Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-10-25 / 22. szám
Baráti Cjéza- fluffy Péter-Kristóf Attila BÁCS-KISKUN A Dunától a Tiszáig Petőfi soraival kezdenénk, hiszen ez az a táj, ahol minden az ő emlékét idézi: „Lenn az Alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom; / Börtönéből szabadult sas lelkem, / Ha a rónák végtelenjét látom. / Felrepülök akkor gondolatban / Túl a földön felhők közelébe, / S mosolyogva néz rám a Dunától / A Tiszáig nyúló róna képe.” A költő gondolatban, a jelen krónikása a valóságban repült e sík vidék fölött; megbámulta a kitárult földet, Tanya Homoki szőlő. Lent: Homoki bor Postaládák a tanyavilágban amely nyíltságával egyformának és változatlannak tűnt fel odafentről, mintha egyáltalán nem volnának titkai; a táj dél felé haladva fehérből egyre zöldebbre változott, sőt északon sem volt teljesen fehér, a szik csak itt-ott mart belé ezüstösen tündökölve — a csordaitatók körül, pödrött fűvű mezőségek közepén. A homok már nem az, ami volt egykoron, a szél nem kapja fel és forró, lüktető simasága nem csalja elő a délibábot, legalábbis csenevész és tünékeny a ritka, délibáb. Petőfi Sándor 130 évvel ezelőtt írt sorai mégsem veszítették el érvényüket; Bács- Kiskun megye — ha szabad ezt a változatos területet egységként szemlélnünk — sok mindent őriz a múltból, de ugyanígy idézi korunkat is, amelynek lényege a változás. Persze most mindjárt a legelején tegyünk különbséget: a puszta, amelyről a költő rajongással beszélt, a Kiskunság, a tünékeny homok; az egykoron Bács megyének nevezett déli rész pedig az ország talán legtermékenyebb, zsíros fekete földje, igazi életet adó humusz. Odafentről, a felhők közül mindebből csak annyi tűnik szembe: Kunszentmiklóstól Kiskőrösig, Kiskunhalasig csatornákkal szabdalt, apróbb-nagyobb tavak pöttyeivel tarkított síkság húzódik; a települések távol esnek egymástól — ez az ország egyik legritkábban lakott területe — a vizek környékét haragoszöld növényzet borítja, ám távolabb elő-elővillan a föld csupasz háta, meredező, fehér-sárga gerince, a szik és a homok. Aztán egyre több lesz a liget és az erdő, szőlőültetvények gyümölcsösök sorakoznak egymás után, a tanyák — e koraőszi időben — sárguló lombok mögött rejtőzködnek, árnyékosabbak a falvak és a városok. Nos, járjuk be ezt a tájat, érintve különböző településeit, próbáljuk elmondani, mi jellemző a múltra, a hagyományokra, s mi az, ami korunkban lényeges. Haladjunk déli irányba, a Duna vonala mentén, vegyük először szemügyre Kunszentmiklós környékét. Ez a nagyközség tanyaközpont volt, híres városokkal — most is úgy nyúlik el a sík mezőség közepén, hogy tán csak az isten tudná megmondani, hol az eleje és hol a vége. Ám ez a szétnyúló laposság hordoz bizonyos méltóságot is, nem csupán a múlt méltóságát, amely a település közepén levő épületek, templomok nemes vonalaiból árad, hanem az újonnan épült házak tágasságából és szépségéből is. A közeli tanyák népe építette az új házak egy részét, feladva az idejétmúlt életformát; a tanyák pedig köröskörül romladozón, többnyire üresen állanak. Am jó néhány közülük gazdára talált; városi emberek vásárolták meg az elhagyott épületeket, s hétvégi háznak, nyaralónak rendezték be, mert nagy itt a csend, és közeli a természet. Itt is végbemegy az az időleges helycsere, amely a legutóbbi években olyannyira jellemző az országra: a nagyvárosok lakossága időről időre megszerzi magának egy-egy lassú szíwerésű táj nyugalmát, míg a tanyai, falusi nép az urbánus életmód gyorsabb, lármásabb ritmusát kívánja meg, s ha teheti, enged vonzásának. Itt húzódik a Duna-völgyi Főcsatorna, amely közvetlenül a főváros alatt ágazik ki a Dunából, s Bajánál tér oda vissza. Mezőgazdasági célokat szolgál elsősorban; csapadékszegény vidék ez, öntözés nélkül a homok legfeljebb csak délibábot, ördögszekeret terem. A kiskunsági csatornarendszer nem váltotta be egészen a hozzá fűzött reményeket, tervezői valaha úgy vélték, édenkertté varázsolja ezt a tájat, ám a varázslat csak hellyel-közzel sikerült. Ám Kiskőrös, Solt, Soltvadkert környékén, s számos más helyen is kitűnő, könnyű homoki bor terem, ennek a vidéknek a szőlő- és gyümölcstermelés hozta meg a gazdagságot. A nagy termelőszövetkezetek és állami gazdaságok mellett úgynevezett szakszövetkezetek működnek itt, a téeszeknél lazább szerkezetű társulások. A szőlő- és gyümölcsültetvények telepítése, művelése, a termékek értékesítése nagyüzemi módszerekkel történik, de lényegében családok, egyének birtokában marad a föld, s jórészt a gazda szorgalmán, hozzáértésén múlik a haszon. A szakszövetkezetek kemény és komoly viták után maradtak fenn, termelési eredményeik a közelmúltban és a jelenben is azt bizonyítják, hogy az ilyen lazább társulásoknak az adott korban, az; adott helyen értelme van, szerencsésen ötvöződik bennük a köz és az egyén érdeke. Tanyák és templomok Ezen a vidéken, a Kiskunság közepén az elmúlt esztendőben egymásután létesültek a tanyasi kollégiumok, sok korszerűtlen iskolát körzetesítettek, megszüntettek. Múlóban van az az idő, amikor a tanyai gyerekeknek négyöt kilométert kellett gyalogolniuk a kevéske tudományért, s tehetségek vesztek el a mozdulatlanságban. Ez a változás a pedagógusok életében is fordulatot hozott. Az előnyös változások azonban itt-ott zökkenőket is okoztak. Megszokott életformák borultak fel, a tanítók közül egy páran nehezen törődtek bele, hogy „eladják a fejük fölül az iskolát”. Való igaz: húsz-harminc esztendős áldozatos munka után nehéz megválni attól a helytől, amelyhez szokásainkban, életvitelünkben igazodtunk. A tanyai tanító sorsa különös sors, nehezebb, ám szabadabb egy-egy nagyobb tantestületben dolgozó kollégájánál, s ehhez hozzájön még az is, hogy erős szálakkal kötődik a tanyavilág népéhez, tevékenysége így nem csupán a gyermekek szellemét formálja. Ugyanúgy, ahogy egykor volt tanítványai, a pedagógus is új helyzet előtt áll, amikor a tanyai iskola megszüntetése után egy nagyobb körzeti iskolába kerül. Egyrészről többet várnak tőle, másrészről kevesebbet, oktatási módszerein változtatnia kell, s a magány helyett teret kell nyernie egy közösségben. Munkája már nem annyira szembetűnően áldozatos és hősies, mint annak előtte, de kötelességszerűen alaposabb és lényegretörőbb. Mindez természetesen vonatkozik a gyerekekre is: nőnek a követelmények, ugyanakkor nőnek a lehetőségek is. A szükség, a kor szülte ezt a változást, így hát aligha csalódunk, ha azt mondjuk: benne rejlik a jövő. A tanyavilág sajátos romantikája, szépsége, nyugalma mögül mindig is a kemény telek sivársága tűnik elő, s ez a sivárság — minek tagadjuk — nemegyszer párosult a tudatlansággal. Nyilvánvaló, hogy az új körülményekből és lehetőségekből másfajta vágyak születnek. Ennek az érlelődésnek vagyunk most tanúi. A tanyák világától rövidke ugrás a templomok világa. Kalocsa — Esztergom után — a magyar kereszténység és katolicizmus jelentős székhelye. A sok évszázados vallási kultúra mély nyomokat hagyott ezen a településen, nyilvánvalóan nemcsak külsőségekben, hanem lelki, szellemi téren is. A kalocsai érsekség főpapjai jelentős szerepet játszanak az ország közéletében, a leglényegesebb kérdésekben egyetértenek és tevékenyen együttműködnek az állam vezető testületéivel, részt vesznek az országgyűlés munkájában, a Hazafias Népfront és a Béketanács tevékenységében. Ez az együttműködés korunk formálódó hagyománya. És aligha tévedünk, ha azt mondjuk, hogy egy régi hagyományt, Kalocsa jóhírű iskoláinak szellemét, fegyelmét egykoron nagytudású paptanárok formálták, s a jelen megőrizte, tovább vitte a múlt derék, tiszteletreméltó emlékeit, mint például a bencések, ferencesek, ciszterciták és piaristák oktatási-nevelési módszereinek az alaposságát. Néhány kilométerrel délebbre terül el Baja, az egyik legbájosabb magyar város. E magyarsággal összefér, sőt talán szorosan hozzátartozik, hogy Baján a legkülönbözőbb nemzetiségek szokásaikat, hagyományaikat megőrizve a lehető legbennsőségesebb és legszívélyesebb viszonyban élnek. Itt elkülönülés valóban csak a nemzetiségi jelleg alkalomszerűen megnyilvánuló hangsúlyozásában mutatkozik. Csöndes, családias város ez, hetenként kétszer a piacon felvonul a környék lakossága, a kofák közül sokan népviseletbe öltözve árulják a zöldséget, baromfit, gyümölcsöt, .tojást. A bajai háziasszony szívesen vásárol a piacon, nem csupán a termékek kiváló minősége miatt, hanem a családias szellem megtestesülése miatt is. (Itt jegyezzük meg, hogy Baján nemrégiben avattak fel egy gyönyörű, modem lakberendezési áruházat.) A Duna érinti a várost, számtalan csatorna, holtág, morotva húzódik meg itt, gyönyörű erdőségek rejtekén. Egymást érik a szebbnél-szebb üdülő-nyaralóhelyek. A víz közelsége befolyásolja a város életét, több itt a horgász, mint az ország bármely területén, rengeteg a motorcsónak és a ladik. Nem véletlen, hogy itt kezdte meg működését néhány évvel ezelőtt az ország első vízügyi főiskolája. Katona József szobra a kecskeméti színház előtt A város bejáratánál a Budapest felé vezető főút mentén egy érdekes szobor áll. Baja híres szülöttjét, Jelky Andrást — aki a néphagyomány szerint gyalog bejárta a fél világot — e szoborkompozíció úgy ábrázolja, hogy a földgömbre lép, kezében vándorbotjával. Kétféle értelemben is jelkép ez: Bajáról rengeteg értelmiségi ember származott el — híres művészek, orvosok vannak közöttük —, ugyanúgy, ahogy Jelky, ők is a világot járják, de szülőhelyükhöz hűségesek maradnak, s oda mindig visszatérnek, visszajárnak. Baját nem lehet elfelejteni... A gazdagság forrásai Ha Bács-Kiskun megye gazdasági életéről akarunk szólni, nem az iparral, hanem a mezőgazdasággal kell kezdenünk. Az állattenyésztés és földművelés elsődlegessége a távoli múltban gyökeredzik, s e terület természeti adottságaival magyarázható. Érvelhetnénk tréfásan azzal is: nem ok nélkül telepítette le itt IV. Béla a kunokat barmaikkal, csordáikkal és méneseikkel. Igaz, hogy ezek a csordák „homokká legelték” a Duna—Tisza1 közének egy részét, de a XX. századig fennmaradt a hagyomány, a puszta hagyománya, „méneseknek nyargaló futása”, a birkanyájak göndör felhője, marhacsordák lassú kérődzése. A jelenre fordítva a szót: a megye beruházásainak csaknem fele esztendőről esztendőre a mezőgazdaság fejlesztését szolgálja. Természetesen gyarapodik az ipar is, de az állattenyésztés és növénytermesztés — országos mércével mérve — oly jelentős, hogy azt mondhatjuk: Bács-Kiskun vezető gazdasági ágazata jelenleg is a mezőgazdaság. A legutóbbi időben feltárt szénhidrogénektől, a szanki kőolajtól és földgáztól eltekintve a megye ásványi kincsekben szegény, így ipara a mezőgazdasági termékeket feldolgozó ágazatokból alakult ki. Vegyük először szemügyre a növénytermesztést. Az utóbbi időben a mezőgazdasági nagyüzemekben bekövetkezett szakosodás egyenes eredményeként csökkent a termelt növények száma, ugyanakkor a korszerű agrotechnikai módszerek elterjedésével a termésátlagok rohamosan nőttek — főleg búzából, kukoricából és napraforgóból. Mindezt figyelembe véve is azt kell mondanunk, a szőlő- és bortermelés áll az első helyen a megye mezőgazdaságában: Magyarország szőlőtermésének 30 százalékát itt szüretelik, s a bor 45 százaléka itt érlelődik a megye nagy pincegazdaságaiban. Az elmúlt időszakban esztendőnként 21 ezer vagon zöldségfélét termeltek a kiskunsági homokon és a bácskai fekete földben. Az állattenyésztés immáron nem „kun-fajta” módszerekkel történik, a szilaj pásztorkodásnak réges-rég bealkonyult. Korszerű szarvasmarha és sertéstenyésztő telepek
