Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-07-03 / 14. szám
Forrai Miklós Novotta Ferenc felvételei A Társaság emblémája — Borsos Miklós plakettje A Társaság felkérésére Ferencsik János is előadást tartott Mezey Béla felvétele A Liszt Társaság tagjai 1974-ben a zeneszerző szülőháza előtt KÖZKINCCSÉ TENNI AZ EMBERI ÉS ALKOTÓI ÖRÖKSÉGET! Liszt Ferenc neve, szelleme és a Zeneakadémia — ma Zeneművészeti Főiskola — elválaszthatatlan egymástól. A Liszt Ferenc Társaságnak, a nagy zeneszerző nevét viselő téren, a nevét viselő főiskola nyújt otthont. Hiszen otthon van benne csakugyan. A társaság főtitkára Forrai Miklós, Lisztdíjas Érdemes művész, az énektanszakon az oratórium és daléneklés tanára. Amikor Forrai tanár urat keresem, már többen vannak nála. Két varsói vendég — filmesek —, egy televíziós Liszt-film tervéhez kérik ki tanácsait. A lengyel vendégek után egy lámpalázas fiatalember adja elő jövetele célját: a Műegyetemen a villamosmérnök-hallgatók szeretnék megalakítani a Liszt Ferenc Társaság műegyetemi csoportját. Hogyan kezdjenek hozzá, mit valósítsanak meg? A Társaság főtitkára — akinek szívügye a zeneszerető fiatalság — a következő félórában ontja az ötleteket: tartsanak előadásokat Lisztről, hangversenyeket a Műegyetemi zenekar előadásában, amelyhez ha kell, a főiskola „kölcsönad” egy-egy növendéket. Szóba kerülnek aztán a műegyetemi csoport megszervezésének módozatai is. — A Társaság 1973 májusában alakult — mondja hozzám fordulva Forrai Miklós. Elnöke Kovács Dénes. Kossuth-díjas hegedűművész, a Zeneművészeti Főiskola rektora, az elnökségi tagok között van Kadosa Pál Kossuth-díjas zeneszerző, s az alapító tagok sorában találjuk dr. Szabó Zoltánt, az MVSZ főtitkárát is. — Azt mondtam, a Társaság 1973-ban alakult? Hogy pontos legyek: újraalakult. Tevékenységünk azzal kezdődött ugyanis, hogy a Fővárosi Levéltárban megtaláltuk az 1893- ban létrejött Liszt Ferenc Társaság alapszabályait. Az első Társaság alig néhány évig működött, és mi az egykori szervezetet nemcsak felélesztettük, hanem valóságos tartalommal töltjük meg. Sorolni kezdi a feladatokat: Liszt-zeneművek előadása és kiadása, Liszt kéziratainak összegyűjtése és megőrzése, Liszt életútjának ismertetése és bemutatása, előadások, hangversenyek, tudományos ülések, kiállítások rendezése. Csak néhány példát ragadtunk ki a Társaság megalakulását követő esztendőből: 1974-ben tisztelgő kirándulás Weimarba, amelynek színházát Liszt 1848-tól 1861-ig vezette, amely 1869-től haláláig egyik otthona volt. A társaság tagjai meglátogatták a mester házát, a Hofgürtnereit, s megkoszorúzták az előtérben álló szobrát. Magyarországon vidéki csoportok alakultak, elsőként Sopronban, e gazdag múltú Liszt-városban, ahol az alakuló ülést Liszt-hangverseny követte. A város vezetőségével s a helyi ifjúsági szervezettel karöltve a Társaság Liszt műveltségi versenyt hirdetett meg. Az E. L. C. (European Liszt Centre) a burgenlandi Eisenstadtban tanácskozást tartott, amelyen részt vettek az Európában működő Liszt Társaságok, köztük a magyar Társaság is. A tanácskozáson két határozat született: évenként három nyelven (német, angol, francia) közös tájékoztatót adnak ki a társaságok működéséről, s minden második évben megrendezik a huszonegy éven aluli ifjú zongoristák Liszt-találkozóját Raidingban, (az egykori Doborjánban) Eisenstadtban. Pozsonyban és Sopronban, tehát azokon a helyeken, amelyek a gyermek Liszt első szárnypróbálgatásainak voltak tanúi. Ugyancsak ebben az időszakban alapították a nemzetközi Liszt-hanglemezdíjat. E szerteágazó tevékenység a Főiskolának ebből a kicsiny szobájából sugárzik szét Rómától Londonig, sőt a tengeren túlra is. Forrai Miklós egy képre meg egy plakátra mutat a falon. — Ez itt emlék arról a kirándulásról, melyet 1974-ben Liszt szülőfalujában a burgenlandi Raidingban tettek a Társaság tagjai. Az olasz nyelvű plakát pedig Liszt-zongoraműveket előadó fiatalok találkozóját hirdeti meg Livornóban, az olaszországi Liszt Társaság központjában. Elmondja: nem a világfit és a virtuózt, nem a társasági, hanem a társadalmi embert és alkotóművészt kívánják megismertetni, aki mindig a jó ügy mellé állt, akár arról volt szó, hogy Schubert, Beethoven, vagy Berlioz műveket népszerűsítsen, akár arról, hogy amikor Velencében meghallotta a pesti árvíz hírét — Bécsbe siessen, és sokezer talléros bevételt hozó hangversenysorozatot adjon az árvízkárosultak javára. Azt a Lisztet, akinek a mi Zeneakadémiánk a létezését és európai színvonalát köszönheti. A Társaság ötven tagja a nyáron Bayreuthba utazik, hogy Liszt halálának 90. évfordulóján emléktáblát helyezzen el. A sírnál ifjabb Bartók Béla mond majd beszédet. Ismét megrendezik az idén a nemzetközi Liszt-hanglemezdíj-versenyt és az ifjúsági Liszt-műveltségi vetélkedőket. Még hosszasan ismertethetnénk a Társaság sokrétű munkáját, amelynek főmotívuma:: közkinccsé tenni Liszt emberi és alkotói örökségét. Soós Magda KÍSÉRLETEZNI KELL! Lukács Miklós, az Operaház és az újra felbukkan a terveik közt olyan,kikerült fiatalokra osztották. Többen tudtuk: a bérletesek száma egyre Hilda Harris a Carmenben Erkel Színház igazgatója mint minden színházi évad végén, az idén ismét sajtótájékoztatón számolt be az elmúlt év eseményeiről, s a következő esztendő terveiről. Elmondta, hogy a két budapesti operaház műsora Európában, sőt világviszonylatban is igen sokrétű. Egy-egy szezon műsortervének kialakításánál viszszatérő kérdés, hogy régi, „fél-régi” és modern művek milyen arányban kerüljenek színre. Hiszen újra és Jósé Carreras az Álarcosbálban még be nem mutatott preklasszikus, vagy ritkán játszott XVIII. századi színpadi zenemű, amelynek előadásáról nehéz lemondani. S aztán: mit és hogyan újítsanak fel, mutassanak be új betanulásban? Hogy e belső munka atmoszféráját érzékeltessük, a problémák sűrűjéből csak egyet emelünk ki. Űj betanulásban kerül színre a közeljövőben Mozart Varázsfuvolája. A szerepeket szinte kizárólag a Főiskoláról két-három éve Atsnko Azuma és Melis György a Don Pasquale-ban Tűzmadár: Michel Denard Maina Gielgud a Csipkerózsika című balettban Mezey Béla felvételei feltették a kérdést: vajon szabad-e az operairodalom egyik legnagyobb remekét, egyszersmind ezt a zenei megformálás, énekLéstechnika tekintetében egyik legbonyolultabb művet fiatalokra bízni ? — Egyesek szerint remekművekkel nem szabad kísérletezni — szerintünk kísérletezni kell — mondta Lukács Miklós igazgató, s hozzáfűzte: a színház egyik fontos törekvése, hogy teret adjon a tehetséges fiataloknak. Másik nem kevésbé jelentős célkitűzés: új magyar operák színrevitele. Az idén mutatták be Móricz Zsigmond — Szabó Ferenc művét, Borgulya András hangszerelésében — a Légy jó mindhalálig-ot. S már folynak az előkészületek Durkó Zsolt alkotása — Madách Imre drámájából, a Mózes-> ból készült opera — jövő évi bemutatójára. A tájékoztatóból megnő, 58 000 bérlettulajdonos volt az idei szezonban. Az ifjúsági és a szocialista brigádok 50%-os kedvezményt kapnak. Az idén is világhírű vendégénekesek léptek fel operaházunkban, s a magyar együttes is sokfelé vendégszerepeit: Kölnben, Berlinben, Dubrovnikben, Velencében. „Sok évi színházvezetési koncepciót valósítunk meg, amely egyúttal része az általános művelődéspolitikai koncepciónak — mondta Lukács Miklós igazgató —, s egy több mint ezer tagú együttes áll e tervek mögött, hogy felelősséggel tegyen eleget a százezreknek, akik mint közönség, s a millióknak, akik mint televízió-nézők, rádióhallgatók kerülnék kapcsolatba az opera műfajjal.” S. M. CSÁK GYULA 1945-ben Hajdú Imre bátyámmal együtt arattunk a Kunlaposon. Én voltam a marokszedője. Tizenöt éves voltam, és ez volt az első esztendő, hogy felnőtt sorba kerültem, és bérért szegődtem aratónak. Ezért aztán dagasztott is a büszkeség. Imre bátyám életében viszont ez volt az első olyan esztendő, amikor nem bérért aratott, hanem magának, a sajátjában. Így hát boldog volt ő is. Nagy érzésekkel akasztottuk a kaszát a búzába. Hajnali harmaton kezdtünk, és köteleket csináltunk a nyirkos búzaszárból. Ahogy azonban telt az idő s a piros napkorong mindinkább fehéredett és tüzelni kezdett, a felnőttségem tudatából származó boldog érzés háttérbe szorult, és más érzés nyomakodott elő. Mégpedig, hogy éhes vagyok. — Nem kéne még enni? — szóltam óvatosan az öregnek. — Lehet — bólintott, és bementünk a kunyhóba. Kenyeret, szalonnát bontott ki a tarisznyából, és vágott nekem is, magának is. Jólesett, hogy egyforma darabokat vágott. — A bőrét ne edd meg — figyelmeztetett, és elcsodálkoztam, hogy miféle nagygazdás tempó ez. Hiszen nálunk még meg is vertek, ha a szalonnabőrt nem ettem meg. No, mindegy, a bőr ugyanis száraz, csontkemény volt, meghagytam, és a kutyának akartam dobni, de az öreg kikapta a kezemből, s a magáéval együtt visszacsomagolta a szalonnás zacskóba. Mentünk újra a rend végibe. Vágtuk egyfolytában délig. Akkor én elmentem vízért a csordakútra. Jó messze volt, s mire visszajöttem, kész is lett az ebéd. — Paprikás krumpli. Szereted? — kérdezte Imre bátyám. Szerettem én akkoriban mindent, különösen, ha megéheztem, így aztán nekiláttunk. Hanem ahogy kanalazzuk a bográcsból kifelé, egyszer csak a krumpli tetejére fordul valami. — Hús — mondja az öreg gyorsan, kissé zavartan, ahogy megrökönyödésemet látja, s jóízűen, mintegy példaadóan hörböli, csámcsogja a forró ételt. Nekem azonban megállóit a kanál a kezemben, mert nem húst láttam én, hanem a reggeli szalonnabőrt. Keserűség gyülekezett a torkomba, de aztán legyőztem magam. Megettem a krumplit is, bőrt is az utolsó szemig. Még a bográcsot is kitörültem. Kell az erő, mert gazos, folyófüves a búza, csak úgy ropog a derekam, mikor kitépek a rendből egy kévére valót. Késő délutánra járt az idő, már reszketett a gyomrom az éhségtől, csikorgóit a fogam a méregtől, s noha nem akartam szólni, mégis szóltam, mert nem bírtam tovább. — Nem uzsonnázunk még, Imre bátyám? Az első I í t