Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-05-08 / 10. szám
Barcsay Jenő nevét, műveit jól ismerik itthon és külföldön egyaránt. Mint a Képzőművészeti Főiskola tanára, növendékeit minden fontos elméleti tudnivalóra megtanította. Hazai tisztelői számára mozaikjai — Miskolcon, Budapesten a Nemzeti Színház előcsarnokában, Szentendrén a Művelődési Központban — nagyszerűen tükrözik művészetét. Világhírűvé vált két könyve, a Művészeti Anatómia és az Ember és drapéria, külföldön is ismertté tette nevét, rajztudását, sőt ennél is többet: művészi hitvallását a művészetre való becsületes felkészülésről. Becsületes felkészülő';? Talán prózaian hangzik, ha nagy alkotó egyéniségről van szó. De ha a nagy alkotó egyéniség az alkotást a régi céhmesterek alapos szakértelmével és lelkiismeretességével végzendő munkának tekinti, vajon ez leszállítja alkotásai értékét, vagy éppen ellenkezőleg: fantázia plusz mesterség képletéből teremt-e valami hasonlíthatatlanul magasabbrendűt? Erre választ ad a Művészeti Anatómia, valamint az Ember és drapéria. E grafikai albumok a mesterségbeli tudás fokról fokra történő megszerzésének iskolái, de minden lapjuk önmagában is kész remekmű. Az 1964-ben rendezett Velencei Bieninálén mondotta egy beszélgetés során: „ ... ha pár évvel később kerül sor a bemutatkozásra, talán komolyabb sikerre számíthattam volna. Éppen akkor kezdtem megérezni valamit abból, ami addig hiányzott a festészetemből.” Megindító nyilatkozat egy művésztől, aki mögött teljes életműnek beillő munkásság áll, s birtokosa a legmagasabb állami kitüntetésnek: a Kossuth-díj első fokozatának. És ez a művész, a maga rendre, pontosságra törekvő lelkiismeretes módján megállapítja: rájött, hogy valami hiányzott a festészetéből. Vajon mi hiányzott, s mi az, amire rájött? v t gy alakult, hogy elő- i I szőr körbevezetett ás mindent megmutatott birodalmában. Műtermében semmi „festői rendetlenség”. Itt minden tárgynak funkciója van, mint valamilyen jól szervezett műhelyben. A súlyos, tömör erdélyi asztal falusi kenyértartó fiókjában festékes tubusok rejtőznek. Egy paraszt-barokk szekrény tetején hatalmas cserépkancsó áll, születési éve rámintázva mázas zöld pókhasára: 1848. Az egyik falon hiteles fénykép Rózsa Sándorról. Kezén bilincs, tekintete farkasszemet néz a világgal. A legendás betyár közelében békésen sorakoznak a Matisse, Braque, Picasso albumok. Miután körülnéztünk, a mester hellyel kínál, ö maga keskeny, magas támlájú, reneszánsz székre telepszik, mely ugyancsak kényelmetlennek látszik. — Ezen szoktam festeni. Ez a szék figyelemre, munkára késztet, nem hagy ellankadni — mondja mintegy megerősítve, hogy itt a legfőbb rendező elv: a munka. Ebben a festésre koncentrált, célszerű kis világban fokozottan izgat a magammal hozott kérdés: mi az, amiről még tíz esztendeje úgy érezte, hogy hiányzik a festészetből? És mi az, amire rájött? Vajon azért érlelte a fontos felismerést hosszú évtizedeken át, mert kezdetben mindent magának kellett felfedeznie? Mert gyerekkorában a gémesikutak voltak első modelljei a rajzoláshoz, s még gimnazistaként sem látott eredeti olajfestményt? Vagy egyszerűen azért, mert „rájönni” a leglényegesebbre ... különben is egy életen át tartó folyamat? Hogy miféle hiányt éreztem? Nos a természetben látott tárgyak, jelenségek, csak lökést adhatnak a művésznek, de azon kívül van még valami — Valami nagy „V” betűvel — amiért egyáltalán írni, muzsikálni, festeni érdemes. A Velencei Biennálén egyszer csak megéreztem, hogy a vásznaimra varázsolt élet nem teljes. Hozzá kell adnom még valamit. De hogy többet adhassak magamból, ahhoz meg kellett szabadulnom bizonyos kötöttségtől, mely a természet és köztem kialakult. Ma úgy érzem, hogy festészetről akkor beszélhetünk, amikor a képen már csak a látott dolgok emlékei élnek. Vagyis: ha az anyag, a vászon, a festés mögött van még valami, amit emberinek nevezhetünk. Amikor erre gyorsan megkérdezem: embei'központúnak tartja-e festészetét, mosoly csillan a szemében. — Jó végszót adtam, igaz? De mit tesz az, hogy „emberközpontú”? Ismeri Van Gogh-nak azt a — szerintem — egyik legszebb képét, amelyen csak egy pár elnyűtt bakancs látszik, semmi más? Meg azt a másikat, amelyen csak egy fonott szék, meg egy pipa van, egyéb semmi? Abban a bakancsban benne van az ember, aki hordta: szegény volt, sokat dolgozott — és sokat szenvedett. Az a szék, meg az a pipa pedig — majdnem megszólal. Vagy nézze itt a falon ezt a Mednyánszky-képet: kietlen téli táj, megdermedt hó, katonatemető, düledező fakeresztek, néhány madár és nagy-nagy szomorúság. Nem festett rá embert. De vajon nem az emberről s az emberekhez szól? A Művészeti Anatómiára terelem a beszélgetést. — Harminc éven át tanítottam a Képzőművészeti Főiskola művészeti-anatómia tanszékén, ezért elsősorban az emberi test szerkezetével és működésével foglalkoztam, és igyekeztem a növendékeimnek átadni mindazt, amire egy festőnek szüksége van. — Ha embert ábrázol? — Ha bármit ábrázol! Amióta csak festő- és rajziskolák léteznek, a fiatal festő vagy rajzoló mindig az emberi testtel kezdte a tanulást. Ez volt az ábécé. Csakhogy a termesze talkotta emberi test a legbonyolultabb ábécé. Barcsay világsikert aratott Művészeti anatómiája az emberi testet analizálja a művészi ábrázolás szempontjából. Bár egyes részletek megoldásánál anatómiai atlaszokat, orvosi, szövettani, bonctani tankönyveket használt fel, a mű nemcsak az ismereteket gazdagítja, hanem esztétikai élvezetet lis nyújt. Ez azért oly különös és csodálatra méltó, mert a rajzok hitelesen ábrázolják a test legkisebb porca káit, a csontokat szilárd rendszerré összekapcsoló ízületektől, a csigolyák, a bordák finom tökéllyel kimunkált szerkezetéig. Tanulmányozás tárgyává teszi a kar mozgását, mely saját tengelye körül forgatható. Miért? Hogyan? Tucatnyi rajzot készített a lábfej különböző mozgásairól. Ám az anatómiaá hűség mögött folyvást vigyázzban áll a művész szépség-igénye. „Tanuld meg ezt a bonyolult ábécét, hogy aztán egyszerűen, magától értetődőn alkothass!” Mert lám, a művész festhet büszkén hátravetett fejű, vagy búsan lehorgasztott fejű embert. Csakhogy ismernie kell ennek oz érzelmi póznak az anatómiai rugóit: a fejbiccentő izom működését. Alkotásai az ismeretanyag és a fantázia szintézise. Lyka Károly úgy jellemezte a Művészeti anatómiát, hogy „ebben a nagy műben mintegy kezet fog egymással tudomány és művészet”. Utóbbi esztendőben keletkezett műveiben is összefog a természetről és az emberi testről szerzett tudása az egyre szabadabban szárnyaló képzeletével. A mába érkezve legutóbbi monumentális alkotásáról, a háromszor tizenhárom méteres Szentendrei mozaifc-ról beszélünk. — Az ember egy életen át részfeladatokat old meg. Hogy aztán egyszer képes legyen megoldani a nagy kompozíciót. Örülök, hogy ezt a művemet Szentendrének készíthettem. Hogy ott van a szentendrei Művelődési Központ elöcsar-' nokában, s hogy aki oda belép, arra — remélem — a tudás, a művészet, a szellem erejével hat. A Szentendrei mozaikon, az arany háttéren elhelyezett alakokban, már nemcsak az emberi test mozgása, hanem a társadalmi csoportok, közösségek harmonikus, ritmusos mozgása is megjelenik. Egyre táguló szemlélet, gazdagodó kifejezési eszközök, új megoldások keresése — mindennek az életkorhoz, a sok munkától meg-megsajduló kézhez, nyilvánvalóan semmi köze. Pedig fáj a csuklója, sajognak az ujjai. Ó, áki számtalan pompás rajzot készített az emberi kéz szerkezetéről, most azt tapasztalja, hogy az ízületek, a csontok e szellemesen és felettébb célszerűen 'megalkotott rendszere — az utóbbi időben — nem mindig akar engedelmeskedni. Mit tesz a gyógyulásért? Hát persze, orvoshoz is elmegy. De mintha többre tartaná lelke parancsát. Nyugodtan megjegyzi: — Renoir, öreg korában, köszvényes kezéhez kötöztette az ecsetet, és úgy dolgozott. A munka, mint az élet legfőbb tartalma — adhat-e át többet a mester a fiataloknak, a művész az embereknek? Amikor búcsúzóul megkérem, mondjon valamit a •napi beosztásáról, csak ennyit mond: — Festek. Amikor nem festek — akkor is. Soós Magda Szentendrei templom, kereszttel A 7
