Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-01-31 / 3. szám

Beszélgetés Illyés Gyulával

A Magyar Televízió sorra felkeresi szellemi életünk kiválóságait, az itthon élőket, a hazalátogatókat, hogy a beszélgetések nyomán a nézők is megtanulhassák a tudóstól, írótól, művésztől, filozófustól életpályájuk „titkait”, azt a látásmódot, ahogyan felfogják, érzékelik és alakítják korunkat. Mindezeken túl ezek a beszélgetések a kép elevenségével és az élőbeszéd közvetlenségével nemcsak az életművekről szóló monográfiákat, tudományos vagy regényes életrajzokat gazdagítják, hanem magukat az életműveket is, azok szerves részévé válnak.

Illyés Gyula műveit, írói, költői tevékenységét olvasóink jól ismerik. A televíziós beszélgetés során, amelyet Domokos Mátyás vezetett, még közelebbi ismerősünk lett a költő. Beszélt gyerekkoráról, szüleiről, rokonságáról, kortársairól, irodalomról, írókról, költőkről, s mindenek előtt a hazáról. Idézzük most fél, amit a hazafiságról, nacionalizmusról mondott. Gondolatait egész eddigi életműve teszi hitelessé.

KÉRDÉS: — Hanfitársaink között is, külföldiék között is sokain az „utolsó nemzeti költőnek” neveznek téged. Mit érzel, amikor ezt hallod? Elfogadod, elutasítod? S létezik-e forradalmi költő és nemzeti költő fogalma közt ellentmondás a gyakorlatban?

ILLYÉS GYULA: — Ez bizony súlyos probléma, s épp azért, mivel láthatóan én elég rossz interjúalany vagyok, ez az egyetlen tárgy, amire némileg fölkészültem; jegyzeteket is csináltam magamnak, hogy majd azt olvassam föl. Ebben elég részletesen kifejeztem az álláspontom és feleletet is gondoltam adni az egész nemzeti-nacionalista kérdésre: elég sok homály borítja ma is. — Engedd meg, hogy fölolvassam.

„Mindenkinek joga, hogy a latin szólás szerint, változzék az idővel. A művésztől még el is várják ezt. Sőt azt is, hogy változni tudjon az idővel. Élete során megújuljon többször is. Én a nemigen változók közé vélem sorolni magam, a világszemléletet illetően. Noha pályafutásom ugyancsak változatos állomásokat érintett. Áll ez a nacionalista-internacionalista elbélyegzésre is. Akik ma nacionalizmust mondanak rám — még a jóhiszeműek is —, valami olyasmit akarnak mondatni, hogy maradi, korszerűtlen, eltévelyedett, veszélyes területre ment. Nem árt tehát (kimosdatni ezt a szót mai, modem mosószerrel, szapulóba tenni, akár megöblögetni. A nacionalista szónak ugyanis ma éppúgy, mint bármikor, elnyomó osztálytartalma is van, sőt jobban, mint valaha. Ezít érzékelem, mióta eszmélni tudok eszmékre is, kora diákkorom óta. Azóta századunk legsúlyosabb, legizzóbb társadalmi bajaként tartottam rajta a szemem Ez talán ma már mindenki előtt nyilvánvaló. Világszerte, ahol háborús tűzfészkek gerjedeznek, mélyükön a nacionalizmus megoldatlan problémái gyuladoznak, a vallási, faji és anyanyelvi megkülönböztetésbe burkolt osztályelmyomás alapján. Ismételjem meg: diszkrimináló, azaz kedvezőtlenül megkülönböztető, visszanyomó szándékkal ritkán zsákmányolták ki úgy, mint ma, világszerte — magukat magasabbrendűnek érzett hatalmak — a más, szerintük alacsonyabb rendbe osztható színesbőrű idegent, az idegen anyanyelvűeket, vagy idegen istenhivőt. Ritkán kegyetlenebb és fondorlatosabb szervekkel, de nem nyílt szóval, természetesen. A nemzeti, a nemzetiségi kérdés ezért kettősen fertőző osztályharckérdésnek bizonyul, ahol csak félretoljuk a frázist. Súlyos eszmei zűrzavart szolgál tehát az, aki annak tisztázása nélkül, egyformán a nacionalista szót használja nyelvűnkben azokra, akik a nemzeti, nemzetiségi keretet kizsákmányolásra használják, és azokra, akik ezzel szemben védekezésre építik ezt a

keretet Noha bárhova nyúlunk, oly kiáltóan egyforma a példa: ahol a más anyanyelvűit visszanyamják például, ott törvényszerűleg, Darvim és Marx törvényei szerint egyaránt a proletárság legalsó szintjére szorítják vissza, műveltség dolgában is, már-már az írásbeliségtől, irodalmuk és történelmük alapismereteitől is megfosztva őket. Vagyis az elemi patrióta jogoktól. Helyesnek találom tehát az alapjáig megfontolt mondatot napjainkban magyarul: nacionalista az, aki jogokat sért, patrióta, aki jogokat véd. Semmi ellentmondást nem látok abban, hogy a toll, amely egykor a Puszták népe védelmére rótt betűket, ne végezze ugyanezt a tennivalót a pusztai sorban élő népek és nemzetek védelmében. Sőt úgy érzem, az ilyenféle végeznivalóra a toll embereinek világszerte fokozottan kellene, illenék gondolniok. A világot nemcsak a politika vezeti, hanem — hinnünk, remélnünk kell — az is, ami magát a politikát irányítja, befolyásolja. Az emberi tudat, a jó köztudat. A helyes közvélemény, arra pedig az irodalom is hat A politika, úgy igaz, ahogy Kossuth is mondta, az exigenciák tudománya. Ügy értve: a napi követelményeké. De az irodalom is az exigenciákat szolgálja, épp csak hosszabb lejáratra, mint az imént mondtam. Ameddig anyanyelvi talaja, a nemzet elér és elél. Az pedig elél. Ez a létjoga az egyén

ILLYÉS GYULA:

Fehér fák

A költő tihanyi háza előtt

fölött is; a nemzet azzal vigasztalja magát és halandó tagjait, hogy örökké akar élni, mint maga az emberi műveltség. Legalábbis ezzel csábítja a szellem embereit, ezt súgva nekik, íróknak, politikusoknak, hogy halhatatlant műveljenek, halandó mivoltukban is.”

Hát ez rövid végrendeletem, hogy mosollyal végezzem be ezt az igen komoly és igen megfontolt dolgot. Nem vagyok nacionalista, de az, hogy az elnyomott, szenvedő népek mellett, a baszkok, vagy az okcitánok igazsága mellett éppúgy pártot fogok, mint valamennyi megkínzott nép, vagy nemzetiség ügye mellett, ezt természetesnek tartom, ebben nem változtam. Keserűen merném idézni Petőfi szép mondatát, ami azért is megjegyzendő, mert nagyon finoman benne van az is, amit már a stilisztikák se tanítanak eléggé, hogy hol kell a megengedő „is”-t használni — mindig az állítmány végén —: „Ha nem születtem volna is magyarnak, e néphez állanék én”, mert akkor, amikor ezt a verset írta, a magyarságnak az emberi, általános igazságban is igaza volt

Hozzám ezek valók már, a levéltelenül

fázó csontváz gyümölcsfák hófehéren a ház körül.

Kihámlott a zöld kertből: szabad a ház.

Szabad szemem a gally közt messze cikáz.

Csontvázak, talpra állók!

Suhan szemem. Csontvázákon át látok túl mindenen.

Halott barátaim köré gyűlt vázain át

látom mivé kapaszkodik le a lombvilág;

lombvilág, ifjúság! Dől, termő kezekkarok ligete, rád is hóförgeteg!

Messzire látok, egyre némább vagyok mind zord koruk jöttén a rab állatok.

Kivirul a gyümölcsös még győztesen, de a tűnt örömöknek kertje sosem.

Szökken tavaszi ágra szirom fehér; fog oroszláni rácsba engem a tél.

MTI — Molnár Edit felvétele

Rácsaim, ifjú társak csontvázai,

közületek nincs vágyam kiszáUani.

Ti vagytok hozzám illők, testtelenül, ti, H holtan is élők házam körül.

Dehogy szorítja szivem látványotok;

de könnyül, honi hangon ha társalog;

elkérdve, meghallgatva, hol jártatok; hálásan mérlegelve tanácsotok.

így vagyok itt, de ott is már veletek!

Legyek a sírból szóló hű nyelvetek:

tovább adni — mert új és új nemzedék lábain jár s lerogy, ha nem lép a nép,

letűnt hadunk utolsó héttődéként kiáltani a régi jelszót, óként,

mint kiket el nem nemit se gáncs, se kín, se hálál, — úgy-e? én zord barátaim!

Illyés Gyula:

MIRE KELL A NEMZET?

vagy: Egy évszázad tapasztalatai

Illyés eszmefuttatásának áltálunk kiemelt részlete a régi, ismert mondásnak — „Szívet cseréljen, áki hazát cseréi” — mai érvényességét vizsgálja. A fejlett ipari országok befogadták a kivándorló magyarokat, akik az idegenben „a hazaihoz hasonló fészek-meleget” reméltek találni. De az ezt illető reményeikben ezekben az elgepiesedő, ebnagányosodó társadalmakban csalódniuk kellett. A megoldás: a hazalátogatás, az anyanyelv ápolása.

Ä két háború közti Magyarország nagy színésznői közt Darvas Lili volt, akit külföldön is eleve biztos életpálya, siker és vagyon várt. Németül, angolul is a magyarnak megfelelően beszélt és játszott: Molnár Ferenc feleségeként. De abban a New York-i bérpalotában, ahol évtizedekig luxuslakása volt, egy lelket sem ismert, a liftesen és a portáson, azaz fegyveres házi titkosrendőrön kívül. Pedig minden szabad idejét otthon töltötte, rabicfal közelségben osztály- és sorstársaival. Mert nem kívánkozott a művészeknek — a mesterség és dicsőség hozzá hasonló kiválóságainak közotthonaiba sem: csak nem tudott föloldódni. Föloldódásra élete utolsó évtizedében hazajárt, egy kis bekerítetten szepezdi nyaralóba, amelynek másfél szobájában Molnár Ferenc lányunokájának nyolc aprósága nyüzsgött. Azokkal járt úszni, gombázni, egy tihanyi kert török-szeder fájának savanykás gyümölcsét szedegetni: a maga még bensőén is hazai emlékeivel táplálni-üdíteni — gondolható inkább a lelkét, mint a testét.

Ö maga tudta igen okosan, már-már tudományosan ábrázolni, hogy viselkedése afféle iránytűmozgás, milliós — nemcsak magyar — tömegek lelkületrezgésére példa. Szükséges ehhez nekem is magyarázatot fűznöm? Évről évre egyre tömegesebben járnak utcáinkon és tájainkon ilyen iránytű-szivű rokonlátogatók, akiknek tán már

rokonuk sincs; ak*k voltaképp — magukat akarják viszontlátni.

A leszűrhető tanulság ebből nagyobb — és vigasztalóbb — mint ahogy első odatekintésre gondolhatnánk.

*

Szociológiai grafikonok és számoszlopok mutatják ki: világszerte miként alakult a vér szerinti családok össze___ í. - _ 1 ' l.l.lgJÍ—X-1. C. ni. A*

jarastt cs o közös ciQwKIOucuIkkc^ 3ziiit7fR»owivrtv* «1* utóbbiak növekednek, vagyis a baráti körök.

Minden egészséges társadalom a korall-szigetek képződésének törvénye szerint — újul is. A meleget indukáló kis körökből rakódnak össze a mind nagyobb körök. A jó nemi kettősségből a családi, baráti kör, a munka és érdeklődési közösségből a jó anyanyelvi közösség. Ami már a fő ismérve a nemzetnek: valami közös múltból valami közös jövőbe tartó vállalkozásnak.

Mivel az atomizálódás, az elmagányosodás mindenüvé követi a közösségből kiszakadt egyént: hazát váltani nemcsak egyik napról a másikra nem lehet, de egyik nemzedékről a másikra is bajos. Még annak is, akit az egyre közönyösebb idegenben valamiféle régmúltbeli közösség kerete várhat.

A jövőbe mutató tapasztalat az, hogy a tovább építhető közösségi keretnek világszerte az anyanyelv mutatkozik. Szemünk láttára ásatnak ki szinte a homokból rég eltűnt anyanyelvek közösségi alapul: apró néptöredékek vetik meg lábukat anyanyelvűkben, megannyi donzsonban, halálra szántán. Hinnünk kell, hogy az imént ábrázolt koncentrikus körök tovább tágulnak, s a szabadságnak ezekből az alap-fészkeiből, ezekből a mondhatni racionalista honokból épül majd föl az emberiség nagy hazája végül. S végre! E békés cél szolgálatában hasznos ragaszkodnunk — szinte olyan belátásból, mint élettársunkhoz — közeli és távoli anyanyelvi társainkhoz. Életünk életükkel való szimbiózisban van. Ha van a szabadságnak patrimoniumja, ez az.

(Részletek a Magyar Nemzet, 1975. december 25. számában megjelent cikkből.)

(Megjelent: Népszabadság, 1975. december 25.)

A „Fáklyaláng” felújítása a Katona József Színházban. Bessenyei Ferenc, Ungvári 1 ás-iló és Somogyvári PáL Lent; lllyés-szatíra a Katona József Színházban: „Bölcsek a fán”. KözépOtt: Kállai Ferenc

MTI — Keleti Éva felvételei