Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-10-11 / 21. szám
I I VASDIPLOMA A MAGYAR SZÓ KÖLTÉSZETE Kovács Jánostól K Zoltánig A családnevek stilisztikája Legutóbb az úgynevezett keresztnevek stilisztikájáról — esztétikájáról — volt szó. Most a vezetéknevek, a családnevek körében végzünk hasonló megfigyeléseket. A vezetéknevek nagyjából egyformán viselkednek a keresztnevekkel: van közöttük is szép hangzású, jóhangzású, kevésbé szép, vagy esetleg egészen mulatságos, tréfás benyomást keltő. Van azonban még egy lényeges különbség közöttük. A keresztneveket ha nem is maga az újszülött, de a névadó szülök választják, így kialakulhat a névadásnak bizonyos divatja, amelynek társadalmi háttere, tartalma van: bizonyos nevek bizonyos társadalmi rétegekre jellemzők. A vezetéknevekben, a családnevekben sokkal nagyobb a kötöttség: ezt készen kapja, örökli a család minden egyes tagja, s habár a névváltoztatás lehetősége fennáll, ez csak kismértékben érinti — főleg idegen eredetű nevek esetében — a meglevő névkészletet. Az említett okoknál fogva a vezetéknevek le sem fordíthatók egyszerűen valamely idegen nyelvre, — nem úgy, mint a keresztnevek. Erről szól igen csattanósan Illyés Gyula egyik párizsi följegyzése: „Ezt (a Kajdacsról érkezett kivándorlót) Térmegh Balázsnak hívták. Volt miért, megragadt rögtön a fejemben. Gyanakvó pillantással, mintha valami titkot akart volna kiravaszkodni belőlem, ezt kérdezte: — Az én nevem mi franciául? (Francdávult mondott, ami volt olyan hiteles igazolás születése helyére, mint egy útlevéladat.) — Várjon... azt hiszem, igen: Blez. Ügy írják le: Blaise. Az írók névadása, a könyvekben, regényekben található úgynevezett irodalmi névadás különben többé-kevésbé hű tükre a társadalmi névhasználatnak. Jókai fó- és köznemesi hősei választékos csengésű neveket viselnek: Kárpáthy Zoltán, Kárpáthy Abellino, Szentirmay Rudolf, Jenőy Kálmán, Baradlay Richárd, Etelváry Raffaela; velük szemben a polgári származású „Aramyember”-nek egyszerűbb polgári neve van: Tímár Mihály, ahogy a magyar művészeket pártoló derék csizmadiamesternek Cseresnyés Mihály a neve. Csokonai már enyhe gúnnyal nevezte el köznemeseit Szabadvölgyi-nek, Háromlovynak. Az sem véletlen, hogy Arany János egyik szatirikus kis írásában a nép egyszerű fiát, a katonaköteles falusi legényt Piripió Gáspdr-nak nevezi, míg ugyanitt a szolgabírót Kunczory Kunó-nak. Kölcsey egyik szatirikus írásában Dörgényfalvi Dörgény Andor néven említ egy nemest, s még olyan polgári tárgyú regényben is, amilyen Kosztolányi Dezső Pacsirtája, így szerepel a nemességére büszke nyugdíjas megyei levéltáros és felesége: Kisvajkai és Kőröshegyei Vajkay Ákos, nyugalmazott megyei levéltáros s felesége, született kecfalvi Bozsó Antónia". Az írók gyakran még túl is lépnek egy kicsit az életen, hogy hőseiket még jobban jellemezzék a rájuk osztott névvel, ősi szokás, már a görög s a római vígjátékokban megtaláljuk az úgynevezett „beszélő nevek”-et, amelyek a hős jelleméről is mintegy előre árulkodnak. Ez év szeptemberében — mint minden ősszel — kitárultak az egyetemek kapui oktatók és diákok előtt. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem felújított gyönyörű aulájában is ünnepélyesen nyitották meg az 1975—76-os tanévet. A rektor beszámolt az eredményekről, ismertette a múlt tanév fontosabb eseményeit, kitüntetéseket adott át, üdvözölte az elsőéveseket, majd különös szeretettel, melegséggel a hangjában köszöntötte az „öreg diákokat”. Azokat, akik arany-, gyémánt-, illetve vasdiplomájuk átvétele céljából jelentek meg s foglalták el névjeggyel ellátott díszhelyüket az első sorokban. A bölcsészkarnak két vasdiplomása jött el. Az egyik dr. Dienes Valéria, az európai hírű zseniális tudósasszony, aki még ma is, kilencvenévesen, dolgozik budapesti otthonában. A másik — dr. Miklós Armand — a tengerentúlról repült haza a vasdiplomáért. Dr. Miklós Armandról már nem egy riport jelent meg lapunkban, s több ízben közöltük saját írásait is. Hírt adtunk róla midőn á gyémántdiplomáját kapta meg ünnepélyes külsőségek között a Buenos Aires-i Magyar Nagykövetségen. Most itt, Budapesten, az alma mater falai közt, nyolcvanegynéhány évével, felszegett ősz fejjel, szálegyenesen lépett az emelvényhez, a rektori kézfogásért és a díszoklevélért. Vajon milyen érzés tölthette el az épületben, ahol most kezdik tanulmányaikat a tizennyolc évesek, s ahol ő — hatvanöt esztendővel ezelőtt fejezte be? Dr. Miklós Armand kezében a vasdiploma Novotta Róbert felvétele — Ha azt felelném: nagy meghatottságot érzek, ezzel keveset mondtam. Mert nem ez a lényeg. Mi a lényeg? Talán az, hogy nagyszerű professzorok tanítottak, maga Eötvös Loránd is tanárom volt. Es az, hogy — itt az ünnepségen is érzékelem — milyen mélységes humánumot áraszt a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem. Én matematika—fizika szakon végeztem, s bár más pályára kerültem, mégis hatott s végigkísért életformámban, gondolkodásmódban az etikának, a tudás megbecsülésének, az emberségnek az a szelleme, amelyet az Eötvös Loránd Tudományegyetemtől kaptam s vittem magammal egy életen át. S. M. — És Térmegh? — Az... Térmegh csak az itt is! — Ahhoz nem nyúlnak? — Nem. — Akkor mit szöpögött az én anyám? Akikar nincs itt hiba — mondta megnövekedett biztonságérzéssel.” Arany János is csak tréfából tette meg, hogy egy alkalommal „lefordította” a maga nevét franciára: Imádott barátom, jó Petőfi Sándor Szíves üdvözlését íme küldi Jean d’Or. Bizonyos divat azonban itt is kialakulhat (például a nevek írásmódjában), de korántsem oly mértékben, mint a keresztnevek esetében. A családnév sokkal konzervatívabb. Ebből aztán néha furcsa, groteszk helyzetek is adódhatnak, mint a következőkben látni fogjuk. A vezetéknév ma már csak azonosító, jelölő szerepű, konkrét tartalom nélkül. Ezért nem akadhatunk föl azon, ha valakit Sánthd-nak hívnak, noha mindkét lába teljesen ép, vagy Szőkédnek, noha hollófekete a haja, vagy Szakállas-nak, holott se bajusza, se szakálla. Némely tulajdonnév, különösen foglalkozásnév azonban túlságosan is megőrizte eredeti tartalmát, konkrétságát. A többé-kevésbé semleges hatású Csizmadia, Kádár, Révész, Szabó, Szántó, Varga névvel szemben ott vain például a Debrecenben gyakori Késcsináló, Süveggyártó, Gombkötő, Kenyérsütő vagy a Tapasztó. S bizony ebből groteszk dolgok adódhatnak, ha a név viselője már rég fölhagyott atyái mesterségével. Azon nem akadunk föl, ha valakit történetesen Szegedinek hívnak, holott Debrecenből származik; azon se, ha valaki neve szerint Szűcs, noha különben szabó; de azon már elmosolyodunk egy kicsit, ha valakinek az áll a cégtábláján, hogy „Szíjjgyártó István kerékgyártó” — mint magam is láttam Debrecenben. Shakes peare-nél a Makrancos hölgy egyik szereplője a Christopher Sly „Ravasz Kristóf" nevet viseli (Jékely Zoltán Huncfut Kristóf-nak fordította); a Vízkereszt Sir Toby Belch-ének neve magyar fordításban Böffen Tóbiás. Moliére-nél a Képzelt beteg orvosának a neve: Mons. Purgon (Purgó doktor), a Dandin Györgyben a vidéki főnemes neve Mons. de Sotenville (szó szerint .Butafalvi’; Illyés Gyula fordításában: Lükeházy). Hasonló példát tucatjával idézhetünk a mi irodalmunkból is: Csokonainál a kártyás báró neve Tökkolopi, a kutyabaráté Koppóházi, a fűzfaköltőé Csikorgó, a csaló német nyomdászé Betrieger (szó szerint azt jelenti: ,csal’). Ágai Adolf, a századvég szellemes tárcaírója, egész sor kitűnő „beszélő nevet” teremtett: az állandóan megbukó ősjogász neve nála Bukovay Absentius, a széplelkű vénkisasszonyé Lengenádfalvay Kotlik Zirzabella, a rendőré Mihaszna András; s ő alkotta meg a máig élő kedélyfelen Sanyaró Vendel nevét és alakját is. Ilyen nevek azonban inkább csak vígjátékokban, élclapdkban vagy irányzatos művekben fordulnak elő. Bizonyos mértéktartással azért mai irodalmunkban is fölbukkannak. így például Németh Lászlónál az Utazásban pem véletlenül kapta a nyüzsgő, ellenszenves újságíró a Zsizsik György nevet, bőbeszédű, hantázó társa meg a Hantai Anti-f, ahogy a Pusztuló magyarok mindenben romlást látó falukutatóját némi iróniával nevezte el az író dr. Sírásó Károlynak. a Papucshős felelőtlen újságíróját Badari Tivadar-nak, a Szörnyeteg kis fontoskodó szobatudósát meg Kukaczi úrnak. Van tehát a vezetékneveknek, a családneveknek is bizonyos hangulatuk, ha fakóbbak is valamivel, mint a személyesebb tartalmú úgynevezett utónevek, keresztnevek. Mindenesetre még elég sokat őriznek az élet színeiből ahhoz, hogy stílus szempontjából is érdemes legyen foglalkozni velük. Szilágyi Ferenc Egy dramaturg emlékeiből KOSZTOLÁNYI MUZSIKÁL Illyés Gyula hívta fel a figyelmünket egyik legutóbbi írásában arra, hogy Kosztolányi évforduló közeleg. Az ilyen dátum mindig emlékeket gomolyogtat fel az ember lelkében. Gondolatban együtt sétálok az egykori drága baráttal az „Üllői úti fák” alaitt. Most is felnézünk a holdvilágos égre és hallani vélem, hogy megkérdezi tőlem: — Mit gondolsz, szent Dávid tud-e valóban hegedülni? Ezt kérdezte egyszer régen. — Tud — feleltein én. — Honnan veszed? — Mert a nép úgy tartja, hogy szent Dávid muzsikál a holdban. — Szóval, szerinted a holdban emberek vannak? — Nyilván, mert hiszen egy régi népdal is azt mondja, hogy „az apró népet a holdban, az apró népet szeretem én.” — Ugyan, ezt miféle népdal mondja? — Maláji. May Károly egyik regényében olvastam, gyermekkoromban. És nagyon megszerettem. Tetszik nekem. „Az apró népet a holdban, az apró népet szeretem én.” — Szinte dúdolni lehetne, — mosolyodott el Kosztolányi. És dúdolni kezdett valami dallamot. Aztán hamiskásan hozzám fordult. Azt mondta: — Ez a népdal nem Maláj-országban, hanem Japánban született. Pontosabban a Japán-kávóházban. Én írtam. Egy barátom odajött hozzám. Elpanaszolta, hogy maláj verset kellene lefordítania, de nem tud malájul. Kérdezte, én vajon tudok-e? Mondtam, lehet, hogy tudok, de még nem próbáltam. Erre elém tette a May Károly regényében előforduló verset, amely így hangzott: „Te uva te tói malema ...” Én pedig mindjárt írtam alája a magyar szöveget... határozottan éreztem, hogy abban a lágyan lejtő maláji dalban csakis erről lehet szó. A szavak muzsikáját pontosan megértettem. ... Lehet, hogy szent Dávid már rég nem hegedül, de Kosztolányi még mindig muzsikál. Ha felnézek a holdra, hallom az édes zenét: „Az apró népet a holdban, az apró népet szeretem én.” Szűcs László István NAGY EMBEREK - KIS TÖRTÉNETEK Megjelenése olyan hétköznapi volt, hogy aki csak hírből ismerte, nem tudott hinni a szemének, amikor először találkozott vele személyesen, hogy azután soha többé ne tudjon szabadulni lenyűgöző egyéniségétől. Minden kérdést a legegyszerűbb úton közelített meg, s bár rendkívül udvarias, csöndes és halk modorú volt, művészi igényességben kérlelhetetlen. A színházi világban abszolút tekintélynek örvendett, talán azért, mert soha nem tartott erre igényt. Rendkívül széles körű és nagy sikerű munkásságából is kiemelkedik az az érdeme, hogy Shakespeare-t szinte „magyar szerzővé” avatta. Recsegő székek Színházaink az eltelt három évtized alatt újra és újra megújhodatt külsővel és egyre korszerűbb nézőtérrel fogadják közönségünket. Ma már mindenki természetesnek tartja, Thália istenasszonynak szép Hevesi Sándor otthonai vannak — gyakran több millió forintos költséggel. A közönség is természetesnek tartja, hogy nincsenek recsegő székek, amelyekről Hevesi Sándor egykor oly jellemzően nyilatkozott. A harmincas évek Magyar Színházában történt, amely ott állt a jelenlegi Nemzeti Színház helyén, a mostam Hevesi téren. Bizony, a székek recsegtek, s olykor-olykor hangosabban, mint mai manapság köhögőszezonban a harákolók, krákogók nagyszámú serege. Érthető, ha a színház egyik rendezője elkeseredett ostromot indított a színház igazgatója ellen. — Ez így nem megy tovább: ki kell cserélni a székeket! Hát nem hallja, igazgató úr, egyes jelenetekben már nem lehet megérteni a színészek szavát ettől az átkozott, recsegő székhadtól!? Az igazgató persze tiltakozott, hiszen pénzről volt szó. — Azért nem olyan rosszak... Majd jövőre ... Am a követelés egyre sürgetőbb lett, végül is a rendező Hevesi Sándort, a színház művészeti vezetőjét kérte meg: döntsön ő. Hevesi végighallgatta az egyiket, végighallgatta a másikait, kissé oldalt billentette fejét, amint ez szdkása volt, aztán csendesen — jellegzetes selypítésével — így szólt. — No, igen, igen, ami azt illeti, a székek valóban recsegnek, és persze, azokat a székeket ki is lehet cserélni. De nem gondolt ön arra — fordult az elégedetten bólogató rendezőhöz Hevesi Sándor —, nem gondolt ön arra, hogy esetleg úgy is lehet játszani a színpadon, hogy azok a székek ne recsegjenek? A székeket nem cserélték ki, és Hevesi Sándor rendezett „néhány” olyan előadást, amelyeken még a legöregebb székek sem recsegték. Ma sem recsegnek. Igaz, azóta a székeket kicserélték. És egyre ritkul színházainkban a torkot köszörülő köhécselő nézők száma is. Gyógycukor nélkül, Hevesi-recept szerint, Bródy Imre
