Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-12-31 / 27. szám
Kodály Zoltán otthonában Vámos László felvételei A szabatos elemzés, a célratörő szervezés önmagában nem elég. Szükségünk van a Villő üdeségére. a Hegyi Éjszakák sugallataira, a Forr a világ poklokat megvívó szárnyalására. KODÁLY TANÁR ŰR Megvan már negyven éve. a Nyíregyházi Tanítóképző gyakorló-iskolájának kisdiákjaként, a budapesti Városi Színház kakasülőjének karfájára könyökölve bámultam le a kivilágosodó színpadra. Vikár tanár úr a matrózblúzos, sötétkék szoknyás lányok karéja elé lépett, és felhangzott a Viiiő, a Lengyel László, a Pünkösdölö és a többi Kodály-kórusmü. A hangverseny végén Kodály intésére léptek be rendre a férfi és női karok a Forr a világ extázisába. aztán legutoljára, mi gyerekek a kakasülőn. Nemcsak az órára, a pillanatra is emlékszem. Rögtön a Villő felcsendülésekor, amikor az egyszólamú Sej ki háza. ki házára több szólamban felelt rá az ének. hogy Jámbor Gál János háza. Azóta is valahányszor Kodály-kórusokat hallgatok, mindig lenyűgöz a zenéjében rejtőző gyönyörű tisztaság. Mint azon a szeles márciusi napon, Kodály tanár úr temetésén is, amikor a szertartás kezdetén a Székely Keserves. Ahogyan fokozódik jégkemény jajgató gyásza, úgy halkul, úgy tisztul le a végén. Utolsó soraiban . . . eltemetnek engem az erdei vadak. megsiratnak engem az égi madarak . . . a gyermekkaroknak az áttetszősége, amely odafönt a sírnál — az Ave Mariában üveghangon enyészett el. Az esztendő utolsó óráiban, a Szilveszter éjszakai mérlegkészítéskor mindig Kodály lemezeket hallgatva várom az éjfélt. Most lesz tíz esztendeje a temetésnek. 1977-be előrekémlelve nyilván sokan eltöprengünk azon. hogy a Tanár Űr miképp van jelen mai életünkben. Két fiam Kodály egyik kiváló tanítványának, Kokas Klárának a kísérleti tanfolyamára jár. A gyerekek nem csak énekelni tanulnak. A dalok ritmusára táncokat rögtönöznek. báboznak, lerajzolják, eljátsszák az elénekelt történeteket. Madarakról szóló mondókához kapcsolódva a múltkor például azt „elemezték ", azt utánozták hogy hányféleképpen röpülnek a madarak, (szállnak, keringenek. köröznek, úsznak, emelkednek, alámerülnek stb.). És közben a gyerekek tanítani is tanulnak: amire rájönnek, arra ők vezetik rá óvodáskorú párjukat. És hol van még szükségünk Kodályra, bíztató jelenlétére? Mindennapjaink ezernyi más területén is tiszta forrásként meríthetünk a kodályi életműből, az erkölcsi tiszta magatartásból. Feladatunk, hogy kikísérletezzük az életmód alakításának azokat a mintáit, amelyek igenük a műszaki haladást, az iparosodást, a városiasodást, de Kodály Zoltánt 80. születésnapján köszöntik az úttörők ugyanakkor sokkal következetesebben igyekeznek elhárítani e folyamatok káros következményeit, s a gazdasági növekedéssel együtt a szellemi, az erkölcsi növekedést is ösztönzik. Ott van ma jelen Kodály, ahol módszerét nem hagyják rutinná kövesedni. Ahol úgy és azért tanítanak énekelni, hogy az életük megváltozzék azoknak, akik együtt énekelnek. Ahol továbbfejlesztik ezt a módszert, ahol a nevelés más ágait is forradalmasító módszerekkel kapcsolják össze A természeti környezet romlása például, vagy az alkoholfogyasztás makacs növekedése, a széteső családok, a fiatalok sérülései — jóllehet a szakemberek lelkiismeretesén boncolgatják ezeket a kérdéseket és mindent megtesznek e gondok enyhítésére, de az átfogó választ ezekre a kérdésekre még nem találtuk meg. És ha így keressük jövőnk útjait, a Tanár Űr közibénk telepedik — ahogyan a pécsi Kodály-szobor is szinte lelép talapzatáról a gyerekjátszótérre — s akkor az új esztendő, az új évek bátrak lesznek, bölcsek és tiszták. Szesztay András A Mátyás templomban előadták az 1973-ban elhunyt Kiszely Gyula Béke requiemjét. A bemutatón Madarassy Albert vezényelt; közreműködtek a Magyar Állami Operaház művészet: Szalma Ferenc és Szabó Miklós érdemes művészek, valamint Murin Katalin Gábor Viktor felvétele * KODÁLY MÓDSZER INDIANÁBAN A bloomingtoni Indiana egyetem zeneiskolája Kodály-módszerű zeneoktatást iktatott be nyári programjai közé. Ebben az évben kél kiváló Kodály-specialista, Mrs. Jean T. Sinor és Betsy McLaughlin Moll vezette a szemináriumot. Mindketten Magyarországon ismerkedtek meg a zeneoktatási módszer elméletével és gyakorlati alkalmazásával. A program a zenei, a pedagógiai és a zenekutatási témákra épül. A nagysikerű szemináriumot 1977 nyarán is megtartják Erre a nyári tanfolyamra meghívják Hamvas Anikót, a budapesti zenei általános iskola tanárát. Legutóbb Tapolca hataraban. a kocsiban énekelve, szakitottam félbe pannóniai naplómat. Tapolcánál mindig lelkiismeretfurdalást érzek, tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt azt találtam írni egy amerikai városról, hogy még csúnyább, mint Tapolca. Azóta megkövettem a várost, mert emlékezetemben diákkorom Tapolcája lebegett, és akkori csúfságát nem is vonom vissza. De közben a város közepén kiépült a Malomtó környéke, a szélén pedig, éppen ahol most haladunk el. új városnegyedet építettek. Talán egész Magyarországon a legjobban sikerült, a tájűa szépen beilleszkedő, merész építészeti megoldású lakótelepet. Az egyforma sorházak helyett széles szögben meghajlított épületeket emeltek és ezek felső emeleteinek szélessége ahogyan emelkedik, úgy csökken, és ezáltal a szakkarai piramisokra emlékeztet. Véleményemmel egyedül maradok a kocsiban, a franciák, beleértve feleségemet is, leszólják. Éppen hogy túl magas, kiüt a tájból, és Marc sógorom még külön haragszik rá. mert emlékezteti arra. az ugyancsak a magasba keskenyedö épületkolosszusra, amely a cagnes-i öblöt elcsúfítja. Akkor menjünk be a városba. Egyelőre ezzel sincs sok sikerem, míg a Batsányi utcába nem érkezünk, és itt két ház között egy olyan keskeny, meredek lépcsőn hogy ketten el sem férünk egymás mellett, leereszkedünk a Malom-tóhoz. Nagyon össze kellene szedni a memóriámat, hogy emlékezzem: láttam-e Európa más városában, a város kellős közepén, ilyen, házakkal körülvett, vízimalmot forgató, parkkal és szobrokkal ékesített tavacskái. Vize türkiszzöld, lelátni a fenekéig, tele van kövér aranyhallal, ezeket újabban telepíthették ide, legutóbb nem láttam. Tündér Viola tapodtat se mozdul, puszta kézzel szeretne halat fogni. Nagy nehezen csábítom el öt is arra. ahová ma bennünket, felnőtteket is vonz egy régi szerkezet mozgása. A vízimalom már vagy kétszáz éve használja fel a tó felduzzasztott vizét. Kereke ma is forog, de nem őröl semmit. Az egyszerű, empire stílusú vízimalomból ma turista szálló lett, és Gabrielláról van elnevezve. Vajon hányán tudják a nyáron itt nyüzsgő diákok közül, hogy ez a Gabriella Batsányi János felesége volt, Baumberg Gabriella, akit az osztrák irodalomtörténet bécsi Szapphó néven tart számon. Most már elárulom francia rokonaimnak, hogy nemcsak a város, a tó és a malom kedvéért hoztam őket ide. hanem a francia—magyar történelmi kapcsolatokat szeretnénk itt, legalább emlékként, tetten érni. Ez a mellszobor itt a parkban Baumberg Gabriella, mellette az álló szobor Batsányi Jánosé. Unokám, szerencsére, abbahagyja az aranyhal-halászatot, mert két fehér hattyú kiúszott a tó szélére és gyönyörű nyakukat nyújtogatva kacérkodnak a kislánnyal. Szép háttér ez. szinte Watteau-i kép, ami előtt felidézem Batsányi alakját azoknak, akiknek szinte honfitársuk lett. Tapolcán született, és apja sarukészítő varga volt, mint Marat-é. Fiatalon Kassára került, a Királyi Kamarához, megismerkedett Kazinczyval, és vele együtt megindította az első magyar irodalmi folyóiratot, a Kassai Magyar Múzeumot. Franciáim csak néznek, még nem értik, hol vannak a francia—magyar kapcsolatok, amig ki nem mondom az évszámot: 1789, és hozzá nem teszem, hogy ebben az évben és abban a lapban írta Batsányi híres versét. „A franciaországi változásokra”-t. és ennek utolsó sora talán a legtöbbet idézett magyar verssor: „Vigyázó szemetek Párisra vessétek". Ilyen verset Ferenc császár és király Magyarországán nemigen lehetett Írni. Batsányi a Kamarilla feketelistájára került, és 1793-ban, amikor Robespierre-nek és Saint-Just-nek a fejét vették, őt kitették állásából. Nem mondom el vendégeimnek, mert ez ma már csak a mi belügyünk. hogy a verset agyonidézgettük, olyan értelemben, hogy mi a változást várók vessük vigyázó szemünket Párizsra. Ám a versben nem csak a népet szólítja fel arra, hogy Párizsra figyeljen, hanem a királyokat is: „Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri”-t. éspedig azért, hogy ..sorsotok előre nézzétek”. Nyáriasan süt a november eleji nap, leülünk egy parira a szobor tövében, és megkérdezem, folytathatom-e. Mert Batsányi sorsa ettől kezdve összefonódott a franciákéval. Természetes, hogy ilyen lázító vers íróját perbe fogták a magyar jakobinusok, Martinovics Ignácék ügyében, de ezt egyévi kufsteini várfogsággal megúszta. (Most. amikor naplójegyzeteimet tisztába-írom, fölrémlik előttem ötven év távolából magyar tanáromnak, Sik Sándornak, a költőnek az alakja, aki ötödikes gimnazista korunkban felolvasott Batsányi „Kufsteini elégiák” sorozatából. Elővettem, itt van előttem: „Levél egy régi várból, a nemzeti nyelv és nemzetiség ügyében.” „Népe jövendőjén mély gondolatokba merülve / Itt busong s aggódva magát itt gyötri barátod ...” — így kezdődik a hosszú, hexameteres költemény, s az aggódás után a 18. századvég óvatos derű-Tapolcán, Batsányival látásával végződik: „Higgyük: előbb vagy utóbb diadalmaskodni fog a köz Értelem és akarat: diadalmaskodni fog egykor A nagy Egész hasznát kereső törvényes igazság. Mellyet minden nyelv, minden szív, minden erő véd, S mellyet az ész. mint bölcs kalauz, vigyázva vezérel.” Kufsteinből szabadult, Bécsben kamarai fogalmazó lett. de mint annyi forradalmár-utóda az újabbkori magyar történelemben, rendőri felügyelet alatt állt. Alig hogy feloldották ez alól. Napóleon csapatai bevonultak Becsbe, és a franciák császára megírta hires kiáltványát a‘ magyar néphez: űzzék el a trónról a Habsburgokat. A felhívást Batsányinak adták oda. hogy a franciából fordított szöveget stiláris szempontból fésülje át. Batsányi boldogan megtette. mert Napóleonban a társadalmi változás erejét látta. A magyarok nem hallgattak a kiáltványra. Batsányi bécsi ellenségei csak szaporodtak, úgyhogy jobbnak látta a császár kíséretével együtt Párizsba menni. Napóleon nem volt hálátlan, kegydíjat folyósított magyar íródeákjának. A kegydijat a francia állam Napóleon halála után is folyósította Batsányinak élete végéig. 1845-ig. Franciáim nemzeti önérzetének jólesett hallani ezt az állami eleganciát. Ha nem naplót írnék, abba is hagynám e szép felhanggal, de folytatnom kell, és amit ez után láttunk, az az én nemzeti önérzetemnek nem éppen hizelgett. Kávét akartunk inni és bementünk egy cukrászdába. Bár ne tettük volna. A padlót Batsányi idejében törölhették fel utoljára, a belső szobában az asztalokon olyan maszatos volt az abrosz, hogy elment a kedvünk a leüléstől, állva ittuk meg a kávét az első helyiségben. Piacnap lehetett, mert egymást lökdösték az emberek. A falusi asszonyok kosárral, férfiak aktatáskával álltak sorba először a pénztárnál blokkért, azután az eszpresszó-gép előtt a feketéért. Azt. amit a csészébe öntöttek feleségem és én malátakivonatnak véltük, szerencsére a franciák még ezt is erős kávénak tartották. Nekem jobban lógott az orrom, mint nekik, nem a gyenge kávé, hanem a méltatlan környezet miatt, de őket felderítette a kasszában ülő terebély türelme és mosolya, a kávéfőző néni egy-egy kedves szava az ismerősökhöz, és egy nagyon fiatal felszolgáló kislány büszkén kibökött merd, au revoir-ja. Hogy a tapolcai áruház kirakatához mit szóltak vendégeim, azt majd akkor mondom el, ha Székesfehérvárra érkeztünk, mert addigra talán legyőzöm arcpirulásomat. 11
