Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-04 / 11. szám
HAT NAP - GYEREK NÉLKÜL Ismét Soltvadkerten járunk. Ugyanabban a községben, mint a közelmúltban és mégsem ugyanabban. Itt nincsenek utcák, csak utak, dűlők, ösvények. Itt nincsenek házsorok, csak fák között megbúvó, önmagukban árválkodó házak. Itt nincsenek szomszédok, csak közel lakók, de ez a közelség általában kilométereket jelent. A kíváncsiság csalogatott bennünket ismét Soltvadkertre, s hajtott ki a messzi szétterülő tanyavilágba. Koós Ildikó tanárnő mondta akkor: „Azt hiszem, a tanyai szülők kevesebbet tudnak kollégista gyermekeikről, mint mi szeretnénk. Nem veszik észre, milyen óriási változáson mennek át ezek a gyerekek, hogyan tágul a szemük előtt egyre szélesebbre a világ.” Vajon igaza van-e a tanárnőnek; mit tudnak gyermekeik fejlődéséről a szülők, akik a hét hat napján egymagákban élnek a tanyán? Három családhoz kopogtattunk be: Palakovicsékhoz, Szeitertékhez és Freiékhez. E három — egymástól távol eső — házból összesen hét gyerek „költözött be” a hétközis kollégiumba, két-három-négy évvel ezelőtt. (Közülük az egyik kislányt, Palakovics Erzsikét már ismerhetik az olvasók a február 26-án megjelent riportból.) Amit mindannyian tudtak: az állandó tanári felügyelet és segítség révén könnyebben, jobban tanulnak a gyerekek. — Az én Erzsikéin most már nyolcadikos, és bizony olyan példákat látok a füzetében, hogy nem tudnék neki semmit segíteni. Pedig valamikor nagyon jó számtanista voltam! — mondja például Palakovicsné. Ez egyébként természetes: a szülők tudják, tudniuk kell, hogy a kollégium elsősorban a tanulást könnyíti meg, hiszen ezért váltak meg gyermekeiktől a hét hat napjára. És most nemcsak a dolog érzelmi oldalára gondolok, hanem arra is, hogy a tanyavilágban a legtöbb helyen a gyerekeket pendelyes koruktól befogták a munkába, tehát munkaerejükről is lemondtak. (Persze, ne feledjük: a 190 tanyai gyerek közül csak 64 kollégista, rajtuk kívül még hét jelentkező akadt, akit hely hiányában el kellett utasítani, a többi 119 gyerek között pedig jó néhány olyan akad, aki dologidőben nemigen foglalkozhat odahaza iskolai feladataival.) Észrevesznek azonban a szülök még sok minden egyebet. A tényeket, a változásmozaikokat például fölfedezik, de nem mindig vonnak le ezekből messzebbmenő következtetéseket. Iskolabusz viszi a gyerekeket a kollégiumba Gábor Viktor felvételei Épülő házak a faluban... ...és egy tanya ahonnan már kiköltöztek SZEITERTNÉ: — Zsuzsika gyönyörűen kézimunkázik. A múlt héten is olyan szép keresztszemes hímzést hozott haza, hogy csak bámultam. A kézimunkaszakkörben tanulja, mert itthon, ugye, mi nem érünk rá a dologtól, nem olyan sokat mutathatunk neki. A kis Marika pedig énekkarra jár, mert igencsak jó hangja van. Ferike még csak alsó tagozatos, ő nem jár szakkörre, de az apjuk nagyon szeretné, ha később zeneórára iratkozna be. A tangóharmonikát már meg is vettük neki... FREI PÄL: — Tecán, a nagyobbik lányomon igen-igen észre lehet venni, hogy évek óta diákotthonban van. A beszédjén például. Többször is előfordul, hogy kiigazit bennünket, ha nem úgy ejtünk egy-egy szót, ahogyan kellene. Nekünk más a beszédmódunk, azt mondjuk például, hogy gyüttek. Ö meg rögtön szól: „úgy mondja, édesapám, hogy jöttek”. Persze, mi nem haragszunk ezért, inkább örülünk, hogy ő a tanulás folytán műveltebb lesz... PALAKOVICSNÉ — Az én Erzsikémnek mindene a könyv. Van az iskolának egy óriási könyvtára, onnan hordja a regényeket. Ha hazajön, akkor is elüldögél egy regény mellett órák hosszán át. Én örülök neki, hogy ezt csinálja, hadd okosodjék, de azért néha bajos vele. Mert néha mondom neki: aranyos kislányom, látod mennyi dolgom van, légy szíves segíts takarítani vagy gyújtsál be. És ilyenkor bizony nehezen mozdul. De azért nem haragszom rá, mert sokat olvas, jó ez nagyon, csak nem mindenkor... És ami a legfontosabb: a szülők látják, hogy gyermekeik a diákotthonban megismertek és megtanultak egy emberibb életformát, hogy önállóbbak, hogy mindenről megvan a saját véleményük, s ezt ki is mondják. Igaz, ezt már nem minden szülő tartja örvendetesnek. — Amikor mi iskolába jártunk, hátra kellett tennünk a kezünket, és meg nem moccanhattunk, mert nagyot vágtak a fejünkre. Most meg szabadjára vannak engedve a gyerekek a kollégiumban is, az iskolában is. És hozzászoktak áhhoz a nagy kényelemhez. Benn voltam a kollégiumban, néztem, hogyan ebédelnek. Hát bizony ott minden nagyon szép, nem úgy, mint itt, a tanyán, ráadásul helybe visznek nekik mindent. Szóval elszoknak az itthoni szigorúságtól. Ezért aztán sokszor elfeledkeznek arról, ha itthon vannak, és azt hiszik, hogy velünk is úgy lehet vitatkozni, mint a kollégiumbeli pajtásokkal. Szerintem egy-egy pofon nem ártana nekik, én is megverem őket, ha kell, mert enélkül a gyerekeket nem lehet felnevelni. így beszélt Szeitert mama. Frei Pál azonban már másképp vélekedik: — Az az igazán jó, hogy ezekkel a gyerekekkel már úgy lehet beszélgetni, mint a felnőttekkel. Persze azért gyerekek ők, szeretnek játszani, veszekednek is egymással. Ha hazajönnek, olyan sürgés-forgás van körülöttünk, hogy beleszédülünk. Nem mondom, ez zavar is egy kicsit, mert, ugye, elszoktunk tőle. De ha elmennek, akkor szinte fáj az a nagy csönd. Meg a segítségük is hiányzik. Nem a mezei munkában, abban esetleg csak a nagy szünidőben segít a nagyobbik, az Erzsi, hanem idehaza. Mert ügyeskednek, ha itthon vannak. És nem is kell nekik parancsolni. Én csak egyetlen egyszer adtam a Tecikémnek egy nyaklevest, azóta se tettem az ujjam a gyerekekre. Nincs is ilyesmire szükség, ha a szülők is, az iskola is a normális úton terelik a gyerekeket. A tanyai szülők sok mindent tudnak diákotthonbeli gyermekeikről, érdeklődésükről, noha a változások egyikmásikáról formált ítéletük eltérő. De nemcsak a gyerekek változnak <ez talán az eddigiekből is kiderült), hanem a szülők is. A gyerekek azon a heti egy napon új igényeket, vágyakat, szokásokat plántálnak az otthonmaradottakba. Palakovicséknál televízió van, aggregátorral működik. Házhelyet vettek a községben, már az alapokat is lerakták, hamarosan beköltöznek. Szeitertéknél is van televízió, de ami még fontosabb: szeretnék, ha mindhárom gyerek továbbtanulna. Freiék nemrégiben vettek Soltvadkerten házhelyet, 76 000 forintba került; nem kis pénzbe. — Megérte? — kérdem Frei Pált. — Hogy megérte-e? Már tíz éve, húsz éve be kellett volna költöznünk a faluba! De az ember csak ragaszkodik a megszokotthoz, amíg föl nem fedezi, hogy másképp is lehet. Garami László ELŐSZÖR... MÁSODSZOR... HARMADSZOR... Nagycenk, a Széchenyi grófok hajdani birtokközpontja ma is töretlenül őrzi a család emlékét. A temető, ahol Széchényi Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója és fia, Széchenyi István, a reformkor nagy politikusa, „a legnagyobb magyar” aluszszák örök álmukat, történelmi zarándokhellyé avatta a dunántúli kis községet. A kastély, ahol annak idején a Széchenyiek éltek, alkottak, munkálkodtak, ma életpályájuk emlékgyűjteményének tárháza, idegenforgalmi nevezetesség. A földszinti és emeleti helyiségekben időrendben sorakoznak a különféle témakört felölelő tanulmányok, tervrajzok, fotók, korabeli nyomtatványok, és Széchenyi István miniszteri működését, szerteágazó, a haza gazdagítását szolgáló munkásságát idézik. A főépület után helyreállították a gazdasági épületsort is. Itt kapott helyet az Országos Lótenyésztési Felügyelőség nagycenki méntelepe. A Nagycenkre érkezők tájékoztatást kaphatnak itt a magyar lótenyésztés múlt századi és 6 jelen helyzetéről. Gazdag anyag illusztrálja Széchenyi Istvánnak a magyar lótenyésztés ügyében kifejtett törekvéseit. Széchenyi ménest állított feli Nagycenken, s itt tartotta Angliából vásárolt lovait. A gazdasági épület méltán nevezhető a magyar telivértenyésztés bölcsőjének. A magyar lóállomány nemesítését az ország nagybirtokosai számára általános feladattá kívánta tenni. 1827-ben megindította Pesten a magyar lóversenyzést, amelyen nemcsak telivérek, hanem parasztlovak is összemérhették gyorsaságukat, erőnlétüket. A Lovakrúl című kötetének eredeti példánya, a kinagyított részletek mottói egy-egy anyagcsoportnak, és olvashatunk a Néhány szó a’ lóverseny körül című könyvből is. Tárlókban látható Wesselényivel folytatott levelezése. Korabeli festmény ad hírt a pesti lóvásárról. Értékes relikvia első cikke 1818- ból a magyar lótenyésztésről és lóversenyzésről. Itt láthatók a csodalatos veretű ezüst és aranyozott serlegek, a győzelem díjai, a futtatásokon részt vevők jelvényei az 1830 és 1859 közötti időszakból, s még számos emlék Széchenyi István munkájáról, amit a magyar lótenyésztés és versenyzés érdekében fejtett ki. A helyreállított istállót régen jobbára telivérek „lakták”, ma az országban fellelhető valamennyi lófajta képviselteti magát. Az istállót is eredeti szépségében állították helyre. A fakocka burkolat, a díszes boxok, a vörösfenyőből készített ajtók, fújt üveg Lovarda, a nagycenki állami méntelep belső udvarán Szegvári Gusztáv felvétele lámpatestek igényes szakipari munka termékei. A dísznyergesben remekmívű lószerszámok sorakoznak, az egykori kocsiszínbe pedig régi hinták kerültek, a reformkor közlekedési alkalmatosságai. A kastélypark mellett nyitott lovarda és jártatópálya teszi lehetővé az ugróversenyek rendezését, s a két és fél kilométer hoszszú híres hársfasor kellemes sétalovaglásra ad alkalmat. Pál János igazgató, a Magyar Lovasszövetség elnöke a méntelep szakmai feladatait ismertette: — A méneket február közepén elszállítják az állami gazdaságokba és termelőszövetkezetekbe és csak négy hónap múlva, a fedeztetési idény után térnek vissza. A megüresedett istállókat közben is kihasználjuk. Az ország lótörzstenyészeteiből ötven eladó sportlovat itt készítettük fel a május 14-én megrendezett első nagycenki nemzetközi sportló árverésre. Ezt hagyománnyá szeretnénk tenni, és minden év májusában megrendezzük az árverést. Kertész Klári
