Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-01-17 / 2. szám
rjxi<ne: • m mmj z- • W ■ W ~ * ttKöriyci ff * * 1 Bf * * ~ií 0SS («Ti l vr: » w m y w ff jEt*->lTÍJC - llf i' »»* i hm a - "3 ■ Z9ÜU dmr’ Győr, a Vizek városa MTI—Járay Rudolf felvétele A győri régi Városháza MTI—Járay Rudolf felvétele GYŐR-SOPRON Az Európa-díj aranyérme Székely Iván felvétele Sopron, az Előkapu utca környéke Székely Iván felvétele A nagycenki Széchenyi-kastély parkrészlete A lébényi Szent Jakab templom MTI—Járay Rudolf felvételei Most, hogy a magyar megyékről szóló sorozatunk a befejezéshez közeledik, -mert már csak Vas, Csongrád és Borsod marad hátra, engedtessék -meg a személyes vallomás, engedtessék meg a személyes hang is. A tizenhatodik megye, amely most sorra került, nem történeti-közigazgatási egység, mert a magyar történelem nehéz századaiban ilyen földrajzi fogalom, hogy Győr- Sopron megye, nem szerepel. A huszadik század során megkisebbedett Sopron, Moson és Győr megyéket a földrajzi szükségszerűség vonatta össze. Sopron és Moson megyék egy része Ausztriához került, valaha Sopron és Moson közt a Fertő-tó volt a megyei határ, napjainkban a Fertő-tó országhatár és az egybevont három megye székhelye Győr. A megye nyugati határán túl már Burgenland van, a várak országa, az épen maradt kastélyok, várak hazája, mert a két szomszéd nép történelme úgy alakult, hogy ezen a nyugati végvidéken viszonylag épen, sértetlenségben maradtak meg a történelmi becsű épületek. Az épen maradt magyar történelmiséget — kastélyok, várak, levéltárak, műemlékek — olykor jobban és alaposabban lehet tanulmányozni Ausztriában vagy Szlovákiában, mint itthon. Ez is arra utal, hogy ezek a magyar várak, magyar nyelvű levéltári' kincsek közös értékei minden dunavölgyi népnek. A hazai Balassi-kutatás, vagy Mednyánszky László életművének a tanulmányozása elvezet Szlovákiába, a Batthyányak, Esterházyak muzeális kincseinek fölmérése Ausztriába, a Zrínyieké Jugoszláviába, Horvátországba, de hiszen a Zrínyiek magyar hősök is, horvát hősök is, magyar költők és horvát költők, magyar és horvát hadvezérek, s a család mindenképpen összeköti a két népet. De nem csupán arra való szimbólum ez a megye, hogy a magyar és az osztrák, a horvát és a magyar és — észak felé kipillantva — a szlovák és a magyar történelem egy és oszthatatlan, mert ezernyi szállal, emlékkel kötődik egybe, hanem szimbóluma, különös jelképe a tizenkilencedik és huszadik századi magyar történelmiségnek, sorsunknak, irodalmunknak, históriánknak és az egyháznak. Ezért a tizenhatodik megyében, amely most sorra került, nem a termelés és a társadalom, a megújulás és a nagy alkotások tényeit, eredményeit és kérdéseit elemezzük, hanem kibontjuk kissé ezt a szimbolikát, mert Lébény és Pannonhalma, Abda és Eszterháza, Sopronkőhida, Fertőrákos, Sopron és Nagycenk olyan helységnevek, amelyek fájdalmas és szép, keserű és megpróbáltató, tanító vagy örök jelképek a magyar irodalomban, a magyar történelemben, tizenkilencedik és huszadik századunkban. Ezek a helynevek, s az emlékek, amelyeket fölvillantanak, mélyen belénk ivódtak, részei életünknek s tanításukról vagy keserűségükről csak a személyes vallomás hangján lehet szólni. Lébény és Pannonhalma Ha Vas megyében járok, gyakran ejtem útba Jákot. Ha Győr megyében, a megye belsejében, igyekszem úgy formálgatni az utat, hogy Lebenyen átvezessen. Pannonhalmán mindig -megállók. Mit keresek? Az eltűntet a megmaradtban. Ezt meg kell kissé magyarázni. Ják, Lébény, Pannonhalma megmaradása olyan valóizínűtlen, hogy néha arra gondolok, ez csupán álom. Álmodom, mikor arra járok. Vagy arra gondolok: mintha csudálatos moldovai kolostorok közt utaznék; mintha a román kor vagy a gótika építészeti remekeivel megáldott francra földön; mintha az európai kincsesházban, az olasz tájakon járnék. A mi tekintetünk inkább szokott a romokhoz, mint az éphez. Nekünk természetesebb a fájdalmas zsámbéki templomrom, mint az ép Ják, a megigéző lébényi templom, s a dombtetőn magasló Pannonhalma. Azért szeretem a lébényi, egykori Szent Jakab templomot, ezt a kéttornyú románkori remeklést, amelynek alapjait 1208-ban vetették meg, vagy Pannonhalmát, amelynek falai egyidősek Magyarországgal (az építkezés 996-ban kezdődött el), mert álomszerűén valószínűtlen az, hogy ezek a remekművek épen maradtak. Megjelent a napokban Magyarországon egy nagyszerű fotóalbum: Marosi Ernő Magyar falusi templomok című díszes munkája, Mihalik Tamás fényképeivel. Legszebb falusi templomainkat veszik számba Csempeszkopácstól Gyöngyössolymosig. Ez a könyv fotóalbum ugyan, de részben történelem is: nincs, vagy alig van románkorunk, gótikánk, mert históriánk úgy alakult, hogy a zord századok elseperték, letörölték a föld színéről azt a magyar románkort, és gótikát, amely — régi emlékek, leírások szavai szerint — a nyugatival vetekedett, s egyes alkotásaiban a nyugatiakkal egyidőben keletkezett, A megmaradt kevés, egy Lébény, egy Ják, egy Pannonhalma, egy visegrádi rom, a magyarázata annak, hogy miért olyan kiemelkedő a magyar műemlékvédelem, amelyet már az UNESCO-ban is emlegettek. Amely már nemzetközi díjat, elismerést is kivívott. Akik műemlékekben, történeti kincsekben, középkori falakban, gótikus szentélyekben olyannyira elszegényedtek, mint mi, azok a megmaradt kevésre a szemük fényénél is jobban vigyáznak és őrködnek fölötte. A gazdag megengedheti a könnyelműséget. A szegény soha. A szegény mindent oltalmaz, mert kevese van. Pannonhalmán, a bencéseknél, az ős-templomban, a kerengőkön, a könyvtárban, a levéltárban legalább tízszer jártam már életemben. Nem kevésszer Lébénvben is. Néha Pannonhalmán a folyosókon járva arra gondolok, talán ez a kő, ez a folyosóborítás ismerte, ismerhette már a honalapító István király lábnyomát. S a falak talán visszhangozták valamikor hangját. Ezt így, soha és sehol máshol, fölidézni nem lehet. Pannonhalma és Abda Akinek drága a magyar szó, a magyar írásbeliség, a magyar irodalom, s líránk, ez az égi fényű, s aki tudja, milyen keserű, mennyire komor, még a huszadik században is ez a féltett magyar költészet, az Győr megyében mindig rátalál két nagy szimbólumra. Ez a megye jelképe a magyar írásbeliségnek, de tragikus jelképe irodalmunk drámaiságának is. Ha az ember a Veszprém megyei Tihanyban, vagy a Győr megyei Pannonhalmán jár, ahhoz közelít, az első gondolata mindig az emlék. Az a Nagy Emlék. Amely nélkül egész nyelvünk, egész írásbeliségünk, egész irodalmunk sokkal szegényebb volna. Mert a pannonhalmi bencés apátság épületének a helyiségeiben, a nagy bolthajtások alatt, a háromszázezer kötetet számláló könyvtár és a négyszáz Árpád-kori oklevelet bezáró levéltár értékei közt őrzik az értékek legfőbbikét. A legrégibb magyar írásos nyelvemlék MTI—Herczegh István felvétele A pannonhalmi könyvtár kincse: XV. sz. kódex MTI—Járay Rudolf felvétele
