Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-05-22 / 11. szám
o is ÉLMÉNYEK TÜKRÉBEN Párizs, Lille, Strasbourg ... Magyar és francia közönség ismerkedhetett meg Arany János, Petőfi Sándor, Szabó Lőrinc, Váci Mihály és Garai Gábor verseivel, székely népballadákkal, Liszt, Bartók, Kodály, Lehár, Kacsóh zenéjével. Magyar művészekkel. Horváth Eszter, Palcsó Sándor, a Magyar Állami Operaház tagjai, Margittai Ági, a József Attila Színház tagja, Kovács István, a Vígszínház tagja és Katona Agnes, az Országos Filharmónia szólistája, Franciaországban vendégszerepeitek. Közülük most Horváth Eszterrel és Kovács Istvánnal, az utazások, próbák, fellépések, pihenések, a magánélet csendjei közben rövidke percek alatt igyekszünk mindenről elbeszélgetni. Saját magukról, pályályukról, életükről, a szerepekről, az utazásokról. A francia útról. A franciaországi élményekről. Amiket adtak és amiket kaptak. Mert a művész, az előadóművész is csak úgy képes tehetsége maximumát nyújtani, ha az élmények két irányban áradnak álladóan. Ha az élményadás és élményszerzés kettős gyönyörűsége nyomán születik meg bennük az a magasfeszültségű izzás, amely a szerző megálmodta gondolatokkal, élményekkel gazdagítja a nézőt, hallgatót. Kovács István már sokat járt külföldön, életeleme az utazás, de Franciaországba most jutott el először. Mégis régi ismerősként üdvözölte Párizst, hiszen az irodalomból, a magyar irodalomból is, szinte felrajzolhatók Párizs utcái, épületei, történelmi kövei. — Ez a találkozásunk előtti ismeretség aztán különös, meghitt kapcsolatot hozott létre a közönséggel is, például amikor Lamarque: A francia katona dalá-t adtam elő, — mondja. — Lille-ben alig néhány perccel az előadás előtt érkeztünk meg — meséli Horváth Eszter. — Nem volt időm skálázni sem, pedig a hangszálakat elő keli készíteni a fellépésre. Majdnemhogy beugrásnak számított így az éneklés. Egyébként a beugrások mindig szerencsét hoztak az életemben: amikor Pécsen voltam, Szegeden kellett beugranom az Aidába, s ottmaradtam, aztán Pesten ugrottam be egy Tosca előadásba, akkor kerültem az Állami Operaházhoz. Egyszóval Lille-ben is csak arra gondoltam, ennek sikerülni kell. S ahogyan kiléptem a színpadra, mindenről elfelejtkeztem, a fáradtságról, az elmaradt skálázásról: köröskörül mintha a Hunyadi László díszletei álltak volna, egy műemléképületben volt az előadás. Es nekem éppen a Hunyadi Lászlóból kellett énekelnem Szilágyi Erzsébet áriáját. A kapott élményt, úgy érzem, sikerült visszasugároznom a hallgatóknak. — Különös kapcsolat születik az előadóművész és a hallgató között — folytatja Kovács István. — Franciaországi fellépéseinken váltakozó volt a magyarok és franciák aránya a nézőtéren. A nem magyarok közül is sokan értettek magyarul. De aki nem is értette meg teljesen a versek nehézveretű sorait, a csattanókat, az is élvezte az előadást. Strasbourgban például a szünetben a polgármester beüzent az öltözőbe, hogy bár nem beszél magyarul, mégis gyönyörködik a versek zenéjében, a magyar próza dallamában, A csak franciául értő közönség külön hálás volt, amikor franciául is bekonferáltuk az egyes számokat. Magyarok és franciák ismerkedtek a magyar irodalommal, a magyar zenével. Magyar művészekkel, akik a tapson és köszönetén túl azzal az élménnyel is gazdagodtak, hogy látták, tapasztalták: akik hosszú évek óta távol élnek hazájuktól, a magyar és egyetemes kultúra remekművei révén most ismét itthon érezhették magukat. A. A. Megérkezés a párizsi repülőtérre MÁJUS GYÖNYÖRŰ HAVÁBAN. A cím természetesen Heinét idézi: Im wunderschönen Monat Mai, als alle Knosten sprangen —, de nemcsak a szerelem fakad minden szívben, hanem politika is, amely egyszerre forradalom és hagyomány. Magyarországon ez a forradalmi és hagyományos jelleg különösen érdekes. Május elsején, már az én gyerekkoromban, úgy ötven-hatvan évvel ezelőtt, felvonultak a munkások és a velük tartó értelmiségiek, ha a rendőrség engedte őket, amikor pedig nem engedte, kimentek a Városligetbe vagy a Hűvösvölgyi nagyrétre. Egyik első konfliktusom családommal akkor keletkezett, amikor ezerkilencszázhuszon- nem tudom hányban közöltem, hogy kimegyek a Hűvölvölgyi nagyrétre. Nagyanyám öszszevonta a szemöldökét: „Cselédlányokkal és bakákkal akarsz hancúrozni?” Neki nem, de szüleimnek meg tudtam magyarázni, hogy nagydiák vagyok, és érdekel a világ, meg szeretek is óriáskiflit enni, körhintára szállni és egy korsó sört a „nagyokkal” meginni. Ez a hagyomány ma már általánossá vált, de május elsejéhez „új hagyományok” is csatlakoztak, ha ezt a két szót egy lélegzetvételre ki lehet mondani. Az egyik például az, hogy egyes üzemeket és vállalatokat a Kiváló Vállalat címmel tüntetnek ki. Ez a kitüntetés nem sematikus cím, nem valami hivatalos aktus, amely legfeljebb a gyár igazgatóját és más vezetőket érdekli, hanem a szakszervezeteknek és a kormánynak olyan gesztusa, amellyel mindenkinek a jó munkáját jutalmazzák. Jutalmazzák a szó szoros értelmében, mert a kitüntetés nemcsak abból áll, hogy az igazgató szobájában egy nagy diplomát akasztanak bekeretezve a falra, hanem a vállalat nyereségéből bőkezűen kap nagyon sok dolgozó; fizikai munkás, mérnök, irodai dolgozó, értelmiségi egyaránt, sőt a vállalat minden nyugdíjasa is. Ez az új májusi hagyomány erkölcsi megbecsülés és anyagi jutalom egyszerre. Akiket kitüntettek, azt mondhatják: valóban gyönyörű szép hónap a május. Még ha abba a korosztályba tartoznak is, amikor már a bimbókkal együtt nem fakad szerelem a szívükben. DISZNÖFÖ. A disznófő ezúttal nem az ínyenceknek való fogás, amelyet egyes vidékeken marinírozva és savanyú lével leöntve fogyasztanak, hanem a legrégibb budai kirándulóhely. Két héttel ezelőtt nyárias volt a májusi vasárnap. A budai hegyeket elözönlötték a kirándulók. Én is elvittem a feleségemet a Disznófő étterembe. Hosszú évek óta nem jártam ott, pedig diákköri síeléseim legszebb emlékei fűződtek hozzá. Nincs jobb, mint egy egésznapos síelés után beülni a jó meleg vendéglőbe, rántott májat rendelni és hozzá forralt bort inni. A vendéglő a nevét a forrástól nyerte. A friss budai hegyipatak forrása fölé egy kis bolthajtásos épületet emeltek, ott pedig, ahol a víz kitört százötven évvel ezelőtt, a Disznófő étterem tréfás kedvű tulajdonosa óriási disznófejet építtetett, amely ma is ott van. Föléje, ugyanebben az időben, egy fűzfapoéta distichont írt: „Jókedvében teremtette Isten a Zugligetet, Gond s búbánat itt víg kacagásra derül”. Szerencsénk volt, éppen megürült egy asztal a szabadban, a tágas teraszon. A szomszéd asztalnál egy fiatal pár ült, mindenkinek megakadt rajtuk a szeme. Mintha a mai korba abból a romantikus és biedermeier időből léptek volna át, amelyben a vendéglő felépült. A fiú magas, karcsú, daliás, hosszú szőke hajú, kék szemű: a lány fekete, pirospozsgás, a sötét hajhoz neki is kék a szeme, és olyan az alakja, mint azoknak az asszonyoknak, akiket Petőfi kortársa, Barabás Miklós festett meg. Vegyes sültet ettek fatányérról és a legjobb falatokat mindig a másik tányérjára tolták. Közben sok vendég érkezett és lógó orral tovább ment, nem volt üres asztal. Már az ebéd vége felé jártunk, amikor egy igazi régivágású természetjáró üregúr jelent meg, hegymászó cipőben, térdnadrágban, nyitott ingben, bőrzekével. Hófehér haja lobogott a szélben. Körülnézett, odament a fiatalok asztalához és helyet kért. Azok ketten egyszerre mondták: parancsoljon. Most kezdődik az igazi történet. Jött a pincér, az öreg hegymászó marhapörköltet kért. Mire a fiatalember udvariasan bocsánatot kért és a fatányérost ajánlotta. „Tessék fél adagot rendelni, nagyon finom.” Az öregúr intett, és ezzel megkezdődött egy beszélgetés, amelyet lehetetlen volt nem végighallgatnom, hiszen csak egy méterre ültek tőlem. Kiderült, hogy az öreg és a fiatal is Pécsről származnak, de a lányka még soha sem járt ott. Az öreg a régi Pécset idézte, a fiatal a mait, és versenyeztek abban, hogy a várost dicsérve udvaroljanak a fekete hajú lánynak. Mire a fatányérost a pincér kihozta, — mert a kiszolgálás nem volt éppen gyors a Disznófőben, de senki se bánta, a jó levegőt élvezte mindenki, — addigra a két fiatal elmondta az életét a félóra előtt még ismeretlen embernek. Nem hivalkodva, nem dicsekedve, hanem mint a világ legtermészetesebb dolgát, ha két vagy három ember megérzi, hogy lelkűk rádiója közös hullámhosszon sugároz. Nem hinném, hogy van Európának vagy a nagyvilágnak még egy városa, ahol idegen emberek ilyen hamar, ilyen közel kerülnek egymáshoz. GÁLYARABSZABADÍTÓ Ami meggyőz A magyar református egyház az idén országszerte megemlékezett a holland nép nemzeti hőséről, De Ruyter Michiel Adriaanszoon admirálisról, halálának 300. évfordulóján. Miért e tisztelgés a holland admirális emléke előtt? 1666-ban, a magyar ellenreformáció, az úgynevezett pozsonyi vésztörvényszék De Ruyter admirális, a gá- Iyarabszabadító. Jobbra: Dr. Harsányt András amerikai magyar lelkész (balról), W. J. Ruyter de Wildt — az admirális leszármazottja — és Dr. Fred H. Kaan lelkész felesége a debreceni De Ruyter emlékmű előtt úgy ítélkezett, hogy mindazokat a református papokat és tanárokat, akik nem hajlandók írásban megtagadni hitüket, s utána nyomban örökre elhagyni szülőhazájukat, örökös gályarabságra és életfogytiglani börtönre ítéli. 30 református lelkészt — fejenként 50 aranyért — eladtak spanyol gályákra evezőhajtó rabszolgának. Innen De Ruyter admirális szabadította meg őket. De Ruyter a hollandiai Vlissingen városkában született, egy kocsmai csapos családjában. Tizenketten voltak testvérek, öt már nyolc éves korában inasnak adta az apja egy kötélverő imiűhelybe. Heti mintegy 60 fillérnek megfelelő összeget „keresett” a kis Michiel. 11 éves korában azonban valóra vált nagy álma, hajósinas lett, majd matróz, azután pedig kormányos, és hamarosan hajóskapitány. Amikor elhatározta, hogy nyugalomba vonul, Anglia és Franciaország éppen akkor támadt rá Hollandiára. De Ruyter . engedelmeskedett hazája hívásának: elvállalta a viceadmirálisi, majd a holland flotta admirálisi tisztségét. 40 tengeri ütközetben csapott össze az ellenséges hajóhadakkal, s 15 ízben vezette diadalra a holland flottát. Legemlékezetesebb győzelme maradt a Kijkduin közelében vívott tengeri csata, amikor a maroknyi holland hajóhad élén pozdorjává zúzta az egyesült angol-francia armadát. Ez a legendás "hírű tengeri hős élete legemlékezetesebb eseményének mégis a református lelkészek kiszabadítását tartotta. Amikor tudomására jutott, hogy a gályarabok hajója Nápolyban horgonyzik, nyomban odavitorlázott. A hír hallatán a nápolyi spanyol alkirály azonnal felülvizsgáltatta az ítéletet, s kimondta: „A jelenleg fogva levő lelkészek és tanárok ártatlanoknak találtatván, minden további késedelem nélkül szabadon bocsátandók!” De Ruyter ezeket jegyzi fel az eseményről: „Sok győzelmet vívtam életemben minden rendű ellenségeim felett, de ez az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztus ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhük alól felszabadítottam!” Hunyady József BESZÉLGETÉS Ügy lépett a Zeneakadémián a pódiumra a zongora elé, mintha a zsúfolt nagyteremben személyes barátai ülnének, csupa ismerős. Engem is régi ismerősként üdvözöl. Valóban, amikor legutóbb hangversenyt adott Budapesten, szintén találkoztunk. De hány emberrel találkozott azóta! Ám mosolygó arca, s a szemüvege mögül kivillanó vidám pillantása azt mondja: „Mindenkire emlékszem, mindenkit szeretek.” Földes Andor, aki 1939-ben hagyta el Magyarországot, nyilván tudja, hogy ez lehetetlen. De ő, aki hatéves kora óta a zene világának polgára, — úgy érzi, hogy mégis lehetséges. A beszélgetést azzal kezdem, hogy ott voltam hangversenyén. — Egy-két helyen melléfogtam — mondja nevetve, s azt hinném, hogy ugrat, ha nem olvastam volna könyvét, amelyben azt vallja: „Ámi meggyőz engem, az jó” — ezt természetesen a zongorajátékra érti, de még hozzáfűzi: „Egy lemez lehet tökéletes — én nem vagyok tökéletes”. Persze nem a gép pontosságáról van szó: a művésznek meg kell értenie a mű szellemét, s ezáltal kifejezni a lényeget. Ez a fő mondanivalója a fiatalok zámára írt „Zon-Földes Andor feleségével 1968-ban Budapesten 10
