Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-03-15 / 6. szám
Egy pullóver története 1950 A humor nem mindig követi a történelmet; az új esztendőben hűvös szelek fújdogáltak, sőt némelykor kifejezetten hidegek. Nemcsak a humoristák tfisszögtek tőle, olvasóik is. Vicc persze akkor is bőven volt — csupán derű kevesebb. Mégis, ez volt az az időszak, amikor Magyarországon nemcsak krumplit ültettek, hanem gyárkéményeket is. Olyan lemaradást igyekeztek behozni, amely még Mária Terézia uralkodása alatt kezdődött, kétszáz évvel ezelőtt Talán ezért is sikerűit az igyekezet néha túlbuzgóra... A nagy tervek, a nagy értekezletek és Nagy-Budapest létrejöttének éve is ez volt Meg a kisebb hibáké. A humor igyekezett középen meghúzódni. KIRÁLYHEGYI PÁL Őszinte kritika önmagomról Amióta egy népszerű slágerszerző szigorú önkritikát gyakorolt eddigi működéséről, én is kedvet kaptam ahhoz, hogy lerántsam magamról a leplet. Ugyanis vannak józan és okos emberek, akik olyannak látják magukat, amilyenek; van bennük erő, tisztánlátás ahhoz, hogy belátva saját hibáikat, bűneiket, ostobaságukat, ezt ki is kiabálják a világba és örülnek annak, hogy szigorú, de igazságos bírói lehetnek önmaguknak. Én is ilyen vagyok, önkritikus. Hadd mondjam el tehát, hogy mi a véleményem rólam. Tehát: Szemre magas, feltűnően csinos, fiatal, izmos, szőke, okos férfi vagyok, semmi több. Tárgyilagosan megállapíthatom, hogy ilyen körülmények között semmi csodálatos nincs abban, hogy szeretnek a nők. Egyszóval: nem nagy dolog. Zseni vagyok. Már hallottunk ilyet. Ha egészen őszinte akarok lenni, meg kell mondanom, hogy amerikai működésemtől nem vagyok elragadtatva. Igaz, hogy a „Halott hulla” című filmem világsiker volt, igaz, hogy az a filmem, amit később írtam egy egyszerű, de teljesen tisztességes gépírólányról, akit elvesz egy fiatal, csinos, milliomos vezérigazgató — ez a filmem nem fog elmúlni, erre emlékezni fognak, amíg csak emberek élnek ezen a földön, de ezt talán hagyjuk. És ha már az önvallomásnál tartunk, ha már ilyen kíméletlenül kitártam magam a világnak, hadd mondjam meg azt is leplezetlenül, hogy még az olyan zseni, mint én magam, még Én sem vagyok tökéletes. Ennyit a külsőmről. Bár ez nem is fontos, hiszen jól tudom, hogy kilencvenéves koromban csúnya és ráncos leszek, mint Bemard Shaw, hiszen én is meghalhatok, bár erre még nem volt példa. Eleinte, pontosabban: tizenhárom éves koromban, amikor szerkesztője lettem a „Diák Humor” című hetilapnak, azt hittem, hogy zseni vagyok. Néhány hónap múlva azonban ez a hitem bizonyossággá vált. Ez sem nagy dolog, hiszen, ha jóindulattal figyeljük az embereket, nem állok egyedül a zseni szakmában. Kollégáim közül még zseninek lehet számítani Shakespeare Vilmost, Thomas Mannt, Dosztojevszkijt, Tolsztojt is. Furcsán hangzik, de így van. Persze, nem úgy értem, hogy mint író, vagy mint ember nem vagyok tökéletes, hanem például a matematikához nem értek, és még a telefont sem, ezt az egyszerű találmányt, ami semmi más, csak fecsegés, még ezt sem én találtam fel, hanem valami Bell nevezetű illető, aki nem én vagyok. Hát akkor csak dögöljek meg, én piszok, én aljas, én szemét, én nyomorult, én, a híres zseni, úgy, ahogy vagyok, ha ezt a vacak telefont, ami iker esetén csekély hat forint költséggel bárhova felszerelhető, ezt a kis készüléket még ezt sem tudtam feltalálni. Fúj én! Elszaladt a siska göbe... Egy fiatalember megkérdezte tőlem, hogyan lehet az eredeti népdalt a rossz műdaltól megkülönböztetni és hogy az Űri muriban sűrűn énekelt kanásznóta valódi népdal-e? Utóbbi kérdésre válaszolva közlöm, hogy a dolog igen egyszerű. Először is megnézzük a szóban forgó nótát, jelen esetben a kanásznótát, amely így kezdődik: Elszaladt a siska gäbe Küenc malacával, Utána ment a kanász Fényes baltájával. Hücs ki siska a berekbül Csak a füle látszik, Hát a kanász mit csinál? Babájával játszik. Hej élet, élet, stb. Ezek után feltettük magunknak a kérdést: írhatták ezt a nótát Pesten? lrhatta-e a közismert lirizáló slágerszerző? És mindjárt meg is adjuk a választ magunknak: nem, mert ha ő írta volna, akkor a nóta így hangzanék: Elszaladt a siska gäbe Kilenc malacával, A szájáért epedek Ma is forró szájjal. Csupa könny az ólam, de 6 Oda se bagózik, Az alkonyon egy balkonyon Már mással tangózik. Ezt tehát tisztáztuk, a kizárásos módszer alapján megállapítottuk, hogy e dalt X. nem írhatta. Ezek után nézzük meg alaposan, írhatta-e vajon Y., a vonaltalanságáról közismert ambiciózus ál vonalas szövegíró? A válasz: nem! Mert ha ő írta volna a szöveget, az szó szerint ez volna: Zakatol a siska göbe Kilenc satujával, Excenter prés, düzni, drehus, Kilenc élmunkással. Hogyha már ép szóba jött. Kimondom én akkor: Menetvágó, esztergapad, Volcni, kombájn, traktor! Tehát minden kétséget kizáróan Y. sem jöhet szóba, mint szerző. Vegyük a harmadik esetet: lehetséges-e, hogy Z., a kiváló műdalköltő, a közismert néptelen népies, írta ezt a nótát? Nézzük csak. Nem lehetséges, mert ez esetben a dal így hangzanék: Kék nefelejts, vályú lombja Zsebkendőmnek böge, Vagy aluszol, vagy meghaltál Szőke siska göbe. Tubarózsa, kecskebogyó, Hullott birka dögé, Te leszel a feleségem, Te szép siska gäbe. Ez az utolsó feltevés is elesvén, marad még egy lehetőség: a kanásznóta eredeti népdal, szülőhelye az Ormánság. És ezzel el is találtuk. Ugye egyszerű? Gergely Miklós Bonyodalom Botrány Budán — De szép pulóvered van, Pista! — Meghiszem azt, a mamám kötötte tegnap egy értekezlet alatt. Tizennyolcat fladzotf Kondoroson egy koca egy bolha körül Czibulka és Fruczák operaelőadást néznek. Nemrég kezdték a második felvonást, Czibulka izeg-mozog, azután halkan odasúgja Fruczáknak: — Te, én nem bírom tovább. Egy bolha rettenetesen csíp. Fruczák visszasúgja: — Menj ki és öld meg a bolhát. Czibulka szót fogad, kikecmereg a széksorból és amikor kijut a folyosóra, megfelelő helyet keres. De nem talál. Benyit az irodába, a kelléktárba, a színházi szabóműhelybe, de helyet nem lel. Végre félhomályos üres terembe jut. Boldogan veszi le kabátját, ingét, megkeresi benne a bolhát, amelyet kéjjel szétnyom. Megkönnyebbülten öltözik föl, kimegy a teremből és visszabotorkál a nézőtérre, barátja mellé, akit megkérdez: — Na, mi volt a színpadon míg távol voltam? — Először bejött az őrgróf, leszúrta a csalfa őrgrófnétí azután bejöttél te, levetted az inged, megölted a bolhát és felöltöztél. Most várjuk, mi lesz ... Békeszerető, jámbor, csendes ember vagyok kérem, ezért is lakom egy kies óbudai mellékutca kis házában, ahol se kutya, se gyerek, se rádió. Egyetlen szenvedélyem van csak: olvasgatni szeretek néhány órát esténként, lefekvés előtt. A kérdéses este nyitott ablak mellett, a díványon végigheveredve olvastam, mikor egyszer csak éktelen lárma bontotta meg kint a néptelen utcácska csendjét. — Pincér! Sört hozzon! Micsoda kiszolgálás ez! Kitekintettem az ablakon. Részeg ember ült a járda szélén, amelyet nyilván a kocsmaasztallal tévesztett össze és kiabált éktelenül. — A sarkon túl, balra van a kocsma, jóember — próbáltam útbaigazítani. — Kuss! — válaszolta röviden. — Nem vagyok köteles átmenni más lokálba. / Sértődötten becsuktam az ablakot és megkíséreltem tovább olvasni, de nem ment. így is behallatszott éktelen ordítozása... Pincér! ... Sört hozzon! Sört!... Végre mentőötletem támadt. Eszembe jutott, hogy a konyhában van egy üveg családi söröm. Gyorsan korsóba töltöttem a tartalmát és kivittem hívatlan vendégemnek. — Itt van öregem! Igya ki, aztán menjen szépen tovább! Már nyúlt utána, de aztán utálkozva félretólta a kezem és rámförmedt: — Világosat rendeltem, te hülye! Erre elöntött a düh és fejbevágtam. Kérem felmentésemet. — Hé, taxii... Az őskorban — Maga az autóbuszt várja? Várhat még vagy nusz évet! — Na és? Ráérek... <4 — Miért nem akarnak bevenni a földművesszövetkezet felügyelő bizottságába? — Mert igencsak kirína közülünk. — De hiszen éjjel-nappal tanulok, képzem magam. — Jó, jó, de nem pipázik. 11
