Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-08-14 / 17. szám

ALMOS ORSZÁG. Ma reggel felszállók az autóbuszra, mindenki ásít. Leereszkedem a földalatti mozgólépcsőjén, velem szemben mindenki a szája elé tartja a tenyerét. Csepelen van dolgom, átszállók a kettes villamosra: mellettem bóbiskol egy korombeli fiatalember. A Boráros téren, a gyorsvasúton mindenki bóbiskol, aki nem ásít, az arról beszél, ami az álmosság óka. Persze, a hőség is leragasztja az ember szemét, de a múlt héten is ugyanilyen meleg volt, harminc fok és azon felül, mégsem harapódzott eLaz országos álmosság. Az ásitás oka nem újfajta álomkór, hanem az olimpiai játékok.

Amíg én is ásítok egy jó nagyot, elgondolkozom, milyen különös jelenség ez: 180 magyar versenyző indult az olimpián és a tízmillió magyar közül nyolcmillió felnőtt, serdülő és gyermek három hétig álmos tőle. Ez az első olimpiai álmosság, mert az oka a nyugati félteke. (Ne tessék megijedni, nincs ebben semmi nyugatellenesség, csak az időeltolódásra célzok.) A Montreal és Budapest között fennálló ötórás időkülönbség miatt a televízió este tíztől éjfél után egyig közvetíti az olimpiai játékokat. Mi pedig egyetlen másodpercet, a televízió ernyőjén a kronométer egyetlen század másodpercét sem vagyunk hajlandók elmulasztani. Nem hinném, hogy csak nemzeti sportbüszkeségről van szó. Megnézünk mi a világon mindent, amit Montrealban mutatnak. Megnéztük még a gyeplabdát is, pedig ebben a sportágban nemhogy nem indult magyar csapat, de Magyarországon oly ritkán játszott sport, hogy a budapesti televízió stúdiójában külön kommentátornak kellett magyaráznia, mit is csinálnak azzal a horgos fával a fiúk a mezőnyben, amikor nem a labdát ütik, hanem egymást.

Azért tapadunk oda a televíziós készülékhez, azért áldozzuk föl éjszakai nyugalmunkat, mert egy olyan közös

Olimpia magyar módra ?

látványosság, amelynél izgalmasabbat, szebbet és mindenkit érintőbbet nem találunk. Talán nem gondoljuk végig, de az érdeklődésben az is benne van, hogy másnap megoszthatjuk élményünket ásítás közben a buszon, a villamoson, kissé fáradtan dolgozva az irodában, vagy más munkahelyen; és benne van az a szorongás is: jó ég, én nem láttam valamit, nem fogok tudni hozzászólni. (Elnézést kérek, most én is ásítottam egyet, mert az éjszaka még egy óra után is fenn voltam. Németh Miklós gerelyhajítása volt az oka.) Este, vacsora közben, mintegy véletlenül kinyitottam a rádiót, és szerencsém volt, Szepesi György éppen a tőle megszokott extázisbán ujjongott, rajongott és kiabált, először nem is értettem, miről van szó, amikor a 94 méter 58 centimétert bemondta, a család tömi kezdte a fejét: mi lehet ez? Azután kimondta a nevet, az új országos, olimpiai és világcsúcsot, és akkor alig vártuk a televíziót, hogy lássuk is a dobást. Alig egy-két óra múlva közvetítette a montreali úgynevezett világprogram, de nem tudtunk betelni vele. Ültem a televízió előtt, mindenáron látni akartam a még sosem látott fiatalembert a győztes emelvényen. Kíváncsi voltam az arcára, amikor meghallja a Himnusz hangjait, követni szerettem volna a tekintetét, amint a piros-fehérzöld lobogó felkúszik a zászlórúdra. És amikor már ezt is láttam, még mindig nem feküdtem le, azt reméltem, hogy a dobást még egyszer láthatom, hogy sokmillió magyarral együtt vigasztalódjam az olimpiai csalódásokért ezzel a magasan, kellő szögben, jókedvben elhajított gerellyel.

És ha olimpiai győzelmünk Montrealban kevesebb is, mint megszoktuk, ha magyar versenyző lép a pályára, ugrik a vízbe, lankad el a finisben, vonja ki a kardját a páston, talál a párbajtőrrel, emel súlyt, dob gólt a vízben, ül kajakba, kenuba, vagy váratlanul leesik az eleven lóról; vagy mint Magyar Zoltán, aki úgy pörgött-forgott és ugrott le a tornatermi lóról, mint előtte soha senki, — akkor egy egész ország szurkol, reménykedik, sóhajt, örül, és másnap álmos is.

FELÉBREDVE. A második héten csökkent az álmosság, nem azért, mert kevesebbet néztük a televíziót, hanem azért, mert olimpiai álmainkból fölébresztett a valóság. Nem tudom, van-e még ország Európában, ahol a közvéleményt annyira foglalkoztatja a sport. Valahogy azt hittük, hogy miként a zenében, a matematikában és a lírai költészetben a magyarság számához képest jelentősebb helyet foglalunk el, hogy ez a sportban is így van, és valóban így volt néhány éven át. Ez az elképzelés lassan belenőtt nemzeti tudatunkba, mint a versmondás és az énekszó. Még e sorok írója is, aki fiatal korában szelíden sportolt ugyan, kosárlabdázott, síelt és tornázott, sőt vívni és bokszolni is igyekezett megtanulni, de emelt fővel állítja sportrajongó honfitársai előtt, hogy soha életében semmiféle mérkőzés nézőterére nem tette be a lábát, mondom, még én is számon tartom, melyik évben milyen olimpia volt, és még az aranyérmek számát is meg tudnám fejből mondani. Sajnos, reményeink lehervadtak.

Az idén nyáron nagyon sok a turista Budapesten, a Balatonnál és Egerben. Ha az utcán kedvetlen arcokat látnak, ne vonjanak le belőle politikai következtetést. Az élet nem romlott meg Magyarországon, az életszínvonal nem süllyedt, csak kevesebb az aranyérem. Nem történt semmi, csak kevesebbet nyertünk — Montrealban —, mint reméltük.

Az autóúton Leninvároshoz közeledő látogató füstölgő gyárkéményeket Iát, a toronyházak felkiáltójeleit, s közelebb érve modern, térdíszítő-elemnek is beillő víztornyot. Két-három esztendeje a zöld környezetből kiemelkedő víztorony ma már belesimul a napról napra sokasodó

Vegyikombinát, műgyantagyár, kohászati művek, olajfinomító, olefrnmű — minderről sok minden eszébe jut az embernek. De egyvalami aligha. A zenére nemigen gondol az, aki először jár a gyárvárosban.

Pedig ez a város zeneszeretetével is kitűnik. Szép művelődési otthonuk gazdag programmal várja látogatóit. És akármilyen eseményre kerül is sor, mindig mindenütt ott szerepel a zene.

A zeneiskolában a Miskolci Szimfonikus Zenekar művészei oktatnak, ök, növendékeik, a meghívott fővárosi és külföldi szólisták, zenekarok szerepelnek a gazdag műsorban.

A zeneiskola tanulói az idei tanévben nem kevesebb, mint ötvenszer örvendeztették meg az itt élőket. Névadó ünnepség: orgonakíséret. Könyvüzlet-átadás: Mozart-kettős. Időseknek: vonósnégyes. Szakmunkás-tanulóknak: növendékhangverseny. Ki tudná mind végigsorolni?

A fővárosi „Vándor Sándor” zeneiskola a leninvárosiak testvérintézménye. Egyszer a pestiek látogatnak őhozzájuk, máskor ők Budapestre. Együtt adnak hangversenyt, együtt járnak városnézésre. Mindkét iskola munkájának színvonalát emeli a pedagógusok rendszeres tapasztalatcseréje. A fővárosiak egy esztendeje versenyt hirdettek Bartók Béla halálának 30. évfordulója emlékére. Három

magasházak erdejébe. Ami tegnap „a város” volt: ma már csak mini-belvárosnak számít. Egy évtizede még hiába kereste volna az errejáró Leninvárost, a térképen sem szerepelt ilyen helységnév. Akkoriban még falu volt itt: Tiszaszederkény. Ma ez az óváros.

pesti és két vidéki zeneiskola növendékei voltak a résztvevők. A legjobbak nyilvános hangversenyen mutatták be tudásukat: a budapesti Fészek klubban Bartók Mikrokozmoszának darabjait játszották a 4—14 éves gyerekek.

A leninvárosiak is sok oklevelet és díjat nyertek. De az igazi eredmény túlmutat az alkalmi kitüntetéseken. Azt hirdeti, hogy a zeneszeretetre való nevelés — személyiségformáló erő.

Leninváros lakosainak száma az utóbbi években megsokszorozódott. Bár zeneiskolája is „fiatalkorú”, nyolc esztendős még, de minden harmadik itt élő gyerek zenél! Zongorázni, hegedülni tanulnak, fúvós, vonós, pengető hangszeren játszanak. A zenede kétmilliós értékű hangszerkészletét egész esztendőben maguknál tarthatják a gyerekek, hogy a szünidőben is kedvükre gyakorolhassanak.

A zeneiskola megalakulásakor egyetlen pianínó volt a városban — azaz akkor még községben — ma pedig csaknem százszor annyi. A modern lakásokban kevés ugyan a hely, de a zenének van helye Leninvárosban: az itt élők mindennapjainak szerves része lett.

Pereli Gabriella Révész Tamás felvételei