Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-08-14 / 17. szám

Ssepeí Csombor marton

1595-ben született az Abaúj-megyei Szepsiben, és apja mesterember lehetett, de nem különösebben tehetős, mert a külországi magasabb tanulmányokhoz és a nagy európai utazáshoz szükséges „egynéhány forintokat” Csombor Márton maga teremtette elő, mint telkibányai skólamester. „Gyermekségétől fogva kiváltképpen való indulatitől hajtatott az idegen helyeknek látására”, azaz legfőbb szenvedélye az utazás, régi magyarsággal szólva: a bújdosás volt. 1616 és 1618 között, a harmincéves háború küszöbén, „egy inggel és egy imádságos könyvvel... mindenkor sárga száras csizmában”, vállán „verőfény színű gránát posztóból csinált palásttal” végig is vándorolta a fényes Európát. Kassáról indult el. Az akkor Danckának nevezett észak-lengyelországi Gdanskban tanult hosszabb ideig, majd Koppenhága érintésével Hollandiába és Angliába hajózott, onnan francia, német és cseh földön tért vissza hazájába, s közben Amszterdam, London, Párizs, Prága és Krakkó városcsodáit, a gazdag Nyugat-Európát hasonlíthatta össze a szegényes magyarországi állapotokkal.

1620-ban megjelent útikönyve, az Europica varietas, az „Európai változatosságok” csak címében latin; belül annál szebb magyarságú élménybeszámoló, az első olyan magyar útleírás, amelyet kinyomtattak. Bethlen Gábor művelődéspolitikai céljai szolgálatában Szepsi Csombor Márton minderiekelőtt használni akart útirajzával. Megható hazafiúi szerelmetességgel írja könyvének előszavában, hogy „ez világnak egyik részét meglátni és vékony elméjét az mezőkben az természetnek csudáival, az városokban az embereknek munkáival, azoknak hallásával, látásával éltetni, öregbíteni, gyönyörködtetni igyekezett”, és hogy mindezeket „más végre nem kívánta, hanem csakhogy ...az sok hadak és háborúságok miatt pusztaságban került hazájának, Magyarországnak ... hasznára, javára és tisztességére” fordíthassa. A földkerekséget, a világot megismerni akaró reneszánsz felfedezésvágyának legszebb magyar megfogalmazása ez a szép vallomás-Párizs XVI. századi térképe. (Münster kozmográfiájából)

tétel, és Csombor Márton korszerű földrajzi ismereteket személyes élményekkel elegyítő útikönyve valóban kitárja Európa változatosságait, mindenekelőtt a nagyvárosok csodálatosságát a magyar olvasóknak. A danckai kikötőben például a kereskedelem élénkségét figyeli meg, Amszterdamban a dologház embertelenségein szörnyűlködik, Leidenben a könyvnyomdát dicséri, angol földön a „tűzre való enyves és kénköves kő”, azaz a szén hasznait tapasztalja, Londonban a posztógyártás, a parkok, labdajátszó-helyek, paloták, templomok, „könyváruló-helyek” sokaságán és a lakosság óriási méretein ámul el. Párizsról szinte Ady rajongásával beszél: „Ki ne kívánkoznék ilyen szép dolgokat látni? Valahova eltekint ember, mindenütt az elmének csudáit láthatja ... Bizony ez egész ideig való bujdosásomat és annak terhét ez az egy város elfelejttette vala velem, oly igen, hogy mind szintén szerelmes hazámból kellett viszontag innen kijönnöm.” A „városos” Európa élménye azonban „az mezőknek” és „az természetnek csudáit” sem feledteti vele módszeres körültekintéssel gyalogol a szőlődombok, rétek, szántóföldek mentén, s nem a virágokat, színeket és illatokat érzékeli, hanem a jó termést, a kövér búzamezőt. Csombor Márton Europica varietasánafc tengere már nem a Balassi híres költeményéből ismerős „csudákat nevelő, gályákat viselő” Óceánum, hanem a biztonságos viziút, ahol a gazdag porosz, angol és holland kereskedők súlyos hajórakományai közlekednek, s nyugalmát legfeljebb csak a „tüzes tolvajok”-nak nevezett kalózok vagy a vihar háborgatják. Utazónk tenger-élménye éppen hogy híjával van minden lírai ellágyulásnak: egyszer dühöngő viharban rettegett, másszor a ten geri betegség miatt „nyomorgott szertelen”.

A józanság, a megfigyelések hasznos célzatossága Szepsi Csombor Mártont mégsem fokozza le száraz krónikássá. Az Europica varietas egyszersmind eleven lüktetésű, érzelemgazdag, fordulatos elbeszélés, kaland és anekdota. Főhőse maga az író, aki

nemcsak jegyzőkönyvét körmölve ámuldozik a fenséges látnivalókon, de aki furcsa helyzetekbe is belekeveredik, akit rászednek, kinevetnek nem egyszer, s aki ilyenkor nem vonja össze zordonan a szemöldökét, hanem megszeppen vagy nagyot nevet inkább.

Hazatérése után Kassán a skála igazgatói katedrája várt rá, ám a napi lecke helyett alighanem Európa változatosságairól mesélhetett csodálkozó deákjainak, mert a szigorú városi tanács előbb megintette, majd elbocsátotta. A „verőfény színű gránát posztóból csinált palástot” Csombor Mártonnak immár végleg szögre kellett akasztani, hogy kényszerűen papi talárra cserélje fel. Ehhez jobban illett a Biblia is, amiből házitanítóként most már csak egyetlen fiúcskának magyarázta az igét és „a jó erkölcsökrül írt tudományt”, az etikát; Varannón, egy Kassa környéki csendes falucska főnemesi udvarházában.

Itt végzett vele a Felvidéken dühöngő pestis a „keserves siralommal teljes ezerhatszázhuszonkettedik esztendőben”. Mindössze huszonhét évesen szállott sírba. Weöres Sándor szerint, aki Csombor Mártonnak fennmaradt két versét is figyelemre méltatta, „csak egy évvel élt hosszabb időt, mint Petőfi, a hazai Bolyongó.” Az Europica varietas azonban a máig eltelt három és fél század alatt nem porosodott olvasatlanul. Nyugat-Európába sereglő XVll—XVlll. századi deákjainknak mindig is útikönyvül szolgált, s 1943-ban Gaál Gábor, a kolozsvári Korunk szerkesztője jelentette meg új kiadásban. 1968-ban pedig — amikorra egyes fejezeteit már lengyelre és angolra is lefordították — tudományos szövegkiadásban publikáltuk az Europica varietast.

Szepsi Csombor Márton klasszikus útirajzának ott a helye az útleírás-műfaj, valamint a szociográfiai riport, az úti tűnődés legjelentősebb magyar teljesítményei között: Bölöni Farkas Sándor, Illyés Gyula és Sütő András művei társaságában.

Kovács Sándor Iván

és a változatos £urópa

író, akinek élvezetes stílusa most is érdeklődésre tarthat számot, Szepsi Csombor Márton az: a XVII. század első két évtizedének egyik legszínesebb magyar íróegyénisége és Európa-utazója.

9

Sok új, fiatal tehetséggel találkoztam

Interjú Carelli Gáborral

Oarelli Gábor a nyárral együtt érkezik minden évben Budapestre. Az idén is a Zeneművészeti Főiskola 10-es tantermében vezet megint mesterkurzust, fiatal énekeseinket útbaigazítja, tehetségüket, szerepalakításukat a maga értékes művészi pályájának gazdag tapasztalataival csiszolgatja.

Csaknem negyven év óta él New Yorkban, de oly otthonosan, magától értetődő természetességgel jár-kel idehaza, mintha sose szakadt volna el szülővárosától, tájékozott minden hazai eseményről, minden érdekli, örül a régi és az újonnan szerzett barátoknak.

— Az én sorsomat a véletlen irányította — mondja — A harmincas évek derekán Gigli Budapesten meghallgatott, majd tanítványának fogadott. Elmentem hozzá Olaszországba, s amikor 1938-ban mindinkább beborult felettünk az égbolt, a müncheni egyezmény után Amerikába vitt, szerződést szerzett nekem.

Persze mindez nemcsak a véletlennek köszönhető, hanem főképp Carelli rendkívüli tehetségének, szép hangjának, amikor Gigli, a tenoristák tenoristája, meghallotta hangját, felkiáltott: „Ez az én fiatalkori hangom”. A maga folytatását vélte fölfedezni a fiatal magyar énekesnövendékben. S Carelli az évek múlásával mindinkább hasonlít felejthetetlen mesterére. Nemcsak különös, megkapó hangszíne emlékeztet Gigliére, hanem a külső megjelenése is.

— Hogyan emlékszik vissza Gigli tanítására?

— Legfontosabb hitvallása az volt: úgy kell énekelned, ahogy a természet téged megteremtett. Vagyis nincs két egyforma énekesi alkat. Huszonöt év korkülönbség volt közöttünk, de az első perctől kezdve kiválóan megértettük egymást. Nemcsak művészetet, hanem életformát, magatartást is tanultam tőle, főképp pedig a hivatás iránt való alázatot.

— Mióta tagja a New York-i Metropolitan Operának?

— 1950 óta. Az ezt megelőző években szimfonikus zenekarokkal és operatársulatokkal turnéztam szerte az országban.

— Ügy tudjuk, évek óta a „Met” szakszervezetének az igazgatója. Hogyan került erre a posztra?

— Az amerikai „Union” nem állami, hanem magánszervezet. Az American Union of

4

Musical, Artists, az énekesek, a balett és a kórus tagjainak a szakszervezete, s annak idején Heifetz, Lawrence Tibbett, és más neves művészek alapították. A munkaviszonyok akkoriban keveservesek voltak. Ahogy Caruso maga mondta, egy estére többet fizettek neki, mint egy énekkari tagnak egész évre. Én még Budapesten az énektanulással párhuzamosan megszereztem a jogi doktorátust, és talán ennek is köszönhető, hogy éppen engem kért föl a „Met” a szakszervezet vezetésére. Egyébként is a Metropolitanben mindenkit jól ismerek, jó kapcsolatom van a különféle országokból odasereglett művészekkel, mert hat nyelven beszélek.

— S milyen kitűnően! Magyarul is úgy beszél, mintha mindig itthon élne. Ebben nyilván jó zenei hallása is segíti.

— Meg az, hogy sokat olvasok magyarul. A Magyarok Világszövetsége jóvoltából sok érdekes hazai olvasnivalóhoz jutok. New Yorkban pedig baráti köröm többsége magyar, így hát sokat beszélek magyarul. Amikor Herz Ottó, felejthetetlen barátunk meghalt, utódjául a New York-i Fészek klub engem választott meg elnökének.

— Ügy tudom, nemrég új lemezfölvétele is volt...

— Doráti Antal a London Record cég megbízásából az összes Haydn szimfóniát lemezre rögzítette. Ezzel példátlan sikert aratott. Épp ezért ‘felkérték, hogy dirigálja lemezre a tizenkét Haydn operát is. A harmadikra, az Orlando Paladino címűre most tavasszal került sor, májusban vettük föl, én énekeltem egyik főszerepét nagyon nagy örömmel.

— A Magyar Rádióban az utóbbi évek folyamán nagy érdeklődéssel hallgattuk visszaemlékezéseinek sorozatát. Természetes előadásmódjával, káprázatos memóriájával elragadtatást keltett idehaza. Ha jól emlékszem, az első a Metropolitan nyolcvan éve volt, a második Gigli karrierje, a harmadik Caruso operaszereplései, a negyedik Caruso, a nép énekese és a dalénekes, az ötödik az Opera a rivalda másik oldaláról, a hatodik: Maestro Toscanini és

a Falstaff. S most: Tíz opera, tíz tenorhős. Megint sok újdonsággal lepett meg. Hogyan készül ezekre?

— New York-i otthonomban átgondolom, miről is szeretnék beszélni, de sohasem írom le. Aztán a magam lemezgyűjteményéből kiválogatom, hogy emlékezéseimet milyen zenei példákkal illusztráljam.

— Melyik szerepét énekelte legtöbbször?

— A Sevillai borbély Almaviváját. Még a metropolitanbeli tagságom előtt három évig turnéztam ezzel a szereppel, és már akkor kétszázötvenszer énekeltem. De igen gyakran énekeltem a Pillangókisaszszony, a Bohémélet és a Lammermoori Lucia tenorfőszerepét is a többi között.

— Figyeltem, a főiskolai mesterkurzuson, hogy az olasz operák valamennyi szereplőjének a szövegét kívülről tudja, eredeti nyelven.

— Több mint harmincöt évig énekeltem ezekben az operákban. Ha Rossini, Donizetti, Verdi, Puccini operáinak az előadására súgónak szerződtetnének, valóban nem kellene kottába néznem. Sőt, még két Mozart operát is elvállalnék, a Figaro házasságát olaszul, a Varázsfuvölát pedig németül és angolul.

— A mesterkurzuson kiderült, hogy vérbeli pedagógus...

— A New York-i Manhattan School ol Music-ban tíz év óta tanítok, így hát némi gyakorlatra tettem szert. A budapesti főiskolán harminchat órára szerződtettek, s nehogy félreértés essék, én nem vagyok a növendékek énekmestere, ilyen rövid idő alatt csak zavart keltenék, ha technikai problémákba is beavatkoznék. Inkább arra törekszem, hogy a magam legjobb szándékával jó irányba tereljem a fiatalok művészi érdeklődését, jó tanácsokkal segítsem őket a zenei szín, kifejezés, szövegmondás, megértés megvalósításában. Áttételesen ez is az énektechnika problémakörébe tartozik. Szeretném, ha sikerülne felkelteni a fiatalok fantáziáját, jóirányú ambícióját és szélesebbé tárni művészi horizontjukat. Boldogan vállaltam ezt a megbízatást, nemcsak azért, mert sok új, fiatal tehetséggel találkoztam, hanem azért is, mert úgy érzem, a magam szerény eszközeivel is hozzájárulhatok egy kicsit a hazai kulturális élet további fejlődéséhez S ez nagy öröm számomra.

Gách Marianne