Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-02-14 / 4. szám
Barát Endre jobbára romantikus sodrású regényeiről ismert, amelyek egyegy művészsorsot mutatnak be. Legnépszerűbb közülük a Boszorkány tánc, amely Paganini életéről szól. Ezeken kívül írt drámát, ifjúsági regényt és számos rádiójátékot is. Novellái témáját jórészt riporteri élményeiből merítette. Sokat utazott: jó néhány írásban örökíti meg a tengert, a távoli országokat, tájakat, népeket. Most megjelent „Delfin követi a hajót” című novelláskötetéből választottunk két rövidébb írást. Lesni a postást napról napra, fülelni, lassulnak-e a folyosón a léptei és legyinteni, ha elmegy az ajtó előtt, várni a holnapot, talán benyújtja végre azt a levelet s akkor félrevonulni bontogatni mohón, izgatottan, mégis vigyázni, hogy be ne szakadjon, azután nézni káprázó szemmel az ismerős írást, sűrűn lélegzeni s törölni a szemüveget, mely elhomályosul s találgatni hogy mi bújt el a félbetörött mondatok végén, szavak mögött, sorok között s meghatódni, ha régi, drága gyermeki hang, s könnyezni, ha gyengédség s büszkélkedni, ha józanság, okos tervezgetés szól a levélből és közben szemet lehunyva elképzelni őt magát s látni tollat szorító ujjait, úgy látni őt, mint régen, ha leckéjét írta s érezni üde arcát, mint amikor reggel az iskolába indult és odajárult a csókra, így keresni őt levelében és kutatni benne mosolyt, könnyeket, önzést, hálát, ridegségét, kedvességet és megtalálni őt, az elveszettet; bánkódni, hogy olyan messze van s reménykedni, hogy egyszer hazajön. HAJNAL s> *&ete£ye gy idő óta nem hívunk vendégeket. Magányosan élünk. De van egy kedves, hűséges pulikutyánk. A neve: Derelye. Hadd meséljem el róla, hogy — egy bizonyos szempontból — mennyire nem hat rá a városi élet; bár ő már Budapesten látott napvilágot, s ha szülei nem is, de nagyszülei vérbeli pásztorkutyák voltak. Valahol a Hortobágyon őrizték a birkákat, buzgalommal és rátermettséggel teljesítve kötelességüket — amit nem minden emberről lehet elmondani. A mi Derelyénk játszva elsajátította mindazt, amit egy jól nevelt házi ebnek tudnia kell. A szobatisztaságtól kezdve a pitizésig; sőt, állíthatom, hogy egyes emberi szavakat is kétségtelenül megért már, nem is említve a hangsúlyt, amit a legfinomabb árnyalatokig érzékel. Amellett igazán szerény és engedelmes, okosságával nem hivalkodik, s amennyire dús szőrzete látni engedi orrát, szemét, kutyavonásaiból hűség, komoly figyelem, sőt néha még a humor iránti kétségtelen fogékonyság is kiolvasható. Nem akarok túlzásba esni, mint némely elvakult és rajongó kutyatulajdonos, ezért annak megismétlésével, hogy alig lehet nála intelligensebb kutyát találni — abba is hagyom Derelye dicséretét. Most inkább arról a hibájáról beszélnék, amely tulajdonképpen legfőbb erényéből, hogy úgy mondjam, öröklött „jelleméből" származik. És csakis városi környezetben és még szűke bb hazájában: a mi lakásunkban. Viszont az a vehemencia, amellyel ez az erénye-hibája megnyilatkozik, hovatovább teljesen lehetetlenné teszi társasági életünket. Kivéve a vele való együttlétet, ami mindent számba véve, talán nem is olyan rossz csere. Az történt, hogy egyikmásik barátunkat valósággal elüldözte. Nem azért, mintha ellenszenv fűtötte volna, hiszen a kedvesség Derelye egyik alapvető tulajdonsága; nyugodtan mondhatom — az alábbiak is ezt bizonyítják majd —, hogy mindennél, még a levescsontnál is jobban kedvelte a társaséletet. Fejét előrenyújtott lábára hajtva, homlokának rojtfüggönye mögül elővillanó szemével mindig is szeretettel nézegette vendégeinket. Mindaddig, míg azok egy csoportban ülve beszélgettek. Mihelyt azonban egy vagy kettő felállt közülük, hogy a falakon függő képeket közelebbről nézegesse, esetleg félreült, vagy a szomszédos szobába sétált át partnerével beszélgetni — haragos morgással támadt rájuk, s egyre szűke bb körökben, fel-fel vakkantva, ugrált körülöttük; letagadhatatlanul agresszív viselkedése csak akkor szűnt meg, amikor a riadt vendégek, bokájukat és dobhártyájukat féltve, visszatértek a többiekhez. Mert Derelye haragja és szándéka félreérthetetlen volt. Megtörtént, hogy fiatal jegyespár surrant át az üres szobába, egy kis meghitt beszélgetésre. Az is előfordult, hogy valamiféle szakmai vagy társadalmi kérdésben akarta két barát gondolatait, véleményét kicserélni. Vagy néhány aszszony vonult külön a férfiaktól, egy kis sugdolózás. ra. Derelye nem törődött az okokkal, öt csakis az okozat, a különválás, az elkülönülés ténye érdekelte. Még kínosabb volt, hogy azt a vendéget is könyörtelenül visszaterelte a „nyájhoz”, aki diszkréten keresni próbált egy bizonyos mellékhelyiséget. Külön, zajos hercehurcái jelentett, amikor a vendégek távozására került a sor. Derelye csakis együttesen, csoportban engedte elmenni őket. Elmaradó, előszobában hosszú csevegésbe kezdő vendégnek sem irgalmazott. (Ebbéli túlbuzgalma néha bizony teljes egyetértésünkkel találkozott.) Hiába. Derelye vérbeli terelőpuli, egyéniségét, gerincét sem a városi születés, \ sem a városi komfort nem puhította fel. Erény-e, bűn-e a kérlelhetetlen akarat, mellyel vendégeinkre rákényszeritette a szigorú pusztai törvényeket, a társasági közösséget? Lefokozta vagy felemelte-e őket azzal, hogy birkák módjára bánt velük? — ki tudná azt megmondani. Egy biztos: magányosan élünk — egy idő óta nem hívunk vendégeket. De velünk van a kedves, játékos, mulatságra és mulattatásra mindig kész Derelye. S az ő jelenléte olykor szórakoztatóbb, kellemesebb állapotot jelent, mint a vendégeskedés. 1920 szeptembere. A Népszínház előtti .téren két ember jelenik meg. Az utcasarkon a falnak támasztják a létrájukat és leszedik az utcatáblát. Az egyik erkélyről egy idős asszony figyeli a munkájúikat. A régi tábla helyére új kerül. Eszerint mától a tér neve: Blaha Lujza tér. A hetvenes hölgy, aki gyorsan visszatér az erkélyről a lakásba: Blaha Lujzia. Blaha Lujza 1850-ben szüle° tett, s 1.2 éves korában lépett először színpadra, tehát épp az 1867-es kiegyezés előtt, a Bach-korszakban, amikor igaz magyarnak lenni többet jelentett puszta szenvedélynél. Kiváltképp egy páratlan tehetségnél, akire az egész ország figyelt, s aki olyan lenyűgöző hatással volt az emberekre. így történt. A színésznő, ■ akit a nemzet csalogányának nevezitek, végignézte, miként ölti fel nevét a tér. Színészi pályája hatalmas ívet írt le: Játékát látta Kossuth Lajos és Móricz Zsigmond. Kossuth azt mondta: Blaha Lujza kifejezi a köznép géniuszát. Móricz a saját darabjában, a Sári bíró bírónéjának szerepében is látta játszani. Járt a színésznő lakásán, a lakást utóbb leírta: a nagy -pesti bérházban az ajtaja előtt alacsony, zöldre festett Ids kertajtó van, amilyen a baromfiudvarra szokott nyílni, olyan derékig érő .. . Emlékkő a híres színészek neveivel A tér ötvenhat esztendeje vi” seli a nevét. Már nincs meg az akkori utcakő, nem járnak konflisok a pesti utcán, sőt, nincs meg a színház sem, amelyben játszott. A Népszínházból, a későbbi Nemzeti Színházból már csak néhány kődarab maradt meg, — amikor lebontották, a színészek vettek magukhoz belőle egy-egy darabot és hazavitték. A tér névadója, Blaha Lujza, ötven évvel ezelőtt halt meg. A nevéről azóta már metró-állomást neveztek el, s a Blaha Lujza tér alatt épült meg az első aluljárók egyike, ahol naponta több mint félmillió ember fordul meg. Ha kilépünk a körút józsefvárosi oldalán álló patinás Nemzeti Szállóból, a háromszögletű tér közepén egy szökókutat látunk, baloldalt a főváros sajtópalotáját (hét szerkesztőség székhelye) és a Corvin Aruház alumíniumborítású épületét. Jobboldalt az EMKE Szálló emelkedik, falán: Blaha Lujza emléktáblája. B udapest legforgalmasabb ® pontján vagyunk. Az aluljáró éjjel-nappal tele van emberekkel, azért is, -mert ez lett a fiatalok randevúzó helye, mint hajdanában a Rákóczi út és a Nagykörút találkozásánál álló villanyóra volt. Hajnal. Az aluljáróban levő újságoshoz sietnek az emberek, és csoportokba verődve, a labdarúgásról vitatkozva várják, hogy megérkezzék a friss, nyomda-szagú Népsport és a többi országos napilap, amelyek az egész országban itt kaphatók legelőször. Dutka Judit Gábor Viktor felvételei 1 m*
