Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-07-02 / 13. szám
NYÁRI HANGVERSENYEK A keszthelyi Festetich-kastély kertje A Budapesti Madrigál kórus hangversenye az Árpádkori kőröshegyi templomban A fértődi Esterházy-kastély kisterme. Lent: a soproni Szent-György-templomban MTI — Fényes Tamás felvételei Az amerikai magyar irodalom egykori szocialista hajtásai Az Akadémiai Kiadó 1977 tavaszán jelentette meg Kovács József összeállításában A szocialista magyar irodalom dokumentumai az amerikai sajtóban 1920—1945 című kötetet, amely részletes, elemző bevezető tanulmánnyal ismerteti a kivándorlás és az amerikai magyarság történetét, az Amerikában létrehozott első hírlapokat és egyesületeket, az amerikai magyar munkássajtót, az Előre Műkedvelő Kör tevékenységét, a munkásirodalom kezdeteit és fellendülését és az Üj Előre című folyóirat szerepét. A kötet gazdag válogatást nyújt az 1920—1945 között Amerikában megjelent magyar irodalomból. EMBER ERVIN Kivándorló paraszt A föld otthon maroknyira zsugorodott (Egy puttonyban elvihették volna Chicagóig) Es a nappalok gyomrában csak az kóválygott az éhség. Íme egy batyura való rongy. S íme egy szippantásra való levegő. S a gyerekek porba-szórt, éhes, lázas szeme. S a korcsma olcsó, kerítő mámora. S fölöttük mint egy szétrongyolt vízió Fölöttük tántorgott az éhes paraszt. Megkínzott portré. Kainccsal kitolt patak-szemek. Vihartól málasztott hulló sziklahalmok. A száj káromkodásokban csetlö-botló lekonyult kaszája. Bosszút és kétségbeesést csapkodó szélmalomkarok. S a törzs: tehetetlen vad, robosztus erő. S a lábak: nekivágva Amerikának. Üj Előre. 1927. január 30. Vasárnapi Melléklet | IM &sr Borsos Miklós: Vágtató ló FEHÉR JÓZSEF A lázadó bányászló A bánya mélyén, a föld alatt, ahová sohasem hat le a napsugár, széles folyosó húzódott végig, mely a különböző aknákat azzal a hellyel köti össze, ahová a szenet hordják, hogy azután fölvonják a napvilágra ... Ezen az úton óráról-órára lópaták dobbanása hallik, amint a patkók a nedves kövekhez koppannak. A szénnel megrakodott nehéz bányakocsikat, kicsiny, borzas szőrű lovak serényen gördítik végig a széles folyosókon, ahol a szürke színű lámpások fénye pótolja a napsugarat. És amikor végre eljön az este. a nehéz munka után állat és ember fölkerül a napvilágra, amely a homályhoz szokott szemeket szinte fájón égeti. Akkorra a kicsiny lovak ki vannak fáradva a munkától. S lehorgasztott fejjel álldogálnak odafönn a föld szintjén és feléje pislognak a leáldozó napnak, amely tűnőiéiben van a végtelen síkság határán. Aztán lassan, elégedetlenül mennek az istállóba s a vékony alomra omolva, töltik az éjszakát. öreg bányászemberék beszélik, hogy esztendőkkel ezelőtt egy fiatal telivér került le a bányába. Eléje fogták a szeneskocsinak és odaállították a kis lovak sorába. Azután neki is szenet kellett húzni az aknából arra a helyre, ahonnan a magasba vonják. Kezdetben egy istállófiú keze alatt volt a telivér ló. Sűrűn ostorozta alattvalóját, de teendőkre mégsem tudta betörni és megtörtént egyszer, hogy eltörte a bányatulajdonos hintájának a rúdját. Akkor azután a bányatulajdonos leküldte a föld alá, hogy a szeneskocsi és a homály megfékezze vadul keringő vérét. A telivér ló csöndes engedelmességgel húzta egy darabig a szeneskocsit. Egy kicsit megijedt a sötétségtől és az ostorcsapástól. A szőre elvesztette fényét a föld alatt, szeméből kialudt a tűz, dús sörénye pedig gubancos lett és megszürkült a szennytől... Csakhogy a széles folyosók alacsonyak is voltak és valahányszor a telivér ló a legalacsonyabb és legszűkebb ponthoz ért, ahol a kicsiny igavonó lovak napjában nem egyszer haladtak el és sejtelmük sem volt róla, hogy milyen közel vannak a sziklafalakhoz, melyek csak egy hüvelyknyire voltak a hátuktól, akkor a kemény kő a magasra nőtt paripának érzékeny bőrét mindannyiszor megkarcolta. Ahányszor ahhoz a bizonyos helyhez ért a telivér ló, mindig megállott és reszketett az egész teste, de a kérlelhetetlen ostor rögtön lecsapott reá, úgy, hogy dühösen harapott a zablájába, tovább lépett és vérrel vegyes tajtékot túrt a szája. Ha lehajolt, akkor a szenesszekér súlya leverte lábáról, ha pedig kiegyenesedett s nekifeküdt a hámnak, akkor a sziklafalnak kiálló éles csúcsai egy-egy darabkát kiszakítottak koromfekete szőréből. Történt egyszer — beszélik öreg bányászemberek —, hogy amint egy este följött a napvilágra, hosszan kinyújtotta a kisebesedett hátát, nékifújt a lenyugvó napnak és elnyerhette magát. A tekintetéből szabadságvágy tört elő és aznap éjjel megszökött az istállóból, ahol a kicsiny, borzas szőrű lovak a keserves napi munka után fáradt álmukat aludták. Az istálló nyitott ajtaján kivágtatott a szabadba és reggelre kelve nagy fekete teste ott hevert a folyóparton, ahová kisodorták a hullámok; a víz kimosta sörényéből a port s tisztára öblögette a sebeit. Hajlékony fekete teste pompásan ragyogott a hullámnyaldosta hófehér homokon. Az öreg bányászok pedig azt mondták, hogy az állat elkeseredésében megölte magát. Nagyon is nagy volt a ló, — mondogatták — a bánya meg nagyon is szűk volt neki, azért tette meg ... / A bányamunkások még most is emlegetik a fekete lovat, amely levegő és napsugár nélkül nem tudott élni. A legenda meg szokta őrizni a lázadók emlékét, akik inkább meghalnak, semhogy a rabigát elszenvedjék Tengeren túl. (New York), 1936. 67—68. 13
