, a dombokig, enyhén lejtő mezők húzódnak, a dombok magasabbak, de heggyé sohasem növekednek, úgy folynak át egymásba, hogy a völgyet sem a szem, sem az országúton haladó autó nem veszi észre. És a mezők színe! Talán még sohasem kaptam el aratás és betakarítás után a megboronált, valósággal kitakarított szántóföldek színét. A föld itt barna, de olyan sötéten, hogy az helyenkint lilás, a nap hol előbukkan a felhők mögül, hol visszahúzódik, fények és árnyak pászmái változnak a széles, egyszínű, még ösvényekkel sem megbontott mezőkön. Rádöbbenek arra, hogy ötven éve barangolok ugyan az országban, de ezen az úton, Kőröshegy és Igái között, még nem jártam. Itt a somogyi dombvidéket, a Balaton és a Duna között kilenc, úgyszólván párhuzamos út szeli át. Vannak köztük előkelőek, tehát két számjegyűek, mint a 64-es, amely a lepsény—aligai elágazástól Simontornyáig vezet, és onnan, Cecén át Tolnáig, a Dunához. Vagy itt van a másik, a 65-ös, Siófoktól Tamásin át Sióagárdig, ahol majdnem találkozik öccsével, a 63-assal. Balatonlellétől a 67-es visz Kaposvárra, a Balaton nyugati csúcsától a 7-es országút kanyarodik le Nagykanizsa felé. De ezek között a széles utak között még van öt vagy hat, és ezek visznek Somogyország mélyébe. Jártam már a mostanival majdnem párhuzamosan Balatonendréden át Tabra, mert Törökkoppányt kerestem, vagy negyven évvel ezelőtt, mert azt olvastam, hogy ott szép a népviselet és a plébánia udvarában török sírkövet találni. Végigbicikliztem harminckilenc évvel ezelőtt a Boglárról kiinduló utat Somogyvárig, mert egy tanárom onnan származott, és újra meg újra mesélt a tizenkettedik századi bencés apátság romjairól. Ezen a mostani úton még nem jártam. Pedig milyen szép Kerekiben a frissen sárgára festett, tömzsi kis barokk templom. Hiába sietünk, csak megállók, kiugróm, benézek: nem lehet, hogy ne találnék középkori, talán még román építészeti maradványokat. Belül szép, tiszta falusi barokk, azaz egyszerű és cicomázatlan stílus, amelyet még a barokktól viszolygó franciák is kedvelnek, de kívül, a szentély körül könnyű felfedezni azokat a más faragású köveket, amelyek az Árpád-kori eredetre vallanak. Mennyi gondosság, történelem-tisztelet, nemzeti öntudat van a mai régészekben és építészekben, hogy egy hatszáz lakosú falu templomának rendbehozatalánál megbecsülik, rendbe teszik és a jövőnek megőrzik az addig elrejtett múltat is. A járatlan út további meglepetéseiről legközelebb. Régi szobor a tatai tó mellett Bállá Demeter felvétele Gránitjelek a granvilie-i tengerparton Pierre Székely (Franciaország) grafikája / BALESET ES GtDGMJLAS Január végén súlyos autóbaleset ért. Pozsonyba indultam a feleségemmel, de Budapesttől száz kilométerre váratlanul tükörjégre futott a kocsim, a másodperc tizedrésze alatt kivágódtunk az útról, s fennakadtunk egy acélkorláton, amely kettészelte az autót. Eszméleten maradtunk, de mozdulatra képtelen állapotban. A segítség elképesztően rövid idő alatt megérkezett. Katonák és civilek vettek körül bennünket, mentőkocsiért siettek, és a maguk módján iparkodtak enyhíteni a bajunkat Fél órán belül a szőnyi kórházban feküdtünk, s ezzel megindult az az óramű pontossággal működő gépezet, amelynek egyetlen hivatása van: életet menteni. Mindketten erősen kivérzett állapotban voltunk, életveszélyes sokkhatások alatt. Két lábam tizenhat darabra törött, feleségem a klinikai halál állapotába került, ahonnan két és fél perces küzdelem árán sikerült viszszatéríteni. Ez azonban már a tatabányai megyei kórház baleseti sebészetén történt, ahová az életmentő elsősegély, és a röntgenfelvételek után szállították. Rajtam négy és fél órás műtétet hajtottak végre, összerakva és rögzítve szilánkokra törött végtagjaimat. A tatabányai kórház traumatológusai egy későbbi konzílium megállapítása szerint olyan sebészeti bravúrt hajtottak végre, amely párját ritkítja. Nemcsak az életünket mentették meg, hanem végzetesen összeroncsolt lábaimat is, amelyeken most — hat hónappal később — járni tudok. Eszméletemet, az altatások óráit leszámítva, egy pillanatra sem vesztettem el, s attól a perctől kezdve, hogy kikerültünk az intenzív szoba szigorú őrizetéből, baleseti sérültek és gyógyuló betegek közösségében éltem. Olyan világ tárult fel előttem, amely eddig ismeretlen volt számomra. Tatabányai orvosaink az életveszély elmúltával fokozatosan felkészítettek a második „menetre”, az orvosi rehabilitáció hosszadalmas időszakára, nem titkolva, hogy az lesz a nehezebb. Április első napjaiban elbúcsúztunk a tatabányai kórháztól, ahol életünk nagy drámája lezajlott. Mentőautóval a budapesti Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe szállítottak. Ez a főváros és Budakeszi határán, nagy kiterjedésű erdős terepen fekvő gyógyító intézmény, korábban Fodor Szanatórium néven volt ismeretes, és tüdőbetegek ápolására szolgált. A régen „magyar betegségnek” számító tuberkulózis felszámolása után egy újkori pusztító népbetegség, a baleseti sérülésék utókezelésére alakították át. Hatalmas erdőségben állnak a pavilonok, megőrizve a szanatórium jellegét, de most már nem köhécselő és sápatag tüdőbetegek népesítik be. hanem a közlekedés, a háztartási és üzemi balesetek sérültjei, akik innen az életbe térnek viszsza. Négy hónapot töltöttünk az Intézetben, s mozgásképességünket fokozatosan visszanyerve, közelebbi kapcsolatba kerültünk a sorstársakkal, akik hozzánk hasonlóan egy szerencsétlen pillanat vagy mozdulat következtében súlyosan megsérültek, végtagokat vesztettek el, s a tragikus fordulat új irányt szabott az életüknek. Sokuknak eleve le kellett tenniük arról, hogy régi foglalkozásukhoz, életformájukhoz valaha visszatérjenek, mások viszont átmeneti állapotnak tekintették — teljes joggal — az intézeti ápolás időszakát. Voltak visszatérő betegek, akiket egy korrekciós utóműtét, vagy egy korszerűbb művégtag elkészítésének idejére szólítottak vissza. Aki nem tapasztalta, könnyen azt hihetné, hogy az effajta gyógyintézet hangulata komor, és a testi sérülés gyógyíthatatlan lelki sérülésekkel jár, a betegek önmagukba zárkózva morzsolják napjaikat. Ez azonban nem így van. Mivel itt nagyon kevés az állandóan ágyhoz kötött beteg, a hajdani tüdőbetegek fekvőteraszain. amelyek minden pavilon előtt végighúzódnak, kialakult a betegek sajátos társasélete, az az egymást biztatva bátorító közhangulat, amely a gyógyulás szempontjából olyanynyira fontos. Feleségem jóval hamarabb visszanyerte járóképességét, mint én, így aztán őrá és a fáradhatatlan gyógytomásznőre támaszkodva hozzákezdhettem a tanuló lépésekhez. A járógipsz ormótlan tömegeit emelgetve, s a könnyű járókeretbe kapaszkodva a járás kezdetben inkább nehézkes cammogásnak hatott, de két lábtól, amelyet tizenhat darabból foltoztak össze, ez is szép teljesítmény. Egy váratlan tüdőgyulladás, és a vele járó magas láz néhány napra ismét ágyhoz szegezett, testi erőmet jórészt megemésztette, úgyhogy az első lázmentes napon a lábamon is alig tudtam megállni, járásról szó sem lehetett. Közben kitavaszodott, az Intézet körül zöld és örökké hullámzó tengerré vált a táj. a lombokon átszűrt levegő felpezsdítette az életkedvet. Orvosaim egy nap azzal leptek meg, hogy elkészült a könnyű műanyag védőtok, amely elfoglalta a súlyos járógipsz helyét. Egy lépéssel közelebb kerültem a természetes járásomhoz, de még elég messze attól, hogy minden támaszték nélkül talpra állhassak. A gyógyulásnak ebben a szakaszában, úgy véltem, a lelki gyógymód került előterébe: mintha orvosok, ápolónők és gyógytomásznők a gyógyszerekhez hasonló módon adagolnák a biztatás piruláit, napról napra fokozva a betegek önbizalmát. Láttam lelkileg magához térni egy vasúti fékezőt, aki vonatkapcsolás közben a kerekek alá esett, és mindkét karját elvesztette, egy egészen fiatal embert, aki motorkerékpárjával fékszakadás miatt robogó vonatnak ütközött, és négy végtagja közül csak egy maradt meg. A gyógyulás útján haladva az embertől mindig messzebb kerül az a rettenetes pillanat, amikor fél lábával a megsemmisülés küszöbére lépett. A Rehabilitációs Intézet „légpárnás” környezetében a feledés folyamata felgyorsult. Sohasem álmodtam, és ritkán gondolkodtam arról a másodpercről, amelyben kocsim a jégen megcsúszott, s mi kirepültünk a biztonságosnak vélt útról. Már a fájdalmak sem arra emlékeztettek, inkább arra, hogy a terhelés következtében gyorsabban forradó csontjaim okozzák az éles hasogatásokat, következésképpen azok is a gyógyulás jelei és kísérő tünetei. Június közepén két botot kaptam a négylábú járókeret helyett, s egy csapásra ismét megváltozott minden. A járókeret biztos támaszték volt, a botokkal való járás viszont igénybe vette az izomzat minden porcikáját, mint az úszás vagy a tenisz. Minden járógyákorlat után sajgó izomláz gyötört, de néhány nap múlva enyhülni kezdett, majd teljesen megszűnt. Elkezdték fokozatosan leszedni rólam a háromrészes műanyag védőtokot, amely addig gondosan óvott, súlyosan sérült testrészeim apránként felszabadultak, és visszanyerték régi szerepüket. Ez az utolsó cikk, amelyet a kórházi ágyon írok. Szombat van, a járóképes sérültek hazamentek, hogy családjuk körében töltsék a hét végét. Nagy csönd van az egykori szanatóriumban, mint egy kihalt kisvárosban, ahonnan majdnem mindenki elutazott. A jövő héten magam is búcsút mondok az Intézetnek. Hát hónapot töltöttem a két kórház betegszobáiban, míg a halál peremvidékéről az életbe visszatérhettem. Hosszadalmas és nehéz utazás volt, de megrendítően tanulságos. Baróti Géza 11
