Magyar Hírek, 1976 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1976-04-24 / 9. szám
DR. VÁRDY BÉLA A magyarság tanulmányozása („magyarságtudomány”) az amerikai egyetemeken Rákóczi Betegsegélyző Egylet az Egyesült Államokban (1888—1950) A Rákóczi Betegsegélyző az alapítók kis csoportjából az évek előrehaladásával „országos” nagy magyar egyletté fejlődött. 1914 előtt ott volt az öt vezető magyar egylet sorában. (Verhovay, Bridgeporti Szövetség, Rákóczi, Református Egyesület, Munkás Betegsegélyző és önképző Egyesület.) Az első világháború idején — a többi magyar egylethez hasonlóan — a Rákóczi Betegsegélyző történetének is lezárult az első szakasza. Ennek főbb jellegzetességei: az óhazából vitt hagyományaik alapján a csoportosulások, az etnikai közösségek kialakítása, erősítése, önállósulása. Történeti tradícióiknak, ekkor még nemcsak, hogy nagy teret adtak, hanem a szabadabb lehetőségekkel élve azt ki is bontakoztatták. Ez azonban nem akadályozta beilleszkedésük folyamatát az új haza társadalmába úgy. ahogy ezt akkor az amerikai környezetük megítélte. Ma már tudjuk, hogy minden hasonló helyzetben levő társadalmi csoportnak a beilleszkedés első fázisát éppen ilyen jellegű szervezkedések, etnikai közösségek teszik lehetővé. Mint ahogy azt is tudjuk, hogy a beilleszkedés annál harmonikusabb, minél szabadabb keretben elégíthetik ki hagyományos igényeiket is a bevándoroltak. Ebből a szempontból nem volt zavarmentes a magyarok helyzete. Az első világháború kitörése súlyos érzelmi megrázkódtatásokat hozott számukra. Ezt még fokozta, hogy az Egyesült Államok háborúba lépésekor szembekerültek az óhazával. Az amerikai környezet is erőltette egyleteik átszervezését, az amerikai „Fraternal Organisation”-ok modelljének követését. A korábban ügyvitelükben kezdetleges magyar betegsegélyzőkben — így a Rákóczi Egyletben is — előtérbe került az amerikai modern biztosítási módszerek alkalmazása. Az egylet tevékenységében a súlypont áthelyeződött a társas közösségi élet irányításáról a biztosításokra, a modem pénzintézmény funkcióinak kiépítésére. Ez a folyamat a Rákóczi Betegsegélyzőben sok belső harccal, a különböző csoportok összecsapásával járt. A Rákóczi tradíciók tovább élését, fenntartását az első nemzedék ez irányú erőfeszítéseit méltán képviseli a Rákóczi Betegsegélyző fennállásának 50. évfordulója alkalmából kiadott jubileumi könyv. A díszes kötésű „Golden Jubilee” kiadvány két részből áll: az első részben a Rákóczi Betegsegélyző ötvenéves tevékenységét ismertetik, büszkén hangsúlyozva, hogy ezt az egyletet „magunkfajta, egyszerű, az amerikai élet iskoláját kijárt emberek építették”. Az ő összefogásuknak és szolidaritásuknak köszönhető az elmúlt ötven év fejlődése. A könyv második részében Rákóczinak, a Rákóczi szabadságharcnak állítanak emléket. Ezek az írások együttesen jól tükrözik egy társadalmi csoport történelemszemléletének demokratikus jellegét. Bizonyítékul hadd álljon itt egy idézet: „Ha a népek kertjében a szabadság fája mellett az önkényuralom bármely fája áll, ez veszélyezteti a szabadság fáját, ezen oknál fogva Rákóczi szellemében kell haladnunk, nem emelni a válaszfalakat, melyek a népeket elválasztják, hanem egyesíteni a népeket, mint Rákóczi hadseregében sem kizárólag egy nép harcolt, hanem a népek együttese a szabadságért: ma az enyémért, holnap a tiedért.” Az egylet fennállásának fél évszázados ünnepségein az alapítók közül már senki nem vehetett részt. A Rákóczitagok derékhada is előrehaladott korú volt. Jubileumi könyvükben a jövő problémáit is érintik. Bizakodóak azt illetően, hogy ha ők nem is élnek már majd, gyermekeik fogják fenntartani a Rákóczi Betegsegélyzőt, hagyományaikat és II. Rákóczi Ferenc emlékét. Ezt a célt szolgálta, hogy a jubileumi kiadványban az egyesület történetéről és Rákócziról egyaránt angol nyelven is .közöltek írásokat, sőt még kuruc nótákat is lefordítottak. Most, Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulóján, amikor felevenítettük a Rákóczi Betegsegélyző történetét, felvetődik a kérdés: mi lett az egyesülettel? Tudjuk, hogy a Rákóczi és a Verhovay Egyesület az 1950-es évek elején egyesült, és jelenleg pittsburgi központtal William Penn néven működik. ' Dr. Puskás Julianna Stamford (Conn.) az 5. Osztály tisztikara Az Egylet irodaháza Várdy professzornak a Magyarok Világszövetsége Kulturális Bizottsága és az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének tagjai számára tartott előadása első részét a Magyar Hírek legutóbbi (8-as) számában közöltük. Most a szöveg második részét hozzuk. Hozzászólásoknak szívesen helyt adunk. II. A különböző nemzetiségi eredetű kisebbségi csoportok új „nemzeti öntudatából” fakadó és táplálkozó „etnikai forradalom” egészen szokatlan helyzetet teremtett az Egyesült Államokban és Kanadában, mivel ez időben teljesen egybeesett a magasabb szintű kelet-európai és magyarságtudományi programok leszűkülésével és szétesésével. Tehát egyfelől a társadalmi nyomásra létrehozott kis helyi programok megszaporodtak, de a nagy múltú tudományos tartalmú egyetemi programok összezsugorodtak. Erre legjellemzőbb és legsajnálatraméltóbb példa a már említett Columbia Egyetem program szétesése. Természetesen az ilyen típusú és szintű programok megszűnését az új „etnikai forradalom” eredményei nem tudják pótolni. Egyrészt azért nem, mert mind tartalomban, mind nívóban alacsony szinten működnek, másrészt, mert komoly tudományos és anyagi megalapozottság híján bizonytalan jövőnek néznek elébe. E bizonytalanságot még az is fokozza, hogy e programok legtöbb hallgatója nem érdeklődik komolyan a magyarságtudomány iránt. Sőt, azt is mondhatnánk, hogy nagy részük inkább „illemből'’, mint érdeklődésből hallgat egy-egy magyarságtudományi kurzust. Részvételük azonban ideig-óráig életben tartja a tulajdonképpen életképtelen programokat is. Dr. Várdy Béla professzor és felesége — Novotta Ferenc felvétele A fentieket összegezve láthatjuk, hogy az 1960-as évek fordulóján, az etnikai forradalom által szült kisebb eredményekkel szemben, több nagy múltú és tudományos szintű imagyarságtudományii program hanyatlásnak indult. E hanyatlás okai különböző természetűek voltak. A legfontosabbak közé tartoztak: 1. a hetvenes évek elején bekövetkezett gazdasági válság, 2. a világ problémáitól való megcsömörlés és az abból fakadó izolációs hangulat és „befelé fordulás”, 3. a belső társadalmi nehézségek megsokasodása és növekvő intenzitása stb. Az ilyen és hasonló gazdasági, társadalmi és pszichológiai nehézségekkel küzdő amerikai adófizetők szemében a csak szűk rétegnek szóló és anyagilag nem kifizetődő magas szintű magyarságtudományi programok fenntartása hasztalan és fölösleges erőpazarlásnak látszott. Az amerikai magyarságtudomány és magyarságtudósok főbb problémái közül a leglányesebbek: 1. a szükséges anyagiak hiánya, 2. az abból fakadó korlátozott publikációs és 3. elhelyezkedési lehetőségek, valamint 4. az általános megértés hiánya, mind az amerikai tudományos világ, mind pedig a külföldi és hazai magyarság részéről. Az anyagiakkal kapcsolatban már lényegében vázoltam, hogy az ötvenes és hatvanas évek „hét bő esztendejével” ellentétben, amikor viszonylag nagy alapítványi és kormánytámogatást kapott az amerikai Kelet-Európa kutatás, a hetvenes évek folyamán a pénzforrások mind kiapadtak. Ennek következtében azok a programok, amelyek elsősorban külső alapítványi pénzen működtek, s amelyeket nem sikerült beépíteni egy komoly és anyagilag stabil egyetem szerkezetébe, megszűntek, vagy pedig öszszezsugorodtak. Ebből az általános képből az egyetlen számottevő kivétel a Sinor Dénes professzor által vezetett Bloomington-i Indiana Egyetem Ural—Altáji Intézete. Ez a magyarságtudományi szempontból is legkomolyabb egyetemi tanulmányi központ éppen helyi megalapozottsága következtében maradt meg, s részesül még ma is komoly külső alapítványi és kormánytámogatásban. A publikációs nehézségekkel kapcsolatban talán csak annyit jegyzek meg, hogy a magyar témájú tudományos munkákat még az úgynevezett „hét kövér esztendő” idején sem volt könnyű publikálni. Az ilyen munkák kiadása akkor is csak ráfizetéssel történhetett. Hivatalos állami támogatás híján csupán az volt a kérdés, hogy ki fizet rá: az egyetemi intézet vagy tanszék, az egyetemi nyomda, vagy p>edig egy privát alapítvány. Ma azonban magyar témájú monográfiák kiadása, egy pár szerencsés kivételtől eltekintve, szinte lehetetlenséggel egyenlő. Ugyanezt mondhatjuk a nemrég végzett, vagy éppen most végző fiatal szakemberek elhelyezkedésével kapcsolatban is. Kizárólag magyarságt.udománvi szakember elhelyezkedése egy amerikai egyetemen tulajdonképpen sohasem volt könnyű féladat. Még az ötvenes és hatvanas évek folyamán is lényegében csak mint kelet-európai, kelet-közép-európai, finnugor stb. szakértő helyezkedhetett el. A mai viszonyok között azonban már szinte lehetetlen elhelyezkedni bármilyen címen. S mindez legalább tíztizenkét éves intenzív egyetemi szintű tudományos képzés után! Az amerikai magyarságtudományi szakemberek számtalan nehézségei közül talán csak még egyet, a „megértés hiányát” említeném meg, mint komoly tényezőt. Mint ezt tanulmányaimban többször kifejtettem, Amerikában a magyarságtudomány valamely ágával foglalkozó szakember tulajdonképpen három különböző „világ" malomkövei között őrlődik: az amerikai tudományos világ, az amerikai magyarság, valamint a hazai magyarság világának malomkövei között. E három „világnak” három ellentétes (vagy legalábbis erősen különböző) elképzelése van az amerikai magyarságtudomány művelésével és az amerikai magyarságtudós működésével kapcsolatban. És ezeket az ellentétes elképzeléseket és követelményeket — úgy látszik — összehangolni egyelőre majdnem lehetetlen. A nehézségek felsorolása és vázolása után ejtsünk egy pár szót a lehetőségekről, vagyis arról, hogy szerintem milyen feladatai és reális lehetőségei vannak egy északamerikai egyetemen működő magyar történésznek, irodalmárnak, nyelvésznek, társadalomtudósnak és egyéb idevonatkozó diszciplínák művelőinek. Véleményem szerint, elsősorban is minden külföldön működő szakembernek el kell ismerni azt a rideg valóságot, hogy önálló magyarságtudományi programoknak az Egyesült Államokban nincsenek reális lehetőségei. Tehát, függetlenül a szakkörétől, egy magyarságtudós csak bizonyos nagyobb keret között működhet eredményesen. Ilyen például a már említett kelet-európai, kelet-középeurópai vagy ural-altáji tudományon kívül az összehasonlító tudományok területe (úgymint az összehasonlító nyelvészet, irodalom, szociológia, néprajz, urbanisztika stb.). Egy leendő amerikai magyarságtudósnak tehát már az egyetemi tanulmányai kezdetén úgy kell megfogalmazni és kialakítani szakterületét, hogy abban a magyarságtudomány csak kisebb hányadát tegye tó összegyűjtött tudásának. Saját és barátaim tapasztalatai alapján ugyancsak fontosnak tartom azt, hogy — bizonyos speciális esetektől eltekintve — a magyarságtudomány területén működő szakemberek inkább összefoglaló és interpretativ munkákat írjanak, és nem pedig levéltári kutatásokra alapozott, részletes, de Amerikában érdektelen és kiadhatatlan részlet-tanulmányokat és monográfiákat. Tehát a külföldi szakemberek lényegében a hazai magyar tudósok alaperedményeit igyekezzenek összefoglalni és szintetizálni a nyugati világ számára. A fent említett „speciális esetek”, vagyis kivételek magukban foglalják az újabban „felfedezett” észak-amerikai magyarság történelmének, irodalmának, településtörténetének, társadalmának, kultúrájának stb. alapvető tanulmányozását, amit elsősorban Amerikában kell elvégezni: valamint az összehasonlító tudományok egyes területeit, ahol a ‘külföldi és hazai szakemberek együttműködése kölcsönösen hasznos és szükséges. Végezetül talán még csak azt a sokak által vallott axiómát szeretném én is ismételten aláhúzni, amely szerint „Magyarország nélkül nincs magyarságtudomány”. Tehát egy külföldön működő magyarságtudós részére a hazai tudományos világgal és élő magyar kultúrával való állandó kapcsolat tartása nem csak elkerülhetetlen, hanem életszükséglet is. Az ilyen kapcsolat azonban igen sok megértést és türelmet követel mindkét fél részéről. Szerintem ezt a tényt el kell fogadni a külföldi magyarságnak, illetve magyarságtudósnak is. De ezen túlmenve. azt is el kell fogadni, hogy habár a fent említett három „világ” közötti különbség nem egyenlíthető ki egykönnyen, jóakarattal és emberséggel a különbségek igenis áthidalhatók. 11
