Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-09-13 / 19. szám
„TARTOTTA A TŐIDET, ÚGY TARTOTTA, MINT ATLASZ AZ EGET." Harminc évvel ezelőtt, 1945. szeptember 26-án, New Yorkban, a Hatodik sugárút és az 57. utca sarkán álló kórházban elhunyt Bartók Béla. Egyik utolsó levelében ezt írta: „Szeretnék hazamenni, de végleg.” Szándékát már nem válthatta valóra. BARTÓK A „farkasok dala” ez a titáni muzsika a szolgalelkűség korában. De ugyanakkor sajgóan fájdalmas, forró emberiségével lelkünk legmélyébe markoló üzenet, melyet egy költőóriás küld nekünk, egy királysaslelkű ember, aki köznapi életünkből kiszakadt az örök szabadság... magányára. Hogyan került korunkba ez a megdöbbentő korszerűtlenség? De hátha ő beszél igazán igazul a mai idők és minden idők mélyéről, kimondva bátran, himnikus pátosszal lelkünk rejtett, elnyomott igazát? Hallgassátok a tomboló tapsokat a karzatról, hol az ifjúság tolong. Ki meri állítani, hogy az emberi szabadság hirdetőjének nincs visszhangja ebben a században? (Kroó György: Bartók kalauz; Zeneműkiadó, 1975.) ZENE A Zenét az V. vonósnégyestől éppen két év és egy nap választja el. Közben Bartók legjelentősebb, a cappella kórusműveit komponálta: 27 két- és háromszólamú művet női és gyermekkarra, népi szövegekre, és az Elmúlt időkből című darabot férfikarra, átalakított régi népi- és műdalszövegekre. A 27 kis kórus jelentőségét Kodály méltatta 1936-ban: „Sajátságos ellentmondás, de egyszersmind mély logika van abban, hogy a hangszeren játszó, szobában nőtt városi gyermekhez a magyar mezők levegőjét juttatta el — hangszeres gyermekdarabjai népzenét szólaltatnak meg —,' most a zenén kívül élő gyermekvilághoz, ha népi szövegeken keresztül is, de a maga egyéni nyelvén szól... ahogy Bartók a gyermekhez fordul, abban nincs semmi a »pedagógus« fontoskodásából, vagy a magát gyermekké álcázó felnőtt selypítéséből. Nem »száll le« a gyermekhez, úgy nézi, mint embertársát. Ahogyan csak az láthatja, akiben fehér hajjal is épségben maradt a gyermek!” És az Elmúlt időkből Űjfalussy József szavaival élve „egy darab nép-írta, nép-csinálta, nép-szenvedte, demokratikus magyar történelmet” visz be a hangversenyterembe. E kórusok hőse „az úri elnyomástól ezerszeresen megnyomorított paraszt”. A két esztendő belső története benne is van ebben a két szóban: gyermek és paraszt. Ez a két csillag világítja be Bartók útját a fasizálódó Magyarországon, a háborúra készülő világban. A műhely szempontjából a gyermekdarabok a fontosabbak. Annak a nagy, feltétlenül észrevehető egyszerűsödési, letisztulási folyamatnak elindítói és jelzői, amely az V. vonósnégyessel indult meg, és amely Bartók utolsó műveit kivétel nélkül jellemzi. E nagy művek körül — ha Bartók minden tervét megvalósíthatta volna — az utolsó évtizedben szinte rajzanának a gyermekdarabok. Nemcsak a Mikrokozmoszra gondolunk; tudjuk, hogy a kórusokat át akarta írni hegedű-duókká és triókká s hogy szándékában állott vonószenekari darabokat írni iskolai zenekarok számára. Fokozódott, erősödött az a vágya is, hogy azon a leegyszerűsödött, közvetlen kifejezésre alkalmasabb, modem és klasszikus, egyéni és népi nyelven, amelyet két évtized műveiben munkált ki a maga számára, most már valóban egyre több emberhez szóljon. Szerette volna, ha szava eljut a világhoz. A Cantata után több mint 10 évvel újból nagyszabású zenekari és kórusművet tervez majd (ebből lesz végül is a zenekari Concerto) és még 1944-ben is foglalkozott új kórusművek gondolatával. A magányos költő képe soha, egy pillanatra sem tűnik el a szemünk elől. Ám egyre inkább észrevesszük az utolsó évtized Bartók-műveiben a beethoveni magatartást, az emberek felé kinyújtott kezet. Az első teljes, feltétel nélküli találkozás a Zene húroshangszerekre, ütőkre és cselesztára. A IV. kvartett Siegfriedje áthatolt a lángokon. Az V. vonósnégyesben felért a sziklacsúcsra és pillantásával átfogta a világot. A költő, aki a Zenét teremtette, felébresztette a művészet Brünhildáját. (Kroó György: Bartók kalauz. Zeneműkiadó, 1975.) „... aki példátlan éberséggel és érzékenységgel figyel a világ minden rezdülésére és formálja magában a változó és alakuló univerzum, a vajúdó emberiség új hangját.” Rónai Dénes felvétele. 1930 (Szabolcsi Bence: Bartók Béla élete) DEVECSERI GÁBOR Mikrokozmosz- ifjú és gyermekhangra -í WEÖRES SÁNDOR Bartók Béla Kezébe adták a világot. Nem kérte. De tartotta, mert ott volt a kezében, mert vállán súlyosult, mert nyakát szorongatta, izmait megfeszíteni kényszerítette. Tartotta tágas tereit, villogó lidérces mocsarait is, a kérdések kétségbeejtő, gyökér-ágas és ág-gyökeres erdejét, s a felhőkarcolók beton- s vas-erdejét, s a lelkek lélegző épületeit, vágyak szivárvány-folyosóit, indulatok igáját, s a madárszámyú szeretetet, mely mindig lehetetlen helyeken verne fészket de míg el nem hessentik akaratlan vagy készakarva, ver is és ottmarad. Tartotta a földet, úgy tartotta, mint Atlasz az eget. A föld volt nehezebb. Évmillióknak felgyűlt erejét könyörögte magához sürgetően és szigorúan, hogy feladatát végezni tudja. , Villámmá parancsolta önmagát s a fecskefiókák szívévé, hogy megmutassa — és úgy, mint őelőtte senki még —, hogy a tűz szíve és a madárfiókák szíve ugyanegy. Tartotta a világot rezzenetlen; de izmai játszani kényszerültek s játékuk a világ erdeiben továbbrezgett, zenéjébe zenét szőtt, forrásaiban forrást zengetett fel. És lassan-lassan szép lett a világ. Szép és iszonyatos. Nem úgy lett szép, hogy megnyugodjunk, s nem úgy, hogy bármiféle nyugtalanság orvosolhatná rettenetét. De úgy, hogy lássuk: a törvényeket előbb föl kell fedeznünk, azután alakítanunk. S mindkettő a dolgunk. 2 Mi volna az egyszerűség, hogyha nem a minden? Hogyan lehetne egyszerű, miben a minden nincs benn? Aranyhajú királyleány sétál selyemingben; selyemingben nádszál-teste, a kezében jázmin ága, kerekre nyitott szemében szent kíváncsisága: abban van a minden. 3 Egyszerű a teljes bonyolult a csonka. Mi mindent tudni akarunk. Áttetsző a forrás, áttetsző a tó is. Mi a bazalton is át akarunk látni. 4 Villámmá parancsolta önmagát s fecskefiókák szívévé, hogy megmutassa — és úgy, mint őelőtte senki még —, hogy a tűz szíve és a madárfiókák szíve ugyanegy. S ezért, madárfiókák, mi, akik itt vagyunk, kik szárnypróbálgatva sokfelől surrantunk együvé, hordjuk az ő szívét, az ő egyszerűen hatalmas szívét törékeny bordáink között. Mi, akik múlni nem tudunk, kik csak növünk és változunk. Év perdül évre. Mi mindig újra itt vagyunk vele, friss szárnnyal írni gyöngéd-szigorú ritmusát tavaszi égre. nyugodt velőn és zűrös véletlenen keresztül vándorol az isteni gazda aki a kévékéi otthagyja és az oldottat kézbe fogja a hegyeket és tengereket akaratlanul háta mögé dobja halad foszlányokon és sivatagon át különös szomját a száraz homok oltja 1938-ban feleségével, Pásztóry Ditta zongoraművésznővel New Yorkban, 1944. július S-én Joseph Zwilich felv. az állat és angyal közti űrben Reismann Marianne felv. az élőt kiszárítja kegyetlenül merő szeretet és semmi irgalom mi másnak kincs, öné ki lom . mi másnak szemétdomb őjiéki égi kémia FODOR ANDRAS beágyazva józan önkívületbe az időt folytatja tétlenül munkája működik helyette Bartók (RÉSZLET) szülőanyjára visszanéz A NAGY VILÁGON E KÍVÜL már ott honol a kristályok körében zengő sípok állják körül de nem hallja nem látja mert jutalmát nem kívánja füle örökre zárva az áltála fölidézett hegy és tenger muzsikára (A képeket Bónis Ferenc: Bartók Béla élete képekben és dokumentumokban című könyvéből vettük. Zeneműkiadó, 1972.) Feleselő dobok, bőgők közül karcsú virágként búink ki a dallam. Amulva nézem, nézem: gyönyörű! Milyen dal ez, bolgár, magyar? Nyugodtabb lennék, ha tudnám. így még holnap reggel a körtérnél új domborműved is ezt kérdi tőlem majd. De mintha már a hosszú, lassú Duna válaszolna, úgy felelem rá: minden nép zenéje szép s összefér rokonként. így mutattad Bartók, s e békét megtanulva tőled, köszönjük ezt a tágasabb hazát.
