Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-03-15 / 6. szám
Mária Veronika, huszonnégy éves dunaújvárosi tisztviselőnő. A negyedik gyerek a távoli Kanadában él. ö a mi levélírónk, Steve Torok — a valamikori pentelei ifjabb Török István. A levélíró harmincnyolc éves. való leány megszerette egymást, összekeltek, a menyecske a Török-tanyára költözött, s volt a sorsukban az ötvenes évek idején néhány sanyarú esztendő, amelynek az elbeszélését kikerülni nem lehet. A tanyájukról kiköltöztetve, kupülőtérre, onnan pedig MALÉV-gépen Zürichig, s Zürichtől kanadai óriásgépen Torontóig. Torontóban átszálltam egy helyi gépre, az vitt Timmins városkáig. — Mit vitt magával a fiának ajándékba? — Ami neki a legkedveAz más, mondja, mindenben más. — Azt mondja a fiam Timminsben, látja mama, ezt a várost 1911-ben kezdték építeni, éppen akkor, mikor a mama született Negyvenezer lakosú kisváros ez, de karácsonykor úgy fénylett, úgy ragyogott, mintha nappal volna. Színes villanykörték füzérével díszítették föl az utcákat minden házat, a házak elejét, az udvaron, a kertben a fákat, ha nem volt ott fenyőfa, azt a fát, amely a legelöl állt s ha fa nem volt a kertben, akkor a kaput, az ajtót körbe-körbe. Cukor nem pihent a fák alatt, csak az a sok körte fénylett S mindenütt a betlehemi jászol, az utcákon, a házak előtt az ajtók benyílójában. Ügy látszik, a karácsonyt együtt ülik meg a Mikulással, mert puttonyos, nagy szakállú, subás, erriber nagyságú Mikulásokat láttam mindenfelé. — Milyen volt a kanadai karácsony? — Szép. De más. Hogyan készül a kolbász? A mama itthon rádiót hallgat a televíziót nézi, a A kis lak... és a Török-szülők A mama leveti kötényét, harapnivalót készít elő, beinvitál a díszes nagyszobába, leülteti váratlan vendégeit a patyolat-tiszta karosszékekbe. Beszélgetni kezdünk az élet dolgairól, hogy megismerjem, s valamenynyire leírhassam őt. A mama Sok keserű próbán átesett igen kemény ember. Minden bajt legyűrő, mindig bizakodó fajta. Ami elsőnek föltűnt rajta, az a szava volt a szavajárása, a tiszta, fordulatos magyar beszéd. A Török-család is, az Ujbányi-család is régi pentelei família. Törökéknek is, Ujbányiéknak is tanyájuk volt Pentele határában. S mikor elbeszélésében odáig ért, hogy azt akarta mondani: az Ujbányi-család őslakos, mindig itt élt, nem ezt mondta. Hanem így beszélt: — Mindig itt élt az Ujbányi nemzet Nem nemzetség, nemzet. S mikor arról beszélt, hogy az ura családjában hat gyerek volt, öt lány és csak egy fiú, ezt így mondta: — Egyes gyerek volt az uram. Egyes — tehát egyedüli fiú. 1957-ben Kanadába távozott fia ifjúságáról is mesélt a mama: hogy ez a gyerek hogyan szeretett kertészkedni, s a saját kis tanyai kertjében mennyi sokat dolgozott; ezt így fejezte ki: — Olyan nagy vizek gurultak le róla... Nem izzadt, nem verítékezett, nem csupa merő vízben kertészkedett, hanem úgy, hogy nagy vizek gurultak le róla. A Török-tanyáról való fiú, s az Ujbányi-tanyáról Iákoknak minősítve, éveken át Püspökladányban éltek. Ezerkilencszázötvenhétben költöztek vissza. Viszszakapták a tanyai házukat, nem fiatalon már, de újra és kedvvel dolgozni kezdtek, hatvannégyben megvették ezt a pentelei házat, hatvankilencben be is költöztek ide, s a tanyai házat bérbe adták. Ma nyugalomban, gondok nélkül és jómódban élnek. Azt kérdi a mama: ugyan még mit meséljek el? Tudja mit, elmondom magának, írja meg azt, hogy milyen a kanadai karácsony. Kanadai karácsony Írjam meg a kanadai magyaroknak, milyen a kanadai karácsony? Jobban tudják ők azt nálam. De talán érdekelni fogja őket, milyennek látja egy pentelei magyar asszony a kanadai karácsonyt. Mert a Panni néni ezt másként látta, mint ahogyan a kanadai magyarok nézik és látják a megszokottat. A fia szénbányász volt itthon, s 1957-es távozása után aranybányászként kezdte Kanadában, Timmins mellett, egy aranybányában. 1963-ban súlyos bányaszerencsétlenség sebesültje lett. Egyik lábát eltörte, a lába egy évig gipszben volt Már egészséges, de járása hibás maradt; munkavezető lett ugyanabban a bányában. — Tavaly meghívott, kivitetett Kanadába — beszéli el a mama, Panni néni. — Nem mondom, ilyen hosszú utat még életemben nem tettem. Busszal indultam Penteléről, megérkeztem a budapesti Engels térre. Ez 1974. december 17-én volt. Pestről a ferihegyi busszal mentem ki a resebb; sült kacsát, mákos és diós beiglit, finom levelű rétest és olyan bort, amely abból a szőlőből készült, amelyet valamikor régen még ő telepített, közösen az édesapjával. Kettesben töltöttük a karácsony estét, mert nőtlen. Mindig azt mondja: ha magyar lányt találnék, holnap megnősülnék. Még nem talált. Timminsben csak négy magyar család él. Karácsony este pulykát ettünk, az ott a hagyományos karácsonyi vacsora. Tizenegykor elmentünk az éjféli misére, ahol a leginkább az lepett meg, hogy minden hivő kezet fogott mindkét szomszédjával, jó karácsonyt kívánva nekik. Akár ismerős volt, akár ismeretlen. És a kanadai karácsony? folytatásos filmeket igen szereti. Odakint is nézte a televíziót, de nem értette, s azt nagyon nem szerette, hogy a filmvetítést unosuntalan megszakítják a reklámok. — Most pedig elmondom a kanadai magyaroknak, mert sok magyar él ám a fiam városától ötven mérföldnyire, elmondom nekik, hogyan készül a jó hazai kolbász, meg a disznósajt. Hegedüsék, akik 1932-ben mentek ki Kanadába, megkérdezték tőlem azt is, kell-e sárgarépa a gulyásba vagy nem? Mert elfelejtették. Hogy a kolbászba, disznósajtba mi kell, itt üzenem meg. A riporter olykor szakácskönyvet is ír. Szóról szóra jegyzem: — A kolbászt úgy csinálom, hogy minden kiló húshoz két deka sót keverek. Kell hozzá pirospaprika, de nem sok, meg kell találni a helyes arányt, azután magyar borsot teszek hozzá, fokhagymát, köménymagot, de keveset, az egészet öszszegyúrom és a kimosott disznóbelet megtöltjük kolbásznakvalóval. No, és a disznósajt? — A disznó fejét, azt a sok bőrkét jó puhára főzzük, a feje húsát lehántjuk, leesik az néha magától is, a húst meg a sok bőrkét késsel vékony, hosszú szeletekre vágjuk, hozzáadunk sót, borsot, fokhagymát, paprikát, itt már majoránnát is, s az egészet a disznó kimosott gyomrába szépen beletöltjük. Amatőr disznótoros szakáccsá kiképezve köszönök el Panni nénitől, s emlékbe az asztalra teszek egy példányt a legutóbbi Magyar Hírekből. — Én ezt az újságot idehaza nem olvasom — az itteni, városi jár nekünk — mondja —, de azt tudom, azt láttam, hogy odakint úgy várják a magyar családok, de úgy, hogy a fiam nagyon bosszankodott, ha idejében nem érkezett meg Ez az újság összeköti őket a hazaiakkal. Dél van, estig végeznek a kétszáz kilós disznó feldolgozásával, s este lesz a nagy családi tor. Csak István-Steve fog hiányzani. A nagy Duna mentében álló kis lak előtt köszönök el. — Imi is fogunk, de az újság talán hamarabb ér oda. Azt üzenem neki ... A füst még illatozik, a családtagok könyökig zsírosak. — ... hogy minden falatnál rá gondolok. Minden falatnál és mind, valamennyien. Penteléről ezt a disznótoros, meleg anyai üzenetet viszem magammal haza. As idősebb lány: Kiss Gáspárné Törők Ilona Török István Az óváros és az az új Gábor Viktor felvételei