Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-02-15 / 4. szám
A MI FIUNK IS Bármilyen gyorsan megszokja az ember a technika vívmányait, bevallom, a televízió még mindig bámulatba ejt. Hát nem csodálatos például, hogy a Zeneakadémia nagytermében január 4-én este, a szólókoncertező fiatal művészt, a következő nap délelőttjén otthon, kényelmes karosszékbe ülve, egy amerikai hangversenyterem pódiumán látunk viszont — tizenkét évvel fiatalabb kiadásban? Hogy azután — néhány óra leforgása alatt —, ismét idősebb énjének lelkesedjünk az Erkel Színház nézőterén? Televíziónk ötletes műsorszerkesztése, ha nem is itthoni két koncerttermünk szűk falait szélesítette országos méretűvé — hiszen megtette ezt a Magyar Rádió egyenes adása — inkább egy harmadikat nyitott, hogy ne csak százak, hanem százezrek lehessenek tanúi egy fiatal fiú korai zsenialitásának, amellyel az elmúlt század egyik muzsikus óriásának gondolatvilágát tárja elénk és virtuóz játékával felkavarja az emberi lélek legmélyén nyugvó érzelmeket is. Ez a fiatal művész: André Watts. Most huszonnyolc éves. Több mint tíz éve járja a világot. S egy kicsit a mi fiunk is. Hogy miért? A televízió 1963-as felvételén Leonard Bernstein így mutatta be a Liszt Esz-dúr versenyét játszó 16 éves Andrét: .. . amidőn először jött ki a pódiumra, úgy tetszett, olyan mint egy fiatal perzsa herceg, aki úgy vágott bele az első akkordokba, hogy leesett az állunk... Származása amerikai. De csak félig. Édesanyja se nem amerikai, se nem francia, se nem perzsa, hanem — magyar... André Watts Budapesten fyazbonyi ^á&nttad Ha Pesten van, mindig rohan. Kissé kesernyésen állapítja meg, hogy éppen ott, ahol a legtöbb idejét szeretné eltölteni, ott nem jut ideje semmire. Barátok, ismerősök, az elmaradhatatlan gyakorlás, próbák, előadások — három szabad napja marad a koncertek után. Hogy néhány percre össze tudtunk jönni egy próba után a Royalban, szinte a véletlen műve. S az elhúzódó próba miatt majdnem ez is elmaradt. Legutóljára a Balaton mellett futottunk össze. Kisfiát kísérte el az anyanyelvi tábort«. — Négy koncertet adok most Budapesten — mondja —, abból kettőt közösen Banda Edével és a Borbély Gyula vezette Állami Hangversenyzenekarral. Mindkettőjükhöz nagyon bensőséges emlékek fűznek. Banda Edével ötéves koromban találkoztam először, majd tizenkét éves koromban a tanárom lett. Borbély Gyulához az első közös koncert emléke fűz — mindketten akkor debütáltunk. — Ha az ember Vázsonyi Bálintról hall, talán mindenkinek rögtön Dohnányi jut az eszébe. — Az, hogy könyvet írtam Dohnányiról, számomra elsősorban feladatvállalás volt. Szó sincs arról, hogy föladtam valamit előadóművészi céljaimból. Ezt a munkát el kell végezni valakinek. Dohnányiról sok téves adat, elképzelés került a köztudatba, s úgy véltem, Dohnányi megérdemli, hogy mindenlá helyes képet alkosson róla. Nagyon hálás vagyok a magyar kiadónak, hogy gondozta, megjelentette írásomat. — Dohnányin kívül kit tart „kedvencének”? — Legszívesebben Mozart és Brahms zenéjét játszom. Ügy érzem, az előadóművész csak azt tálalhatja föl a közönségnek, amiben ezer százalékig hisz. — Hogyan készül koncertjeire? — Naponta legalább öthat órát gyakorolok. Ha új darabot próbálok, legelőször is megtanulom az egészet kotta nélkül. Amíg nincs minden hang a kezemben, addig nem tudok az előadásra, a megszólaltatásra koncentrálni. Amikor már ismerem a művet, akkor kezdem újra — s most már valóban, belülről — megtanulni. — Mennyi idő alatt érik be egy mű? — Igazság szerint legalább három év kell hozzá. Sajnos, rohanó korunkban egyre kevesebb az idő. Az előadókörutak arra kényszerítik a művészt, hogy szinte lobogva, időben is gyorsan „égesse ki” magában a művet. Ehhez persze, iszonyú belső feszültség szükséges. Az órájára néz. Nem célzásképpen; a pesti rohanások sajátos törvényei szerint. Fut föl a szobájába. A Vigadó épületébe megy, a Koncertiroda ott biztosított neki gyakorlószobát, zongorával. Gyakorolni megy. S. P. J. A szemünk előtt növekedtek, izmosodtak, mondhatnék azt is: öregedtek, ha ugyan átlagéletkorukra — amely alig több mint harminc év — e jelző ráillene. Nem is olyan régen, mintegy tíz esztendeje, még a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola óráira siettek, ki hegedűt, ki csellót szorított magához a villamoson. A kötelező szaktárgyak között szerepelt a kamaramuzsika is. Trióztak, vonósnégyeseztek a gyerekek a tananyag előírásai szerint, s nemcsak muszájból, egyre inkább saját kedvtelésből is. Esténként meg — hiszen mi sem természetesebb —, mind egy szálig ott szorongták a kakasülőn. Hogy az olasz I Musici di Roma kamarazenekar, tizenkét fiatal muzsikusának nagy sikerű budapesti vendégszereplését követően melyikük mondta ki először hangosan, a régen dédelgetett gondolatot: „Próbáljuk meg mi is!” — ki tudja... Tény, hogy később, a közös muzsikálás során egyre gyakrabban hangoztatták, s hozzátették: már csak egy művészeti vezető kell, aki pedagógiailag is átvenné az irányítást... Sándor Frigyes professzor, a kamarazene tanára szívesen vállalkozott a lelkes kis gárda patronálására és dirigálására. A hőskorszakot néhány koncert jelzi: főiskolai rendezvények, alkalmi fellépések, egy-egy meghívás a Fészek Klubba. Lassan a kritikusok is felfigyeltek a vállalkozó kedvű akadémistákra, s az elismerő, biztató kritikák nyomán felfigyelt rájuk az Országos Filharmónia is. Ez a figyelem egyben a kis együttes évi ösztöndíját jelentette. A Zeneművészek Szövetsége évi 300 000 forint „keretet” biztosított számukra 15 budapesti és vidéki hangversenyen való közreműködésért, a Filharmónia rendezésében. Az akadémiai tanulmányok befejeztével mindegyikük elhelyezkedett. Az Opera vagy más testület zenekara jó megélhetést nyújtó feltételek mellett várta őket. Magától értetődő tehát, hogy e kettősség: az állandó ütközés a hivatalos munkahely és a Liszt Ferenc Kamarazenekar próbái és szereplései között, állandó konfliktusok forrásává vált. Kétszer hetenként reggel nyolctól és minden vasárnap délután gyakoroltak. „Tíz évig jóformán nem volt szabad vasárnapunk” — mondta Kelemen Pál, a zenekar csellistája és szervezője. A fiatal együttes népszerűsödésével egyenes arányban nőttek az örömök és a gondok is. Bármilyen örvendetes volt a Hanglemezgyártó Vállalat meghívása az első nyolc lemezfelvételre, vagy az első külföldi szereplés — most már az Interkoncert révén — a Német Szövetségi Köztársaságban, Franciaországban, Olaszországban, a sikeres bécsi bemutatkozás a Magyar Intézetben, vagy az UNESCO által • meghirdetett rádióhangverseny, ahol Szőllősi András számukra írt III. Concertójával az első díjat szerezték meg az európai szintű versengésben — a zenekari tagok megosztottsága egyre nagyobb erőpróbát jelentett. Dönteniük kellett. Arra az elhatározásra jutottak, hogy együttesük művészi fejlődése érdekében függetlenítik magukat. 1972 őszétől sorban egymás után tették le a vonót országos, sőt nemzetközi hírű zenekarokban — és inkább vállaltak kisebb kötöttséggel, és persze szerényebb fizetéssel járó tanári állást valamelyik körzeti zeneiskolában — csakhogy több időt szentelhessenek a kamarazenekar egységének kimunkálásában. Som László bőgős szólamvezető, Kelemen Pál csellista az Operaház tekintélyes zenekarától vett búcsút, Rolla János koncertmester a Rádió Zenekarától távozott, Kostyál Kálmán, az együttes szólamvezetője a Postások Szimfonikus Zenekarának koncertmesteri beosztásáról mondott le. És így tovább ... A próbaegyeztetés gondja 1974-ben végleg megszűnt. A Liszt Ferenc Kamarazenekar minden tagja ma már csak a saját zenekarában működik ... Repertoárjuk is egyre bővül — és kötetté testesedik a sok nyelvű kritikákat tartalmazó fényképes napló. Találomra felütöm: a mentoni zenei fesztivál... Vagy a nevezetes zenélő hajó, a Földközi-tengeren két hétig utazó Renaissance programja az exkluzív közönség igényes szórakoztatására ... (Olyan szólisták játszottak itt korábban, mint Yehudi Menuhin, Starker János, és olyan zenekar mint a példakép, az ösztönző: az I Musici di Roma...) A Liszt Ferenc Kamarazenekar már kétszer is végigjárta a szép utat olyan szólistákkal egy sorban, mint Henryk Szeryng, Cziffra György, Rosztropovics és Vásáry Tamás. A nemzetközi koncertélet áramlatába bekerült fiatalok néhány hete kitüntetést vehettek át itthon. A Zeneművészek Szövetsége 1974. évi díját kapták meg a modem magyar zeneművek külföldi népszerűsítéséért. Legutóbbi zeneakadémiai hangversenyükön, amelyen egy időre elbúcsúztak a hazai közönségtől, a hallgatóság állva tapsolta végig a szünetet... Mert nélkülözni fogják a téli zenei évad nagy részén a Liszt Ferenc Kamarazenekart. Az amerikai Columbia koncertiroda meghívására háromhónapos amerikai és kanadai vendégszereplésre indultak. A búcsúesten egyébként egyik amerikai programjuk hangzott el: a Bartók Divertimento, Bach d-moll zongoraversenye Nádor György fiatal zongoraművésznek, a Zeneakadémia tanársegédjének közreműködésével és Csajkovszkij: Vonósszerenádja. Hernádi Magda A Liszt Ferenc Kamarazenekar. (MTI felv.) N'ovotta Ferenc felvételei Vázsonyi Bálint
