Magyar Hírek, 1977 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-09 / 7. szám
Kürthy Hanna rajza BENYOVSZKY PÁL A debreceni emléktáblám Harcos vezérünk, Ady Endre, Lobogj elénk, mint égi fárosz, Hogy lángra-gyújtott szent hitünktől Megtérjen ez a büszke város. Debrecen. 1924. A KÖLTÉSZET NAPJA VERSEK ADYRÓL ILLYÉS GYULA Kéz a ködben AZ ADY-ÉV NYITÁNYÁN Valami jótét tenyér mégis munkál e gomolygó ködökben. Egybe gyúrna valamit újra, úgy ahogy együtt tán sosem volt. Hű tenyér dolgozik ködökben, puhábban mint a szívben, agyban az elvágyódás — hova is? Honvágy nem földrajzi hazába. Ahogy az ifjú szerelem, midőn még csak keresi tárgyát, csak gyúrja, nem másképp, ahogy szobrász-főben tervét az ihlet. Kilencszáz hetvenhét legelső napján, hogy hó alatt lapály s hegy, vár tollvonást fehér lap úgy, mint hóekéktől utat az ország. Gyengébben, mint gyerek-marok, ha hóból gyúr embert, finomabban, mint fájó hason orvos-ujjbegy biztat az a ködbeli nagy kéz. Dolgozik itt s oly messzenyúlva, repülö-út is hova több nap: tapint túl minden út-határon időt dagaszt nagy anyakéz. Láttam menekülők vonatját, utca-sort futni éji méccsel. Láttam vagon-várost, maláji dzsunkák gyanánt ringva a létben. Száz útját a szétszóratásnak. Deportáltak és hadifoglyok lassú menetét messzi dombra giliszta-rángással, — hoi'a? Tudd te a választ: földbe? tűzbe? Munkál mégis az a szívósan összedolgozó két tenyér, Épít már a simogatás is? Ennyi menedék-vágy is ország? Aránylik a köd, megvilágul. Gyúródik bele lám Nap is, mint tojássárga kalácstésztába. Más lesz a jövő, mint a múlt. Nem igaz, hogy erőtlen elhal költő-nyelvről is az ige. Láttam meghajszoltak szemében kérdésként: villanhat-e kínjuk? Puskatusos nép-cserélöket. Rács mögül jajt is csak jelölve. Forog a köd, alakul mégis, összeáll, ami összeillik több napnyi légút távolából a hontalanok birodalma. Kigomolyog a szentek és költők várta és védte ország. Ady s a Boldogasszony arca villog a pára-lobogókon. Csinszka fiatalkori önarcképe BoéUziác SK? s. JÓZSEF ATTILA Sírdomb a hegycsúcson — A HOLTAN MEGBÁNTOTT ADYÉ — Üveghegy ez. Ezerszínű üveg. Az ördög csúszkál oldalain föl-le. Hántolt héjú szívekből ez a hegy már régen épült. S énekelni megy hajnalban ez a hegy a vaksi földre. Sej i haj, meghalt!... Ó, meghalt!... Hosszú csend, a hegy kigyúl és táncolni kezd aztán. Egy sírdomb megy a hegy csúcsára. Fenn, ott fenn megáll. Lefekszik. Vértelen fénylelke forrón leomlik az arcán. Hullámzik még és lépcsőkké mered. — A hegy csúcsáról nagyon messze látni, fennebb, a hantról, még messzebbre látni, ki akar látni, apró emberek? — Csak csend. És újból zeng, ragyog a hegy. KACSALÁBON FORGÓ GÉP Elfogultan rágom a tollat, azaz dehogy rágom, mert nincsen toll a kezemben, csak játszom az írógép billentyűivel, igazítgatom a fehér papírt. Milyen könnyű a lágyan hullámzó pannon tájról írni, vagy a szelek szárnyába kapaszkodva a Balaton szépségét és szenvedélyeit úgy fogni prózába, hogy szinte verset mond az ember. Azt se nehéz: megállni az ecséri rom előtt és hozzáképzelni a boltozatokat, a csúcsívet, a tornyot a romokhoz és a szavak vésőjével kifaragni közülük a hiányzó köveket. De nehéz a mai városról írni. Még nehezebb gyárról, még akkor is, ha ez a gyárépület, amely előtt most állunk Budapest határában, nem is igazi gyár, hanem nyomda. Nem iparcikket állít elő, vasból, acélból, fémből, szövetből, műanyagból, hanem nyersanyaga az emberi szellem, amelyhez csak támasztékként járul hozzá a papiros. A Kozma utcában vagyok, Kőbányán túl, nem messze a rákoskeresztúri temetőtől, egy enyhén lejtő mezőn, amelyre az elmúlt három évben felépítették az Athenaeum Nyomda új mélynyomó üzemét. Már a szavak magukban is olyanok, hogy elriasztják az érzékletes képeket és szinte lehúzzák a földre a gondolatot, de itt a valóság túlemelkedik a szavakon. Az épület egyszerűen szép. Szépek az arányai, jó az ablakok tagolása, kellemesen illeszkedik egybe maga a nyomdai csarnok és az igazgatási épület, jól felhasználták az enyhe lejtőt és főképpen volt kedvük és költségvetésük, hogy az épület elé szobrot emeljenek. A szobrot már ismertem, láttam Varga Imre kiállításán az ősszel a Műcsarnokban. Olyan hatalmas Pállasz Athéné szobor, hogy alig fért be a Műcsarnok nagytermébe és a közeli falak, az ehhez képest alacsony mennyezet éppen a mű monumentalitását szabdalta körül. Itt megváltoztak a viszonyok. Íme a megfelelő szobor a megfelelő helyen. Éppen ide illik, nemcsak azért, mert hatalmas, nemcsak azért, mert az Athénéről elnevezett nyomda elé mi kívánkoznék jobban, mint az istennő szobra, hanem azért is, mert ez a szobor a művészet nevén ugyanazt a szépséget fejezi ki, mint maga az épület. A művész nemcsak egyszerűen odahelyezte talpazatra hanyagul alkotását, hanem négyszögletes utcai gránitkövekből lassan emelkedő kis domb tetejére állította úgy, hogy a kövek egyúttal az istennő köntösét is jelzik. Paliasz Athéné arca, sisakja, pálcája egyszerre ábrázol embert és jelzi azt, hogy a gépek körül élünk, az acéllapok, a hajlított alumínium felületek, a fogaskerékre emlékeztető nyakdíszek összhangjával. Ha az imént azt mondtam, hogy a szobor méltó az épülethez, akkor most ezt örömmel visszafordítom. A nyomda maga is műalkotás, nemcsak arányaival, tágasságával, hanem azért is, mert a lehető legmegfelelőbb módon tesz eleget céljának. Ezt legegyszerűbben és prózaian úgy mondhatnám, hogy nem takarékoskodtak a levegővel. Másnak talán ez fel sem tűnik. De én egyszerre visszaképzeltem magam fiatalságomba, amikor a harmincas években minden éjszakámat nyomdában töltöttem, mint egy napilap tördelőszerkesztője. Azt a légkört, se az emberit, se a valóságosat nem lehet elfelejteni. Az emberit azért, mert először jutottam szervezett munkások közé, és megismertem azt a világot, amelyről csak könyvekből olvastam, és amelytől az akkori korban kortársaimmal együtt annyian el akartak riasztani. De a másik légkör is felejthetetlen. Az alacsony mennyezetek, a rossz, ólomgőzös levegő, a tördelőasztalok körüli szűk hely, a rotációs teremben a keskeny folyosók. Mindig beleütköztem valamibe, amit a földre raktak, mert nem volt hely. Mindig útjában álltam egy oldalformát vagy hengert cipelő munkásnak, mindig falhoz kellett simulnom egy-egy szedést szállító ócska targonca elől. Ha most visszagondolok rá, mindig sötétséget és villanyfényt látok, mert vagy alagsorban helyezték el a nyomdákat, vagy a keskeny és maszatos ablakokat sohasem tisztították. Itt most kórházi tisztaság van, de kórházinál bővebb és tágasabb kényelemben járjuk be a nyomdát Soproni Bélával, az Athenaeum Nyomda vezérigazgatójával, kortársammal és Mózes Ferenccel, a Kozma utcai gyár fiatal igazgatójával, akinek viszont a sokat idézett József Attila-i szóval gyermekkora a gépek gyermekkoráé és ő maga együtt nőtt fel az első kapavágástól és összeillesztett tégláktól ezzel az üzemmel. Az új nyomda tulajdonképpen egy óriási, száz méter hosszú, két emelet magas rotációs gép köré épült. Azt nyilván az olyan olvasó is tudja, aki sohasem járt nyomdában, hogy a rotációs olyan nyomógép, amelyen rézhengerek forognak, a hengerre ráedzi'k a kiszedett szöveget és a képeket és a papírt gumihengerek szorítják a rézhengerekhez. Ilyen rotációs, azaz régies nyelven körforgó gépeken nyomják a világon mindenütt a napilapokat és a nagy példányszámú hetilapokat. Magyarországon is már száz éve működnek ilyen gépek, először csak fekete-fehér nyomással, újabban színesben is. A magyar színes hetilapokat két hónappal ezelőttig az Athenaeum veterán mélynyomógépén állították elő, minden számnál megküzdve az öreg gép rigolyáival. Az új gép azért forog kacsalábon, mert szinte mesebeli. Attól a perctől kezdve, hogy beemelték a hengereket, addig, amíg az teljesen kész, kinyomott, fűzött, körülvágott lapot huszonötös csomagokba nem rakják, emberi kéz nem ér hozzá. Teljesítőképessége napi több százezer példány, szinte a millióig jut el. Most éppen egyszerre két lapot nyomnak, a Nők Lapját és a Képes Újságot. A gépek körül nincs több egy tucat embernél, ezek is inkább felügyelők, mint munkások. Időnként kikiemelnek egy kinyomott példányt a továbbvivő szalagból, megnézik helyes-e a nyomás, nem változtak-e meg a színek, de mindezt ugyanakkor számítógépes jelzőberendezés is közli. Minden többi műhelyrész a nagy gép, tehát a lapok, az újságírók, fényképészek, rajzolók, festők, tehát a magyar szellem, tehát a humanitás szolgálatában áll. Itt a szépségnek és a harmóniának új fogalmaival és gyakorlatával ismerkedik meg az ember. Kevés irigylésre méltóbb ember van ma az országban Soproni Bélánál. Évekkel ezelőtt megálmodott valamit, merészebbet, mint akkor szokásos volt, és megtalálta hozzá a munkatársakat, meggyőzte a felsőbbségeket, megihlette és ellenőrizte, tanáccsal látta el és segítette a tervezőket és az építőket. Most itt áll’ előtte, amin dolgozott. Egyszerre az övé és mindanynyiunké. Az, hogy a közös tulajdon és az egyéni álom és megvalósulás hogyan fonódik össze, maga előtt látja Soproni és mi magunk, maga előtt látja Soproni Béla és Paliasz Athéné és Magyarország minden olvasója, aki az itt készülő nyolc lapot kézbe veszi. Varga Imre szobrászművész Paliasz Athéné szobra MTI — Horváth Péter felv.
