Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-03-29 / 7. szám
„A FÖLD A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁGBAN — A TULAJDON FORMÄJÄTÖL FÜGGETLENÜL — NEMZETI KINCS.” „EL KELL ÉRNI, HOGY A »-SZOCIALISTA MÓDON DOLGOZNI, TANULNI, ÉLNI-« SZEMLÉLET ALTALÄNOS TÁRSADALMI NORMA LEGYEN. A SZOCIALISTA ÉLETMÓD FEJLŐDÉSE A KÖZÉLET ÉS A MAGÁNÉLET HARMONIKUS EGYSÉGÉT, A SZOCIALISTA EGYÜTTÉLÉS NORMÁINAK SZOKASSA ERŐSÖDÉSÉT HOZZA MAGÄVAL.” „A SZOCIALISTA TÁRSADALOM KEDVEZŐ FELTÉTELEKET TEREMT AHHOZ, HOGY A MŰVÉSZETEK ELEGET TEHESSENEK SAJÄTOS VALÓSAGFELTARÓ ÉS TUDATFORMALÓ HIVATÁSUKNAK.” (A Programnyilatkozatból) VÁCI MIHÁLY Szabadság! Tégy gazdaggá minket! A Duna—Tisza ezüst szalagján szivünk fölött egy amulett-ország. A téli tájon didergő faluk az ingem alá bújnak melegedni. Egy-egy tanyára lelve felzokognak az ifjúság előázsiai dalai. Meztelen szívvel érzem még a bundák durva szerelmét, — dédelgető melegét. A világrahozó szegénység anyai ölét még áldva emlegetem. De nem akarok meghatódni többé! Levetkezem a lélek szűrhímzéseit, s a gondolat kalotaszegi kacskaringóit magamról lefejtem. Európába értünk végre a népvándorlás kétezer éve után! S az értelmes erő lánctalpas traktorával szaggatnám fel gyorsabban ezt a tájat: — tűnjön el a falvak borzassága és a tanyák sündisznó-szuszogása. Hogy gyűlölöm már amit még annyira szeretek! — a szegénység megáldott ereklyéit, a befogott tehénkék kajla bánatát, a zsugoriság nyávogó imáit, a pislogó szemekben a babonák ragályos trachomáját. Lassan széled a vert történelem. Segítségedért hangosan kiáltok — szabadság! — Tégy gazdaggá minket! Gazdagság! Térdelj ide mellénk az Alföld szőnyegére, bíbelődj velünk. Neked csak játék, móka és ajándék, — mi meg itt gürcölünk kis makettjaidért! Építőköveidből rakd ki álmainkat. Rakogass palotákat, mintha dominóznál. Hol mutató ujjal a porba rajzolsz: csatorna kéklik, — hát firkálgass e tájra. Dijaidat mártsd a homokba — megfogannak, s szőlőgyökerekkel szorítsd magadhoz a hazát Szabolcsnak vegyél fémépítődobozt. Adj a parasztnak a boci helyett mú-t bőgő gépet, mely szelíden követi. Adj neki felhúzós kis gyárakat. Melléjük térdel és szinte játszogatva zümmögteti a buzgólkodó ipart. Meglátod — így majd elfelejti a hóna alá bújó kiscsikókat. Szabadság! Tégy gazdaggá minket! Gazdagság! Tárd ki szárnyainkat! Bogárka nép voltunk — csak kaparásztuk létünk dobozának fedelét. Az emberiség tavasza virágzik. — Sürögve, zsongva beporozni virágait: miránk is vár a sor, hogy kaptárunkba gyűljön az egyenlő sejtekbe osztott, illatozó nemzeti jólét. Hincz Gyula alkotása. Miskolc. Bállá Demeter felvétele SZABÓ LŐRINC Temirkul Umetoli Hol vagy, Temirkul Umetoli? Ki küldött kirgiz poéta? Amikor — úgy hittük — legnagyobb volt a veszély s köröttünk még a mennydörgő anyag vívta csatáit, jöttél, idegen egyenruhában, de nem idegen szívvel, s először mondtad ki a szót, a világosságét a pokoli bunkerben: — Költő!... Turkesztán fia, emelted a roskadozó magyart, két más nyelven dadogó agy közé szellemi apák nevét s álmodat vetted tolmácsnak, megmentetted a könyvtáram, a családom, életem s többet is... tán mindent... — Hol vagy? Ki vagy? Tudtad, mit tettél? — Nem. — Csak a magam csodáját mondom, s úgy suttogom a nevedet: Temirkul Umetoli! (Március 31-én Ünnepeljük a költő születésének 75. évfordulóját.) ILLYÉS GYULA BÚCSÚ NÉMETH LÁSZLÓTÓL A 74 éves korában elhunyt Németh Lászlótól az írótársai a ravatalnál Illyés Gyula költői szavaival búcsúztak — Sinkovits Imre színművész tolmácsolásában. Van veszteség, mely már a fájdalom első pillanatai után arra eszméltet, hogy mi is volt a nyereség. Hogy mit is kaptunk úgy, hogy azt semmi nem veheti el tőlünk. Amikor, akár egy élet pusztulása láttán az világul az agyba és a szívbe, ami elpusztíthatatlan. Amikor a gyász könnyeibe rögtön a hála könynyei keverednek. Visszaszorítva a gyermeki önzés kínját, hogy mit várhattunk még ingyen ajándékul, Németh László gyászünnepe a hála ünnepe egy nemzet fölnőtt tudatában. Mert azzal, amit ajándékunkként művelt, az az életet szolgálta, amely a pusztuláson, az értelmetlen halálon akar úrrá lenni, szívósan önzetlenül, saját maga föláldozásával is. Élete végén mintegy összefoglalásul Németh László a százfelé világító drámáinak azt a közös címet adta: Szerettem az igazságot. Utolsó regényének címe pedig: I rgalom. Igazmondás és könyörület; ha szellemi termékek közös esszenciáját lehetne vegytanilag olyanféleképpen kivonatolni mint a természetit, az ő alkotásainak summázásául ez a két szó kínálkozik. Könyörtelen, kíméletlen, már-már irgalmatlan föltárása a ténynek, legtöbbször a bajnak a pálya elején; aztán — a baj megvilágítása arányában — orvoslás, megelőzési tanács, vagyis oktatás és nevelés, rögtön út közben, de főleg a pálya második felében. S végül még megbocsátás is. De soha belenyugvás. De mindvégig konok küzdelem és hit, hogy érdemes. Es remény, függetlenül az eredménytől. Ez volt az ő élete. Vagyis egy győztes élet, még a tehetetlenség, még a kudarc fordulóin is, majd erőt véve még a síron is. Mert Németh László befejezett élete magasrendűen, példaadóan, követést kívánóan áll azoknak az életeknek sorában, melyek a túlsó partról, az elmúlás világából is az életet szolgálják. Mert azzal, amit ajándékunkként bennünket. Egy olyan nép fölemelésére, talpraállítására, melyet a múlt kudarcai és a történelem buktatói halálos helyzetekbe, már-már teljes nemzeti tudatvesztésbe sodortak. Hogy ezt a feladatot Németh László milyen módon teljesítette, annak taglalására nem ez a perc az alkalom. Arra bőven lesz idő. Mindaz az idő, amelyet a sors a magyar nyelvnek juttatni fog, és míg emberi szót cserélhetnek a nemzetek. De ha csak egy-két szóban akarjuk summázni ezeket a tulajdonságokat, a káprázatos kifejező írói erő mellett az épp oly káprázatos műveltséget és az ezek által megtündöklő erkölcsi igényességet kell az utókornak vizsgálódási iránypontvl ajánlanunk. Azaz a könnyebb megjegyezhetőség végett szinte betűrímbe foglalva: tehetség, tudás, tisztesség. Bámuljuk a befogadóképesség lángelméit, a receptív koponyákat. Bámuljuk a kisugárzó lángelméket, a kreatív koponyákat. Az 6 alkatában e két adottság együtt működött. Egy jó ügy, az emberiség emberiesitésének értelemmel, tanító szóval való szolgálatában. Van sír, amely körül a gyász súlyával is a fejek akaratlanul felemelkednek, a tekintet arra vágyik, hogy köszönetét mondjon, s mintegy további ihlető erőt kapjon. Németh László nemcsak ajándékot hagyott hátra, hanem végeznivalót is, egy különös vásár szabálya szerint. Ajándékát csak azok élvezhetik, akik egész embervoltát értik. Több volt mint író. A millióknak, akik Németh László porai földbebocsátása körül most testileg és gondolatilag tisztelegnek, máris abba a nagy családba kell törekedniük, melynek eljöttét, szükségességét ö annyiszor és annyiszor meghirdette. Harci társa voltam Németh Lászlónak. Mindezt, úgy érzem, nemcsak a régi tábor, hanem egy egész nemzet nevében fejezhetem ki, itt a szőkébb családnak vigaszul, azoknak pedig köszönetül, akik Németh Lászlót, az egykori vitatársat, már betegséggel is terhelt, utolsó, közel két évtizedében a jó szándéknak és az érdemnek kijáró békével és elismeréssel övezték. (Megjelent az Élet és Irodalom március 8.-i számában) 13
