Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-04 / 11. szám
BOLDIZSÁR IVÁN.HAZAI NAPLÓ Mégegyszer Dörgicsén ÖNVÁLLVEREGETÉS ÉS KÖSZÖNET. Kiszálltam a kocsiból a Vörösmarty téren. Ragyogott az ábrázatom: sikerült parkolóhelyet találnom. Bedobtam a parkolóórába öt forintot (amerikai olvasóim kedvéért: húsz centet), és elindultam a Váci utca felé. Már a farolási manőver és a pénzbedobás közben észrevettem, hogy egy házaspár engem figyel. Amerikaiak. A hölgyön olyan túlnyárias ruha volt, amilyet május elején a budapesti nők nem vesznek fel. A férfin olyan aranygombos blazer, amilyet mi május elején is felvennénk, ha kapható volna Budapesten. Odaléptek hozzám, és a nevemet mondták. Igen, én vagyok, udvariasan mosolyogtam és agyamban lázasan forogtak a memória-gép fogaskerekei. Honnan kellene ismernem őket? De hiszen magyarul beszélnek! Mindjárt megmagyarázták, hogy még sohasem láttuk egymást, illetve ők a fényképemet a Magyar Hírekben, örültem a szerencsének, kezet ráztunk. Ekkor néhány kedves szót mondtak a Hazai naplómról, majd kérdőre vontak: ,.Mi van Dörgicse másik templomromjával? Még tavaly abbahagyta, úgyszólván a mondat közepén...” Ilyenkor az ember zavartan pislog, és közben a mája a tömött libáéhoz hasonlóan hízik. Nemcsak hogy olvassák, amit az ember ír, hanem még arra is emlékeznek, amit még nem írt meg. Még említettek közös ismerősöket, Szokolay Dénest Stanfordból, Connecticut államból, és ez azért is jó volt, mert az ő nevüket nem értettem. Megköszöntem az elismerést és a figyelmeztetést, és megígértem, hogy pótolom mulasztásomat. íme: BOLDOGASSZONY TEMPLOMA. Ez az a második, amelyre céloztam. Az első volt Boldogasszony Dörgicse hatalmas templomának romja, a házak fölött a Gemyehegy lejtőjén. Azért idézem fel képét, mert még emlékezni is jólesik rá, és talán vannak olyan olvasók, akiknek nem jutott kezébe a Magyar Híreknek ez a tavalyi száma. Megvallom, számomra ez a falu és ez a magányosan álló oromfal, meg háromemeletes tornya olyan, mint valami lelki varázsfürdő. Fáradt hét után, agyondolgozottan és kimerültén beülök feleségestül, olykor lányostul, vejestül, unokástul a kocsiba, és másfél óra alatt Balatonakalinál vagyunk. Innen már csak négy kilométer északra, a három Dörgicse. Mert a mai Dörgicse község a középkorban három falu volt, Boldogasszony-, Szentpéter- és Kisfalud-Dörgicse. A falu határában már az országúiról látható jobb kéz felől a hegyoldalban a csoda, de nem állok meg, befordulok egy kis lejtős útra. A házak Provence-ra emlékeztető kőfal-kerítései között alig fér el a kocsi, amíg egy kis térre jutok. Itt megállók, kiszállok, teszek néhány lépést. Az enyéim hátramaradnak, ha nem is mondom, tudják, hogy ez most lelki torna. A kőből rakott, régi, parasztházak között lejtősen kétszáz méterre a köves réten magasodik az egykori Boldogaszszony templom. Innen lentről nem is igazán rom, hiszen szemtől szembe majdnem épen maradt, csak tudom, hogy mögötte derékig sem érnek a falak, lerombolták a törökök, elpusztult körülötte Boldogasszony Dörgicse, de áll a szépséges mű, összekötve a csendesen szemlélőt nyolc évszázad történelmével, a jobb kéz felől idecsillogó Balaton tájával, a megbűnhődött múlttal és a már elkezdődött jövendővel. Nemrég elhoztam magammal Vas Istvánt, a költőt és feleségét Szántó Piroskát, a festőművészt. Hányszor nyaraltak a Balatonon, és sohasem rándultak el Dörgicsére. Tamáskodtak is lelkesedésem és megindultságom láttán, azután kiszálltunk a kocsiból, egyikük sem szólt egy szót sem, lehet, hogy tévedtem, és a magam szemének prizmatörésén át túl sokat láttam, de a költő szeme igen fényesen csillogott. A SZENTPÉTER-DÖRGICSEI TEMPLOMROM. De persze nem ezt a dörgicsei templomot kérték tőlem számon nyájas amerikai olvasóim, hanem a szentpéterit. Tovább kell hajtani a faluban, egy már-már műemlékszámba menő gémeskút mellett jobbra fordulni. Így jutunk el egy aránylag új, múlt század eleji, vagy XVIII. század végi barokk templomocskához. Számos barátom, akit erre irányítottam, csalódottan továbbhajtott. Persze, hogy nem erről a templomról van szó. Csak ötven métert kell tovább menni a domboldal felé egy kis bozóttal szegélyezett úton és már ottvagyunk a másik jeles dörgicsei templomromnál. 1480-ból is van róla írásos feljegyzés. Azután jöttek a törökök. Különös nevezetessége, hogy nem is egy templom, hanem kettő. Az első kisebb román stílusú templomromhoz észak felől még egy templomot építettek úgy, hogy az első templom falát megvastagították, de voltaképpen kéthajós, egybeépült kettős templom jött létre, két szentéllyel, két szószékkel. A hívők nyilván kinőtték az első templomot és a mai ikerházak mintájára bővítették. Gyönyörű faragott és nyersköveket raktak egymásra. Van köztük kékesszürke bazalt, lila lávakő, acélszürke gránit és mészkő is, sárga és omlós, mint a tejeskalács. A kapubejárat úgyszólván épen maradt, magát a kaput egy nagy gömbölyű márványkő védte. Külön nevezetessége a nyugati, keskenyebbik oromfalon egy görög kereszt formájú ablaknyílás. Ezt előbb láttam, mint a templomot magát, Pevsner híres műtörténész és építész professzornak, az európai stilusokról szóló könyvében, a román kori fejezetben. Azt írja, ritkaság az ilyen ablaknyílás. Büszkén mutogatom francia és német, olasz és angol vendégeimnek, akik e templom építésének korából nem romokat, hanem sértetlen remekműveket őriznek Sokan nem is értik miért is találjuk olyan szépnek ezeket a csonka tornyokat, derékban kettészelt falakat, a szószékek talpazatát, a szentélyek oltárköveit és mint remekművel dicsekszünk egy-egy freskó nyomával a viharmarta falakon. A keresztalakú ablak és az ikertemplom Toscanában, a Rajna-völgyében, vagy Ile-de-Franceban is ritkaság volna. FÖLDRENGÉS UTÁN TALÁLKOZÁS NYUG A T-BERLINIEKKEL A pusztulásból oly gyorsan föltámadt Bukarest képét mikrofonnal próbáltam fölvázolni nem sokkal a földrengés után. A Magyar Rádióban elhangzott dokumentumműsor talán visszaadott valamit azokból a tragikus márciusi napokból, az első pillanatok döbbenetétől a mentési munkák megindulásáig, a romeltakarítástól az újjáépítésig. Mikrofonnal jártam a román fővárosban, nem tollal. De most, miután már letisztult bennem az élmény, úgy érzem, elővehetem a tollat, hogy megrajzoljak néhány portrét — ezúttal a katasztrófa magyar szereplőiről. KASZKADŐRÖK Vezetőjük bajszos, fekete fiatalember. Nyolcvanöt kiló izom és ideg. Lóról ugrik robogó vonatra, hídról a folyóba, zsonglőrként vív, mestersége a kaland. Fél órával a földrengés után egybegyűjtötte társait. Félberoppant házak emeletéről karjukban hozták le a sebesülteket, betemetett emberekért kúsztak be a rompiramisok alá, félrebillent házakból gyerekeket adogattak erkélyről erkélyre a biztonságot jelentő földszintig. Csak futólag találkoztam velük, a hegyekbe indultak filmforgatásra. A főcímben bizonyára megjelenik a nevük: Cseh Attila és kaszkadőrcsoportja. De ez már nem lesz főszerep. AZ ÍRÓ Sütő András a Nagy Nemzetgyűlésre érkezett Bukarestbe. Szomorúan sorolta az elveszített barátokat, ismerősöket. Veronica Porumbacu költőnőt, aki felnőttként tanult meg magyarul Vörösmarty kedvéért. A „Gondolatok a könyvtárban”-t nála kifejezőbben még senki nem fordította románra. S az ő átültetésében olvashatók a legszebb Ady és József Attila versek is. Sütő András az igaztalan sorsról beszélt, amely a magyar kultúra barátai közül oly sokat tépett ki a román művészi életből. Nagy katarzis volt az a márciusi éjszaka — folytatta az író — de közelebb hojta egymáshoz a Kárpátokon innen és túl élőket. A katasztrófa emléke halványodik, de az együvé tartozás érzése, egymás jobb megértése megmarad. NÉVTELENEK A földrengés utáni hajnalon friss kenyérrel, élelemmel, borszéki vízzel rakott kamionok indulnak útnak Szatmár, Kolozs, Arad megyéből, Máramarosból; Szilágyból, Hunyadról, Kolozsvárról. Vasárnap elutaztak az első építők, hogy segítsenek a romeltakarításban, az újjáépítésben. A szolidaritási csekkszámlán gyűlnek a milliók Erdélyben is. A katasztrófát követő vasárnap dolgoztak a gyárakban, és a Kárpátokon innen már szombaton ezrével ajánlották föl vérüket az emberek, hogy életben maradjanak, gyógyuljanak a sebesültek. Vér és kenyér. Szép jelkép, igaz jelkép. TELEVÍZIÓSOK Aradits László, mentővel, tűzoltókocsival, gyalog és mentőautóval érkezett azon az éjszakán a Televízió Magyar Adásának szerkesztőségébe. Hajnalban már a laboratóriumban volt az első döbbenetes filmriport. A rendőr, aki pizsamára rántott mundérban beugrott a fékeveszett éjszakai forgalomba — a sötét ruhában vendégségbe induló mérnök, aki markológépre ült, hogy kibontsa a romok alatt fuldoklókat — a kisfiú, akit karjában kutyájával ástak ki a téglahegy alól — a hegyimentők érzékeny szimatú lavinakutyáikkal ... Mozaikok, amelyekből összeállt az első riportmontázs. Magyarul. A televíziósok tették, ami kötelességük volt: tudósítottak arról a románt, magyart, szászt egybekaroló sosemvolt élményről, amely a segíteni akaráson, a közös veszélyen túl az együvé tartozás érzését lobbantotta föl az emberekben. A KÖLTÖ Szemlér Ferenc a romániai magyar költészet itthon is ismert és tisztelt alakja Bukarestben élte át a katasztrófát. Versében így vall erről a túlélők, az előre nézők, a tenni akarók nevében: És azt is el kell mondani, hogy amit le kell bontani, lebontottuk... És elsepertük a törmeléket... Föltekertük a szakadt huzalokat... összefontuk a gáz csonkjait messze földeken át... Kutattuk, ástuk a pincéket, hogy élve lássuk a megmaradtakat... Hogy sírva tegyük holtjainkat a sírba, míg az élő nap és a holnap tisztességet ad majd a voltnak... * Mindezt ki kell kiáltani, hogy meg tudhassuk váltani magunkat... És ami leverhet: ledobjuk lelkűnkről a terhet... Hogy helyrehozzuk mit goromba óriás dühe döntött romba ... Hogy homlokunkat fölemeljük, hogy szívünk még följebb emeljük — mint ember, aki hatra-vákra is nekivág ... S nem hagyja abba! Földvári Géza Két gótikus szoborfej a Budapesti Történeti Múzeumban MTI — Kozák Albert felv. A Madách Színház társulata április végén Romániában vendégszerepeit. Bemutatták Shakespeare Otellóját és Illés Endre Spanyol Izabella című drámáját. Képünkön: a társulat Brassó főterén Nagy József felvétele Katona Ágnes zongoraművésznő nemrégiben tért haza Nyugat-Berlinből, ahol Bende Zsolttal, Forgács Júliával, Mikes Lillával együtt az ott élő magyaroknak adott hangversenyt. A műsort a Magyarok Világszövetsége szervezte. — Milyen tapasztalatokkal érkezett haza? — Számomra különösen értékes volt ez a fellépés, mert ismét meggyőzött arról, hogy a közönség mennyire igényli a komoly zenét. A műsor első felében Liszt-, Bartók-, Chopin-zongoraműveket játszottam. Előadás után éjfélig ott tartottak bennünket beszélgetni. — ön Magyarországon nemcsak mint szólista ismert, kiváló kísérőként is számontartják. — Igen, nagyon szeretek kísérni. Sokat tanultam abból, hogy többféle zenét játszottam, több művészt kísértem. Ügy érzem, ez megóvott az egysíkúságtól, a szólista pályafutásomnak is hasznára vált. — Bartók-, Bach-, Beethoven-, Chopinlemezfelvételei jelentek meg, önálló zenekari- és kamaraesteken szerepel. Mire készül most? — Egy televíziós felvételre.. Schumann, Schubert-, Debussy-műveket fogok előadni. — Mikor utazik legközelebb külföldre? — Ősszel megyek Olaszországba, télen pedig ismét Nyugat-BerlinEe. Külföldi útjaimmal kapcsolatban van egy régi vágyam. Szeretnék egyszer kívánsághangversenyt adni a kint élő magyaroknak A közönség állítaná össze a műsort, én azt játszanám, amit ők kérnek. Operát, operettet, klasszikus zongoraművet, kortárs magyar zenét. Azt hiszem, hogy egy ilyen kötetlen muzsikálás kellemes élmény lenne a közönségnek is, nekem is. (d. j.) Katona Ágnes zongoraművésznő MTI felv.
