Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-03-29 / 7. szám
VÁCI MIHÁLY „A HAZÁNKBAN ÉLŐ NEMZETISÉGEK ÁLLAMPOLGÁRI EGYENJOGÚSÁGOT ÉLVEZNEK, ANYANYELVŰKET AZ ÁLLAMIGAZGATÁS ÉS A KÖZÉLET FÓRUMAIN SZABADON HASZNÁLHATJÁK, ANYANYELVÜKÖN TANULHATNAK, ÁPOLHATJÁK A SZOCIALISTA ESZMEISÉG JEGYÉBEN FEJLŐDŐ NEMZETI KULTÚRÁJUKAT.” „HAZÁNKBAN — AHOL MINDEN HATALOM FORRÁSA A DOLGOZÓ NÉP — VALAMENNYI ÁLLAMI SZERVNEK ÉS HIVATALNAK, MINDEN TISZTSÉGVISELŐNEK ÉS ÜGYINTÉZŐNEK A NÉPET KELL SZOLGÁLNIA.” (A Programnyilatkozatból) ILLYÉS GYULA A költő felel i. Dolgozom: küzdve alakítom nem csak magamat, aminő még lehetek, akinek jövőjét az „ihlet óráin" gyanítom; formálom azt is, amivé ti válhattok, azt munkálom én ki: azt próbálom létre idézni, azt a lényt, ki még csak anyag bennetek s halvány akarat; akire vágytok, amikor sürgetve mondjátok: költő előzd meg korodat! II. Nagy föladat; mert nem csak bátor nyelv rá, de fül is! Mert valahányszor azt hallani, barátaim, hogy valaki előre rohant a korából egy új, egy tiszta tájig — ez csak úgy látszik, a kor maradt csak hátra tőle, még jó, ha nem eképp süvöltve a föl-fölbukó úttörőre: — Hova fut? Elbújt! Játszik! III. Játszunk, — így száll csak énekünk fel. Játszunk szavainkkal és életünkkel, mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk. Legyetek értelemmel hát irántunk, mert nincs vállalkozóbb s bizakodóbb nemzet minálunk; a rosszat nem szántszándékkal csináljuk, csupán a jót. IV. Ide teszem az akácról az illatot. Ide teszem a Dunáról a fényt, leányról a mosolyt, fiúról a dacot; ebből csinálok költeményt, hogy gazdagodjatok. Mert az illat a fán mégsem kevesebb, sem a vízen a fény; a lány s fiú csak szebb s elevenebb s magam is több vagyok, ha én általam erősödtetek. Semmiből nem lesz semmi? S ára van mindennek, ami valamire jó? Babrálva e világ dolgaiban valami mégis újdonan marad kezünkben, olvasó! AGYALOGUTAT BENŐTTE A FÜ 1959 őszén Szabolcsban, Beszterecen jártam. Beszterec két összemaroknyi falu a Lónyai-csatornán túl. A táj sima a szél futása előtt, az országút kirántott kardként nyilallt az égalj felé. A nap utolsót dobbant, halkan megremegett bele a táj. A falucska tornya hívogató mutatóujj. Megálltunk a tanácsháza előtt. Tanácsháza? — egy nyári konyhánál nem nagyobb épület, parányi szoba, csomagolópapírral borított, rajzszegeit íróasztal, poros tintatartó, tavasz óta száradó légypapír: — de ott a telefon és egy első világháborús írógép! — Mégiscsak hivatal! A tanácselnök udvariasan, de kevés szóval fogadott. Nem kérdezte azt sem, mit akarunk, szinte méltósággal várta, majd elmondjuk, miért jöttünk. Szerencsém volt. Kiderült, hogy rokonaim ismerősek e tájon, réges-régen itt dolgoztak a tanyákon. Pár perc múlva már csak ő beszélt. — Most, hogy tanácselnök lettem — iskolába járok. Bizony, az általános iskola felső tagozatát végzem. Mert ebben a hivatalomban sokszor kell számolnom — az meg nem nagyon megy. Amit az iskolában tanultunk — azt elfeledtük, mert hát ugyan mit is számoltunk a napszámon kívül, még azt is az ispán számolta ki helyettünk. — Szóval, csak azt szeretném elmondani, hogy valamelyik héten jöttem haza az iskolából — a szomszéd faluból, Kemecséről —, jó pár kilométerre van ide. A kerékpárom nem volt velem. Esteledett még csak, gyalogoltam hát hazafelé. Gondoltam — nem jövök a köves országúton, átvágok a földeken, a réteken, amerre rövidebb. Arra jártunk haza régen is, a kanyargó gyalogúton. Közben este lett. Holdvilágos este. Letérek az országútról oda se nézve a lábam elé — ismerem a fordulót. Lépegetek, és egyszerre csak kezdem érezni, hogy nem jó fele megyek. Körülnézek, arra a falu, amott a torony, arra még vörös az ég. — Jó fele megyek én! Megyek tovább egyre, tapogatok, botladozom: — itt a kis út! aztán megint nincs semmi, csak fű, legelő, zsombék, szik. Felnézek újra: — jó irányba tartok, de hát hol a gyalogút?! Szétnézek a kékesfehér tájon, messze fészkelődik az esti falu — s akkor szalad ki belőlem: — Uram-Atyám! — eltűnt a gyalogút! Hát persze! Hogy erre eddig nem gondoltam! Hiszen a faluból mindenki kerékpáron, autóbuszon, nagyon sok meg motoron jár tőlünk a munkába, piacra — a köves országúton. A gyalogutat pedig évek során benőtte a fű. Ügy botorkáltam aztán haza toronyiránt a száraz, poros-füves, úttalan földeken, legelőkön át. A gyalogú tat benőtte a fű! A gyermeklábnyomoktól meleg porú gyalogutat, melyen ha átfut, megáll s egy pillanatig fülel a vadnyúl; melyen át kinyújtott nyakkal vezeti aranypelyhes fiókáit a búza aljában síró fürj; a gyalogutat, melyen gyerekek hosszú sorokban vitték az aratóknak a lebbencslevest; a gyalogutat, melyen nem lehet köszönés és kézfogás nélkül szembetalálkozni: a gyalogutat benőtte a fű! Az apró, forró mezítlábak talpnyomát a porban, a bocskorok és kicserepesedett talpok súlyos taposásait zöld selyem vatta gyógyítja; a gyalogutat, melyen elmentek a szegény asszonyok gombát szedni, gallyat lopni, amerre eltűntek fejfaívű gerinccel a szegény emberek napszámba, munkát keresni, s amelyen elmentek a reménytelen öregek könnypácolta bottal a koldulás országútiéra, s amelyen a bagyukat vitték az asszonyok a gyerektől ellopott kis cseresznyével a piacokra — a gyalogutat benőtte a fű! Boldizsár Ivan: ~i 1 A „A NAP TÜZE, LÁTOD... Március van újra, „a nap tüze, látod, a fürge diákot a hegyre kicsalta”, skandálom Áprily versét, amelyet valóban fürge diákkoromban tanultam, de ilyenkor tavasszal az ember önmagának se hiszi el, hogy se nem fürge, se nem diák, bár kíváncsisága nem öregedett vele. Március van és micsoda március az idén Magyarországon! Tavaszhó első hetében írom ezt a napiócskát és a tapolcai Malom-tó partján már virágban áll egy kökénybokor, a füredi öreghegy oldalában nyugtalankodnak a mandulafa bimbai, a nemesgulácsi öreg temetőben kinyíltak a nárciszok és a füzek, végig a Balaton partján olyan izgalmasan zöldek, olyan sokatígérően készülnek a levélbeborulásra, hogy az ember sorra szeretné ölelni őket. Március van, s olvasóim talán emlékeznek rá, hogy ilyenkor szokott a napfény és a nyughatatlanság valóban kicsaini a hegyre, a Balaton mögötti felföld csúcsaira és lankáira, a Bakony nyúlványai közé, mert ilyenkor vagyok generáljavításon a füredi szívkórházban. Két hétig csak elnyúlik az ember, csitítja mindig ketyegő agyát, eltűri a Strophantin intravénás befecskendezéseit, élvezi, hogy rusnya testét megtornáztatják az ország legkedvesebb gyógytomósznői, délután is képes négy órát aludni. De a harmadik héttől kezdve már úgy érzi, hogy felfúrták hengereit, megcsiszolták szelepeit, friss olajat öntöttek a sebességváltójába és a futóműve is egyenletesebben működik. Gyerünk, be a nagyjavított embermotorral a generálra még nem szoruló kis Renault-ba és hatvankilométeres körzetben — többet nem engedélyez a szelíden szigorú kórházi regula — bejárom azt a tájat, amelyet legjobban szeretek a világon: a tó mögötti kies felföldet. A Balaton-partot már benőtte a sok kis nyaraló, nagyobb villa, hétvégi ház, kontyos civilpalota, 'bungaló, éves családi ház és építésznemlátta kaliba (majd lebontják őket egyszer!) őserdeje, egyre inkább emlékeztet az olasz tengerpart sürgésére vagy a francia Azúrpartra, már amenynyire a macska emlékeztet a tigrisre. De a hasonlóságot nem is nagyzási hóbortból említem, hanem a mögöttes hegyek s völgyek kedvéért: a francia Riviéránál jobban szeretem a Haute-Provence-ot, a mögötte és fölötte elterülő hegyes, dombos vidéket eldugott és ősi falvaival, román és korai gót stílusú templomaival, egy más, régebbi, valódibb és emberibb szabású világgal. Kisfaludy Sándorra gondoltam, amikor Balatonszöllős után — állandó olvasóim talán emlékeznek: tavaly is errefelé indultunk el — Pécsely határába érkeztünk. (A többes szám feleségemet és honfitársát, a Renault 4-est jelzi.) Kisfaludy is otthonosan érezhette magát Draguignan után Badacsony és Szigliget között. Vagy megfordíthatom: amikor katonasorsa a Magas-Provence-ba vetette, édesen sajdult meg benne a honi táj emléke. A Provence dúsabb, a Balaton mögötti hegyek szebbek, talán csak Hawaii-ban láthat az ember ennyi kihunyt tűzhányót. Felütöm a sárga „Radót”, nélkülözhetetlen útitársamat, „Magyarország autóatlaszát”, Pécsely címszónál és ezt olvasom: ,J9ádorhegyen a Himfy-vár (1334) romja." Ha tanultam is valaha, honnan vette Kisfaludy költői nevét, mely híressé tette, elfelejtettem, és most itt van az orrom előtt. A várból nem sokat látni, de jelenlétének tudata segít a napsütésnek és még melegebbé, még meghittebbé, még inkább a miénké teszi ezt a tájat. Emlékezetemben egyszerre kapcsolja össze a magyar irodalommal és a nagyvilággal. Mert Pécsely nevét először nem Balatonfüreden hallottam, hanem Rómában, annak is legmodernebb negyedében az EUR-ban, egy csupa üveg és csupa okos irodagép épületben, Európa egyik legtöbbet emlegetett (és sokat vitatott) emberének a szájából. A Hortobágyi parasztfiú, Somogyi Árpád szobra Bállá Demeter felvétele Dunapart MTI — Kunkovács László felv. * Római Klub, az élet minőségéről szóló számítógépes jövőbelátások, a „zéró növekedés” Club of Rome-jának vezetőjét, Arturo Peccei-t látogattam meg négy évvel ezelőtt. Vendéglátóm azzal fogadott, hogy magyar származású, neve is magyar, a Pécsely falu nevéből származik vagy három-négy emberöltővel ezelőttről. „Nemesi család voltunk”, tette hozzá s én ezt akkor olaszos hivalkodásnak véltem. Nem volt az. A ma hétszáz lakosú Pécsely nem is olyan régen két faluból állt: a közrendűek. a jobbágyok, a zsellérek Pécsélyéből és Nemes-Pécselyből. A két falu összeért, de nem keveredett, pedig közös volt egyszerű, fehéren világító fél-barokk, fél-klasszicista stílusú temploma. A templomkaputól délre laktak a közrendűek, északra a nemesek, de legtöbbjük ugyanúgy élt, dolgozott, lakott mint a szegény parasztok. Házaik is alig különböznek, mármint az a kevés, ami megmaradt réginek az utóbbi öt-hat év falusi házépítési forradalma óta. Majdnem minden csalód új házat épít: tágasat, nagyablakút, fürdőszobásat, folyóvizűt és még jó, ha a tanácselnök, a tanító vagy az orvos rábeszélésére nem bontják le a régit. De a régiek, mondom, egyívásúak az egykori nemesek és a hajdani jobbágyok falujában. Legalább is kívülről. Pécselyen nem volt szokásos a nádtető, a legszegényebbek is összekoplalták a cserepet vagy a palát, mert hála a szőlőnek nem is voltak olyan keservesen szegények, mint például a tihanyiak, akikről még 1935-ben egyik első szociográfiámat írtam Kívülről hasonlítottak, mert belülről egyik-másik váratlan, szinte elképzelhetetlen meglepetést tartogat. Például az egykori Cséry-ház, amelynek „altemploma” van. Két hét múlva elmondom, hogy ennek a fele se — vagy talán a fele mégiscsak... — tréfa. 1