Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-03-15 / 6. szám

Mária Veronika, huszon­négy éves dunaújvárosi tisztviselőnő. A negyedik gyerek a tá­voli Kanadában él. ö a mi levélírónk, Steve Torok — a valamikori pentelei if­jabb Török István. A levél­író harmincnyolc éves. való leány megszerette egy­mást, összekeltek, a me­nyecske a Török-tanyára költözött, s volt a sorsuk­ban az ötvenes évek idején néhány sanyarú esztendő, amelynek az elbeszélését kikerülni nem lehet. A ta­nyájukról kiköltöztetve, ku­pülőtérre, onnan pedig MALÉV-gépen Zürichig, s Zürichtől kanadai óriásgé­pen Torontóig. Torontóban átszálltam egy helyi gépre, az vitt Timmins városkáig. — Mit vitt magával a fi­ának ajándékba? — Ami neki a legkedve­Az más, mondja, minden­ben más. — Azt mondja a fiam Timminsben, látja mama, ezt a várost 1911-ben kezd­ték építeni, éppen akkor, mikor a mama született Negyvenezer lakosú kisvá­ros ez, de karácsonykor úgy fénylett, úgy ragyogott, mintha nappal volna. Szí­nes villanykörték füzérével díszítették föl az utcákat minden házat, a házak ele­jét, az udvaron, a kertben a fákat, ha nem volt ott fe­nyőfa, azt a fát, amely a legelöl állt s ha fa nem volt a kertben, akkor a ka­put, az ajtót körbe-körbe. Cukor nem pihent a fák alatt, csak az a sok körte fénylett S mindenütt a betlehemi jászol, az utcá­kon, a házak előtt az ajtók benyílójában. Ügy látszik, a karácsonyt együtt ülik meg a Mikulással, mert puttonyos, nagy szakállú, subás, erriber nagyságú Mi­kulásokat láttam minden­felé. — Milyen volt a kanadai karácsony? — Szép. De más. Hogyan készül a kolbász? A mama itthon rádiót hallgat a televíziót nézi, a A kis lak... és a Török-szülők A mama leveti kötényét, harapnivalót készít elő, be­invitál a díszes nagyszobá­ba, leülteti váratlan vendé­geit a patyolat-tiszta karos­székekbe. Beszélgetni kez­dünk az élet dolgairól, hogy megismerjem, s valameny­­nyire leírhassam őt. A mama Sok keserű próbán át­esett igen kemény ember. Minden bajt legyűrő, min­dig bizakodó fajta. Ami elsőnek föltűnt raj­ta, az a szava volt a szava­­járása, a tiszta, fordulatos magyar beszéd. A Török-család is, az Uj­­bányi-család is régi pente­lei família. Törökéknek is, Ujbányiéknak is tanyájuk volt Pentele határában. S mikor elbeszélésében odáig ért, hogy azt akarta mon­dani: az Ujbányi-család ős­lakos, mindig itt élt, nem ezt mondta. Hanem így be­szélt: — Mindig itt élt az Uj­­bányi nemzet Nem nemzetség, nemzet. S mikor arról beszélt, hogy az ura családjában hat gyerek volt, öt lány és csak egy fiú, ezt így mondta: — Egyes gyerek volt az uram. Egyes — tehát egyedüli fiú. 1957-ben Kanadába távo­zott fia ifjúságáról is me­sélt a mama: hogy ez a gyerek hogyan szeretett kertészkedni, s a saját kis tanyai kertjében mennyi sokat dolgozott; ezt így fe­jezte ki: — Olyan nagy vizek gu­rultak le róla... Nem izzadt, nem veríté­­kezett, nem csupa merő vízben kertészkedett, ha­nem úgy, hogy nagy vizek gurultak le róla. A Török-tanyáról való fiú, s az Ujbányi-tanyáról Iákoknak minősítve, éveken át Püspökladányban éltek. Ezerkilencszázötvenhét­­ben költöztek vissza. Visz­­szakapták a tanyai házukat, nem fiatalon már, de újra és kedvvel dolgozni kezd­tek, hatvannégyben meg­vették ezt a pentelei házat, hatvankilencben be is köl­töztek ide, s a tanyai házat bérbe adták. Ma nyugalomban, gondok nélkül és jómódban élnek. Azt kérdi a mama: ugyan még mit meséljek el? Tud­ja mit, elmondom magá­nak, írja meg azt, hogy mi­lyen a kanadai karácsony. Kanadai karácsony Írjam meg a kanadai magyaroknak, milyen a ka­nadai karácsony? Jobban tudják ők azt nálam. De talán érdekelni fogja őket, milyennek látja egy pente­lei magyar asszony a kana­dai karácsonyt. Mert a Panni néni ezt másként látta, mint ahogyan a ka­nadai magyarok nézik és látják a megszokottat. A fia szénbányász volt itthon, s 1957-es távozása után aranybányászként kezdte Kanadában, Tim­mins mellett, egy aranybá­nyában. 1963-ban súlyos bányaszerencsétlenség se­besültje lett. Egyik lábát eltörte, a lába egy évig gipszben volt Már egészsé­ges, de járása hibás ma­radt; munkavezető lett ugyanabban a bányában. — Tavaly meghívott, ki­vitetett Kanadába — beszé­li el a mama, Panni néni. — Nem mondom, ilyen hosszú utat még életemben nem tettem. Busszal indul­tam Penteléről, megérkez­tem a budapesti Engels tér­re. Ez 1974. december 17-én volt. Pestről a ferihegyi busszal mentem ki a re­sebb; sült kacsát, mákos és diós beiglit, finom levelű rétest és olyan bort, amely abból a szőlőből készült, amelyet valamikor régen még ő telepített, közösen az édesapjával. Kettesben töltöttük a karácsony estét, mert nőtlen. Mindig azt mondja: ha magyar lányt találnék, holnap megnősül­nék. Még nem talált. Tim­minsben csak négy magyar család él. Karácsony este pulykát ettünk, az ott a ha­gyományos karácsonyi va­csora. Tizenegykor elmen­tünk az éjféli misére, ahol a leginkább az lepett meg, hogy minden hivő kezet fo­gott mindkét szomszédjá­val, jó karácsonyt kívánva nekik. Akár ismerős volt, akár ismeretlen. És a kanadai karácsony? folytatásos filmeket igen szereti. Odakint is nézte a televíziót, de nem értette, s azt nagyon nem szerette, hogy a filmvetítést unos­­untalan megszakítják a reklámok. — Most pedig elmondom a kanadai magyaroknak, mert sok magyar él ám a fiam városától ötven mér­­földnyire, elmondom nekik, hogyan készül a jó hazai kolbász, meg a disznósajt. Hegedüsék, akik 1932-ben mentek ki Kanadába, meg­kérdezték tőlem azt is, kell-e sárgarépa a gulyásba vagy nem? Mert elfelejtet­ték. Hogy a kolbászba, disznósajtba mi kell, itt üzenem meg. A riporter olykor sza­kácskönyvet is ír. Szóról szóra jegyzem: — A kolbászt úgy csiná­lom, hogy minden kiló hús­hoz két deka sót keverek. Kell hozzá pirospaprika, de nem sok, meg kell találni a helyes arányt, azután ma­gyar borsot teszek hozzá, fokhagymát, köménymagot, de keveset, az egészet ösz­­szegyúrom és a kimosott disznóbelet megtöltjük kol­­básznakvalóval. No, és a disznósajt? — A disznó fejét, azt a sok bőrkét jó puhára főz­zük, a feje húsát lehántjuk, leesik az néha magától is, a húst meg a sok bőrkét késsel vékony, hosszú sze­letekre vágjuk, hozzáadunk sót, borsot, fokhagymát, paprikát, itt már majorán­nát is, s az egészet a disz­nó kimosott gyomrába szé­pen beletöltjük. Amatőr disznótoros sza­káccsá kiképezve köszönök el Panni nénitől, s emlékbe az asztalra teszek egy pél­dányt a legutóbbi Magyar Hírekből. — Én ezt az újságot ide­haza nem olvasom — az it­teni, városi jár nekünk — mondja —, de azt tudom, azt láttam, hogy odakint úgy várják a magyar csa­ládok, de úgy, hogy a fiam nagyon bosszankodott, ha idejében nem érkezett meg Ez az újság összeköti őket a hazaiakkal. Dél van, estig végeznek a kétszáz kilós disznó fel­dolgozásával, s este lesz a nagy családi tor. Csak Ist­­ván-Steve fog hiányzani. A nagy Duna mentében álló kis lak előtt köszönök el. — Imi is fogunk, de az újság talán hamarabb ér oda. Azt üzenem neki ... A füst még illatozik, a családtagok könyökig zsíro­sak. — ... hogy minden falat­nál rá gondolok. Minden falatnál és mind, vala­mennyien. Penteléről ezt a disznó­toros, meleg anyai üzenetet viszem magammal haza. As idősebb lány: Kiss Gáspárné Törők Ilona Török István Az óváros és az az új Gábor Viktor felvételei

Next

/
Thumbnails
Contents