Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1976-01-17 / 2. szám

A bécsújhelyi börtönparancsnok, Lehmann kapitány segítette a raboskodó II. Rákóczi Ferenc szökését. Az ablakon át való menekülést ajánlotta, Rákóczi azonban vakmerőbb és célravezetőbb utat választott. Apródját előre küldte, hogy lovakkal várjon rá a folyó gázlójánál, de az a hátsó ajtón nem surranhatott ki, mert zárva volt. így ura a főbejárathoz utasította — ha kérdik, mondja, hogy a fejedelem beteg és a gyóntatójáért küldi. Rákóczi ezalatt a kapitány szobájába lopakodott, s dragonyos egyenruhát öltött. De mielőtt elindulhatott volna, a várőrség őrnagya toppant a szobába. Rákóczi a kapitány öccsével együtt hirtelen a spanyolfal mögé húzódott. Lehmann csak nagy nehezen tudta eltávolítani a nyers, fanatikus katonát. Nem sokkal később a Bécsújhely kapuját bezárni készülő őrök részeg dragonyost engedtek ki. Nem sejthették, hogy a jókedvűen danolászó dragonyos, aki annyira felöntött a garatra, hogy majd leesik a lováról. a nagyon is józan Rákóczi Ferenc, a császár legnagyobb gonddal őrzött foglya volt.

Az izgalmas epizódot maga II. Rákóczi Ferenc jegyezte fel Confessiones — Vallomások — című latin nyelvű önéletrajzi művében, amikor a Versailles melletti Grosboisban, a kamalduli rend kolostorában élt száműzöttként, a szabadságharc leverése után. Mind ez ideig egyetlen teljes magyar fordítás sem készült a Vallomásokból. Most Szepes Erika fordítja a történelmileg és irodalmilag egyaránt értékes szöveget.

— Dómján Elek 1903-ban megjelent fordítása mondható legteljesebbnek, noha ő is a nemzeti hős iránti tiszteletből kihagyott néhány kompromittálónak vélt szerelmi kalandot — mondja Szepesi Erika. — A fejedelem őszintén leírja házasságtöréseit, ezek többsége ráadásul nagyon

RÁKÓCZI EMLÉKNAPTÁR

II. Rákóczi Ferenc fejedelem születésének 300. évfordulójára a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata nagyméretű falinaptárt jelentetett meg. A reprodukciók II. Rákóczi Ferenc életét, bujdosásának színhelyét, és a szabadságharc csatajeleneteit örökítik meg.

Fent: Madarász

Viktor: Zrínyi Ilona vizsgálóbírái előtt (1863)

Benczúr Gyula: II. Rákóczi Ferenc elfogatása (1869)

ál

Veszprémi Endre: II. Rákóczi Ferenc és Esze Tamás találkozása (1953)

Ismeretlen 18. századi mester: Kuruc csatajelenet (1710 körül)

Edvi Illés Aladár: Rodostói utcarészlet (1906)

Beck ö. Fülöp: Mikes Kelemen emlékérem (1907)

l'RINCim

rHANCisn ti. kaköcki

Magyarország forradalmainak története. 1739. évi francia kiadás, Rákóczi egykori arcképével.

Jobbra: II. Rákóczi Ferenc Vallomásainak latin nyelvű kiadása. A Magyar Tudományos Akadémia adta ki.

1876-ban

is rangon aluli, a kései fordító óvakodott ezekkel csorbítani a szerző tekintélyét. Egyébként az általa használt szövegkiadás maga is hiányos, nem tartalmazza a lapszéli jegyzeteket, javításokat, sőt a szöveg olvasata is rossz. Én az eredeti kézirat fotókópiájából dolgozom, amelyet az MTA Irodalomtudományi intézete meghozatott a párizsi Bibliotheque Nationale-ból. Ott a Confessiones-en kívül Rákóczi más iratait is őrzik.

— Nehezen olvasható a kézirat?

— Hamar belejöttem, mert következetes az írás. És sokatmondó maga az íráskép is. Például: helyenként a sorok egyre kuszábbak lesznek, az író „elengedi magát”, aztán — mint aki görcsösen fegyelmezi magát! — néhány sűrű, egyenes sor következik.

— Milyen „olvasmány” a Vallomások, élvezhető-e a stílusa?

— Két stílusréteg váltakozik benne; ez egészen sajátossá és egyedivé teszi a művet. Az egyik: elsőszemélyes, általános hangvétel, a szerző minden alkalmat megragad, hogy — Szent Ágoston irodalmi példája után — soliloquiákba, azaz Istennel való magányos beszélgetésekbe merüljön. Nagyon mélyről jövő vallásos őszinteséggel, a pietizmus szigorú szellemében elmélkedik bűnei fölött. A másik stílusréteg tárgyilagos, történeti-leíró. Ezekben a részekben tömören és a lényeget megragadva ismerteti az eseményeket. Ám figyelme az események hátterére is kiterjed: mielőtt a szabadságharcot közvetlenül megelőző eseményekre rátérne, a megértés céljából szükségesnek látja az ország állapotának ismertetését. Részletesen leírja, miképp sanyargatták a császáriak a magyarokat. Tisztában van azzal, hogy bár ő volt a vezér, a nép felkelésének valóságos okait ezekben a szenvedésekben kell keresni. Egyébként nem mondhatni, hogy túlértékelné önmagát, sőt. Ha valami sikerült, akkor az Istennek köszönhető, viszont minden ballépésért önmagát vádolja. Mai kifejezéssel élve: következetes öndeheroizálást végez.

De hogy mások ne kövessék a hibáit, minduntalan levonja a tanulságot a fejedelmek okulására.

— Az is tanulhat tőle, aki netán — nem fejedelem?

— őszintesége, önvizsgálatának szigora ma is példaadó. Ahhoz nem kell fejedelemnek lenni, hogy ezt megtanuljuk Rákóczitól. A század eleji Rákóczí-kultusz az ájtatos, katolikus főurat „fedezte fel”, a szabadságharcos Rákóczit a vallásos Rákóczi képével igyekezett elfedni. Valóban mélyen vallásos volt, mint minden kortársa, ám mondanivalóját nem kereshetjük kizárólag ebben. Még az olyan vallásos célzattal írt és egyenesen a Gondviselésnek „címzett” mű is, mint amilyen a Vallomások, hordoz haladó politikai tartalmat.

Rákóczi önarcképe születésének 300. évfordulóján kezd kiteljesedni. Bár a róla írott szépirodalmi művek, monográfiák, tanulmányok könyvtárat tölthetnének meg, saját írásait csak nagyon ritkán nyomtatták ki. Második önéletrajzi művét, az Emlékiratok-at nem a vallás és a vallomás nyelvén, latinul, hanem a diplomácia nyelvén, franciául írta, mert általa a francia udvar támogatását akarta megnyerni a levert szabadságharc újraélesztéséhez. Ez — a szabadságharc tárgyilagos krónikája. Vas István az Emlékiratok 1948-as kiadásában jelzi, hogy politikai eredetű mulasztást pótol: „Hiszen az 1886-os példányok régen elfogytak, eltűntek, s megdöbbentően jellemző, hogy nyolcvan év alatt nem készült belőle új kiadás.”

A Vallomások első teljes magyar fordítása most megjelenik az Emlékiratok-kai, valamint Mikes: Törökországi levelei-ve 1 együtt a Magyar Remekírók sorozatban. Ugyancsak 1976-ban. a „Rákóczi-évben” kezdi meg a Magyar Tudományos Akadémia közölni Rákóczi teljes életművének több kötetre tervezett kritikai kiadását, benne idegen nyelvű írásainak eredeti szövegét is.

(Megjelent: Magyar Nemzet, 1975. nov. 5.)

Bogárdi Iván

Flamingók New Budán II.

„Még két év sem telt Újházi megérkezése óta, de ezen idő elég volt arra, hogy elfeledjék a Magyarországon történteket. Tőlünk nem kérdezte senki, kik vagyunk, hová megyünk, miből fogunk élni? Magunknak kellett gondoskodni mindenről. Mentünk tehát munkát keresni. De amikor azt kérdezték tőlünk, hogy micsoda mesterséghez értünk, nagyon csodálkoztak, midőn azt mondtuk, hogy bizony semmihez.

— Hát hogyan lehet Bussines nélkül megélni?

Azt feleltük, hogy értünk a hadakozáshoz, kardforgatáshoz, lovagláshoz. Csaknem kinevettek.

— Hát mire kell ez a haszontalanság? — kérdezték, s megtapogatták kezeinket. Azok kérgesek nem voltak és nagyon csodálkoztak, hogyan élhet az ember ilyen kezekkel? Hiába mondtuk, hogy megtanulunk mi akármit, van akarat és tehetség bennünk, csak fejőket rázták, s munkát egy sem akart adni.”

Danes Lajos huszárkapitány naplójából idéztük e sorokat, amelyek jól jellemzik az emigráció gondjait. Míg a nagy tömegben bevándorló írek és németek munkához szokott parasztok voltak, a magyarok politikai menekültek, akik életüket eddig földbirtokosként, politikusként, jogászként, megyei tisztviselőként, vagy katonatisztként élték és saját kezükbe sohasem fogtak szerszámot, se mezeit, se egyebet. Nagy akaraterő és kitartás kellett ahhoz, hogy most igazán dolgozni kezdjenek. Segélyeken, alkalmi munkán tengődött a többség, amelynek sorsát egy esztendő múltán jól jellemzi a Pesti Napló híradása azokról, akik nem követték Újházit Iowába, hanem New Yorkban maradtak:

„Hamvasy volt őrnagy zongoratanító. Radnich János és Podhracky volt tisztek faképmetszök. Dembinszky Tivadar és Vájsz volt századosok, Bátori volt honvéd szivarárusok. Vidor miskolci fi hírlapszerkesztésnél írnok. Severe volt hadnagy, Lőw volt százados a bécsi légiónál, gyufagyámokok. Szabó, volt százados kereskedősegéd. Pálfy volt huszártiszt beteg...” .

Újházi és négy társa 1850 áprilisában kerekedtek fel New Yorkból és nekivágtak a Vadnyugatnak. A kis társaság hajón indult felfelé a Hudsonon, amíg a folyó közelít az Erie-tóhoz. Ott vasútra szálltak és azon érkeztek Buffalóba, ahonnan kirándultak a Niagara-vízeséshez. Gőzösön folytatták az utat, át a tavon, Detroitba, méghozzá teljesen ingyen, mert a hajótulajdonos fedezte útiköltségüket Detroiton túl is, egészen Chicagóig. Még néhány mérföldet vasúton tehettek meg, azután véget ért a civilizáció. St. Charlesben gyorskocsira szálltak, ama magas kerekű, sok ló vontatta járműre, amelyeket a westeern filmekről oly jól ismerünk. A stage-ban háromszor hármasával ültek magyarjaink, tizedikként a legkisebb Újházi fiú, Laci ölben, tizenegyedikként fenn a bakon az öreg Újházi, s a kocsi mellett futott a Holló kutya. Két álló napon keresztül haladt a végtelennek tűnő prériken a kocsi, míg Galena nevű városnál elérte a Missisippit, ahol ismét hajóra szálltak, s azon ereszkedtek le Burlingtonig, a legutolsó városig, Nyugaton. Itt megszállottak egy időre, amíg Újházi térképeket szerzett, majd egy társával felderítő útra indult, s több hetes cserkészés után, a Thomson-folyó partján megtalálta a neki tetsző földet. Visszatért Burlingtonba, majd újabb fárasztó lovaglásra vállalkozva, állatokat vásárolt és 1850. július első napján indult el a négy tulajdon és egy bérlett szekérből álló karaván, hogy most már valóban úttalan utakon jusson el a jövendő tanyahelyre ...

Egy hétre tervezték a vándorlást, de kétszer annyi lett belőle. Részint járatlanságuk a hasonló vállalkozásban, részint a terep nehézségei, s a tikkasztó meleg nyújtották meg útjukat: „Egy hetfűn indulván, utána éppen negyedik vasárnapon érkezénk testbe, lélekbe fáradtan és lankadtan, a szó legteljesebb értelmében a már elérhetetlennek látszó ígéret földjére..." — írta haza, testvéreinek Újházi lánya, Klári. Harmincegy napig voltak úton és ezalatt 180 angol mérföldet (290 kilométert) tettek meg, a kerülőket is számítva az útnélküli prérin Burlingtontól a Thomson partjáig. De a választott hely szépsége elfeledteté velük az utazás küzdelmeit. „A táj szelíd dombos, elegyesen erdős, a föld homokos természetű fekete televény, mely száraz és nedves időben egyaránt szántható ... Az erdők telvék makkos és diós fákkal, melyek a sertés tenyésztést nagyban elősegítik...” A szemnek megnyugtató, gazdakéznek jó munkát, termést ígérő táj a hazai birtokra emlékeztette. Újházi őszinte és igaz megindultsággal keblében, levette fövegét, s térdreborulva a folyó partján, áldotta a gondviselést, hogy hosszú és gyakorta keserű vándorlásainak remélt végpontjához érkezett.

„Különös érzés fiam, amikor az ember így lóhátra ülve tetszése szerint a végtelen pusztából egy jó darabot kijelöl. Alig bírtam egy nap körüllovagolni foglalásomat, s megvolt a határjárás.” — Körülbelül 10 ezer holdat kanyaritott ki a gazdátlan földből, magának, idevárt többi családtagjának. Kötelezettség nélküli foglalás volt ez, csupán az elsőbbségi jog rögzítése. Más források más nagyságú területről tudnak, de ennek nincs jelentősége: Újházi és társai is annyi földön gazdálkodtak valóságosan, amennyit magukkal, családjukkal, vagy a nagyon drága napszámossal megművelni tudtak. A többi amolyan „eszmei birtqjc” volt...

A sors különlegességéhez tartozik, hogy a folyó bal partján — éppen ahol Újházi László telepedni akart —, már megelőzték és egy scatter körülkerített 40 holdat, amit ha rosszul is, de megművelt. Hogy a folyó mindkét partját egyaránt bírhassa, Újházi kénytelen volt a foglaló jogigényét és beruházásait megvenni, méghozzá nem olcsón: 500 dollárért. A 40 holdhoz kapott egy rozzant viskót, rossz istállót, negyven sertést, öt köpü mézet és mintegy tízholdnyi kész tengeri vetést, melyre az első teleléshez amúgy is szüksége volt.”

(Folytatjuk) Bogáti Péter

I