Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-10-09 / 21. szám
Őszi vásár KŐBÁNYÁN A harmadszor bemutatkozó őszi Budapesti Nemzetközi Vásárnak több mint százéves hagyománya van. őse az első magyar iparműkiállítás volt, amelyet 1842- ben Kossuth Lajos kezdeményezésére rendeztek a Duna-parti Redoutban. Akkor 213 kiállító vett részt — ezek közül néhány ma is kiállít a vásáron: a Herendi Porcelángyár, vagy a Goldberger (akkor még) Kékfestő Gyár. A későbbi kiállítások is nevezetesek maradtak. 1885-ben a Magyar Országos Kiállítás szenzációja a Bláthy— Déri—Zipemovszky alkotta transzformátor és elosztóhálózat volt, amelynek segítségével fényárba borították a vásárt. Budapesti Nemzetközi Vásár néven először 1925-ben szerepelt ez a kiállítás — akkor már a Városligetben —, s e kiállításon a pálmát a Vajdahunyad várban felállított rádióstúdió vitte el. A rádióstúdió később az 516 méteres hullámhosszon, mint az első hivatalos magyar rádió jelentkezett. 1974-ben a Vásár új helyére, a kőbányai vásárközpontba költözött. A mostani őszi vásár hat szakcsoportban mutatta be áruit a nagyközönségnek. A legnagyobb pavilont majdnem teljesen elfoglalta az „Öltözködés” szektor. E részlegben nem csupán ruhát és cipőt, hanem órákat, ékszereket, kelméket is találhattak a nézelődő hölgyek. A legnagyobb érdeklődés vitathatatlanul az „Otthon” szektort kísérte. A lakberendezési tárgyak, bútorok mellett világítótestek, szőnyegek, kerámia, népművészeti termékek díszítették a pavilont és ékesítik majd a lakásokat. S ami az Otthon-szektorba nem fért be, megtatálható volt a „Háztartás” szektorban; kályhák, háztartási gépek, tűzhelyek. A háztartást az „Élelmezés” követte. Konyhánk jólismert csemegéin kívül itt mélyhűtött újdonságokat, érdekes fűszereket találhattak a látogatók. A „Szabad idő” és a „Közlekedés” szektorok elsősorban a férfi látogatókat érdekelte. Nem csupán kiállítás volt ez: az autók, vitorlások, magnetofonok, rádiók, fűtőberendezések mellett barkács-áruházat találtak az érdeklődők, ahol meg is vásárolhatták házi ezermester-műhelyük még hiányzó darabjait. Összesen 27 ország és Hongkong vonultatta fel újdonságait. Irak, Mexikó és Pakisztán új kiállítóként mutatta be kínálatát. Több mint hatszáz kiállító cég jelentkezett az őszi vásárra, és egyes kollektív kiállítók 10—12 céget is képviseltek egyszerre. A látogatók nem csupán szemlélői voltak a vásárnak: használati tanácsadás, főzési bemutató, ételkóstoló, divatbemutató, vetítés is várta őket. A szakemberek pedig immár nem csupán a vásárlás-eladás szándékával keresték föl a vásárt, hanem a nemzetközi kooperációs lehetőségeket is latolgatták. Mert a vásár — üzlet. De a vásár — látványosság is. Cipők Bundák Szalámi Gépkocsi Egy kis pihenő a sok nézelődés után Gábor Viktor kénriportja BoMmác Iván: NEM POLITIKA. Ebben a kis rovatban nem szoktam politikáról írni, és ezt most csak azért jegyzem meg, mert amiről ezúttal írok, az az első pillanatban politikának hat, de mégsem az. Egy képről van szó, amelyet szeptember közepén az ország felnőtt lakossága és bizonyára sok gyermek is látott, mert a televízióban szerepelt, úgynevezett főidőben, szombaton este, amikor Magyarországon ugyanúgy, mint az egész világon, de legalábbis az északi félteke minden országában, a televízió előtt ülnek az emberek. A Hazafias Népfront kongresszusát közvetítették, a kép az elnökséget mutatta, és itt egymás mellett ült két olyan ember, akiket ritkán lehetett egymás mellett látni. Az egyik Kádár János volt, a párt főtitkára, a másik Lékai László bíboros, esztergomi érsek-prímás. A képben az az érdekes és a szép, hogy tulajdonképpen semmi különös nincs benne. A Hazafias Népfront az a társadalmi szerv, amely Magyarország minden rétegét, foglalkozását, hivatását összefogja, azt minden világnézetű, marxista és nem-marxista, hivő és ateista, férfi és nő a sajátjának érzi, mert a nemzeti célok megvalósításának és a megvalósítást megelőző eszmecseréknek, vitáknak legfőbb fóruma a népfront. Tehát természetes, hogy amikor ez a szervezet összeül, hogy megvitassa az elmúlt négy év munkáját, megbeszélje a jövő évek terveit, állást foglaljon az ország és a nemzetközi helyzet nagy kérdéseiben, akkor az elnökségben ott ül egymás mellett a párt főtitkára és a katolikus egyház bíboros-érseke. ÉPÍTKEZÜNK. Aki Budapesten, de főképpen a budai hegyvidéken lakik, látogatóba megy, vagy csak arra sétál, lépten nyomon építkezést lát. A külföldiek gyakran megütköznek azon, hogy a félig kész épületeken nem dolgozik senki, vagy legfeljebb egy-két idősebb munkást látnak az alapozásnál vagy a falakon. Ez így is van a hét öt napján, hétfőtől péntekig. De járjon csak arra a hét végén: tele vannak munkásokkal az állványok, rakják a téglákat, ácsolják a tetőt, festik a szobákat, rakják a csempét. Múlt vasárnap Budán sétáltam holland sógorommal. A külföldiek, még ha rokonok is, hajlamosak arra, hogy megállapításuk után mindjárt végleges ítéletet mondjanak. A holland sógor is így tett: „Értem már”, mondta, „ezek az állami szektorban dolgozó munkások, akik a hét végén ide jönnek különmunkára.” — „Is”, feleltem. Mielőtt elmagyarázhattam volna neki ezt az „is”-t, azt láttuk, hogy egy épülő ház tövében két munkás betongerendát visz. Amikor letették, az egyik elvétette a mozdulatot és a gerenda a lábára esett. Nem nagyon magasról, nem is az egész lábfejére, de kellemetlen pillanat lehetett. Már előre gondolkoztam azon, hogy ezt a cifra, lefordíthatatlan magyar jó kívánságot, amit most ez a munkás hallatni fog, hogyan próbálom mégis angolra átültetni. Nem volt rá szükség. Az ügyetlen munkás udvariasan bocsánatot kért, a másik legyintett, és azt mondta: „Errare humánum est.” Holland rokonom nem akart hinni a fülének és én se titkoltam előtte, hogy magyar építőmunkásök általában nem szoktak latin közmondásokat idézgetni.- Bementünk az építkezésre, bemutatkoztunk, és kiderült, hogy az egyik munkás ügyvéd, a másik könyvelő. Saját házukat építik? Nem, odáig még nem jutottak. Barátaik építkeznek itt, és ők a hét végére kijönnek segíteni. „Barátságból?”, kérdezte a holland. Nevetés: „Abból is. Meg mi is fogunk még építkezni!” A KESUDIÖ — TÜKRE. A kesudió indiai csonthéjú gyümölcs, ize hasonlít a dióhoz, a mandulához, a mogyoróhoz is, finom csemege, főképpen egy pohár whiskyhez vagy campariszódához. Magyarországon az utóbbi időkig meglehetősen ismeretlen volt, néhány hónapja azonban mindenki tudja, mi a kesudió, még az is, oki sohasem kóstolta. Az Elet és Irodalom című irodalmi hetilapban Bertha Bulcsu „Kesudió” címmel írt egy erősen kritikus cikket, amelynek kiinduló pontja az Indiából importált drága kesudió volt, és ezzel kapcsolatban előbb a magyar külkereskedelem, majd általában a társadalom és a közélet néhány visszásságára mutatott rá. De tulajdonképpen most nem ezt a cikket akarom ismertetni, hanem elmondani, hogy szeptemberben a Spiegel majdnem teljes terjedelmében közölte a ,JCesudió”-t. Amin elcsodálkoztam — mint e kiváló hetilap buzgó olvasója —, az a bevezető mondat és néhány lábjegyzet volt. A bevezetésben a Spiegel azt írta, hogy a vitát a párt szigorú kézzel letörte. A valóság az, hogy az Elet és Irodalom hasábjain hat héten át teljes nyíltsággal folyt a kesudió-vita, és ebbe a kérdésbe a lapok is belekapcsolódtak, senki sem törte le, ez senkinek eszébe sem jutott. A lábjegyzet még furább. Bertha Bulcsu azt írja a cikkben, hogy egy külföldi férfiing ára 320 forint. Ezzel én magam is vitáztam, mert 220-ért kitűnő dán, jugoszláv és ceyloni ingeket lehet kapni. De ez mindegy. Kevésbé mindegy, hogy a lábjegyzetekben a Spiegel a következőt jegyzi meg: „320 forint 180 márkának felel meg, egy munkás átlagkeresete pedig 240 márka.” Lám, lám a Spiegel szerkesztőségében még a márkát is leértékelik! A valóság az, hogy azt Budapesten mindenki tudja, hogy egy NSZK márka 8 forintot ér. A 320 forint tehát 40 márkának felel meg. Körülbelül ennyiért vettem egy inget tavaly Münchenben, a Kaufhausban. Kesudiót nem vettem —, tükröt (németül: Spiegel) sem. 7
