Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-08-30 / 18. szám
Dr. Szsunosközí István, református püspök és Kolossváry Béla, professzor (USA) Beszélgetések a magyar nyelvről „Egyetlen közös nyelvünk a magyar” Interjú Kolossváry Bélával Kolossváry Béla professzor szinte a kezdetektől végigkísérte az Anyanyelvi Konferencia történetét. Nemcsak végigkísérte, hanem fiatalos lendülettel részt is vett a munkában. — Professzor úr, a legutóbbi Anyanyelvi Konferencia óta eltelt éveknek mi volt a legnagyobb eredménye? — Én a legnagyobb eredménynek a tankönyvek megjelölését tartom. Nagyon sokan tamáskodtak, hogy ezek a tankönyvek egyáltalán létrejönnék-e, és vajon jók lesznek-e. A legcsattanósabb választ maguk a kiérkezett könyvek adták — minden józan ember számára bebizonyosodott, hogy lehetséges a köztünk fennálló világnézeti különbségek ellenére mindenki számára jól használható, célszerű könyveket írni. Csak köszönet illeti a szerkesztőket, írókat érte. — Ugyanakkor egyesek nem kis ellenérzéssel fogadták e könyveket... — Ez igaz. Én azonban látom a dolog másik oldalát is. Tudom, hogy voltak munkaközösségek, akik e könyvek után megszerkesztették saját tankönyvüket is, kikiáltották ezt a lehető legjobbnak, a külföldi magyarság érdekeit maximálisan figyelembe vevőnek — s csak a megjelenés után derült ki, hogy e könyv legnagyobb részét egyszerűen kimásolták az Anyanyelvi Konferencia tankönyveiből. — Vajon elég hatékony-e a magyar nyelv tanítása? — Erre hadd mondjak egy példát. Részt vettem több nemzeti magyar jubileumi táboron. A világ öt kontinenséről érkeztek fiatalok — magyar gyerekek — és egyetlen közös nyelvük volt, amelyen megértették egymást: a magyar. Ha tehát arról beszélünk, hogy valamiképpen közelebb kell hozni egymáshoz a világban szétszóródott magyarságot, ahhoz elengedhetetlen a magyar nyelv, a magyar kultúra. Ezt pedig Magyarország nélkül lehetetlen elterjeszteni, megtanítani. Mindez olyan alapigazság, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, bármennyire szeretnék is egyesek. Nemegyszer a gyerekek akarnak magyarul tanulni, meg akarják ismerni Magyarországot; a tanítók meg akarják tanítani minderre a fiatalokat; — és közéjük állnak a szülők. Saját sorsuk, csalódásaik miatt a magyar nyelvnek, Magyarországnak a közelébe sem engedik fiaikat, unokáikat. Talán nem kell mondanom, hogy milyen káros ez az egész magyarság szempontjából. — Mi tehát ön szerint a megoldás? — Nézze, én nem látok más megoldást: tanítani kell a magyar nyelvet. Remélem, hogy egyre kevesebben lesznek azok, akik makacsul ellenszegülnek a valóságnak; akik a kezükben tartott könyvről sem hiszik el, hogy nincs a sorok között hátsó gondolat, ártó szándék; én bízom abban, hogy egyre többen lesznek a józan gondolkodásúak. Azok, akik valóban az egész magyarságnak akarnak használni, akik tovább akarják vinni a magyarság tudatát. Sokan még bizalmatlanok — ez igaz. De legalább a saját szemüknek hinni kellene ... „Okosan szeressük őket” Interjú Ruttkai Ivánnal Ruttkai Iván Svédországból érkezett. Néhány éve, Szombathelyen, nagy feltűnést keltett a kétnyelvűségről mondott hozzászólása. — Hogyan látja ma a kétnyelvűség helyzetét? — Előre bocsátom, amit mostanában nem győzök eleget hangsúlyozni: a magyar nyelv, anyanyelvűnk tanítása nem pedagógiai probléma. Sikere nem azon múlik, hogy milyen nevelési, oktatási elvek szerint szerkesztjük meg a tankönyveinket. Persze, ez is nagyon fontos, de ha így összeülünk, mint például most is, tudnunk kell: ha anyanyelvi kultúrát akarunk teremteni, akkor nem szabad csupán a pedagógia oldaláról megközelíteni a kérdést. Jó példa erre a kétnyelvűség. iMa már tudom, hogy a kétnyelvűség csak akkor probléma, ha nincs mögötte megfelelő kulturális fedezet. — Mit ért ezen? — Meggyőződésem, hogy a kulturált, intelligens családokban nem jelent problémát a második nyelv. Az úgynevezett makaróni nyelv, tehát a magyar és az angol (német, francia, svéd stb.) szavak keverése elsősorban a kevésbé kulturált családokban alakul ki. A megoldás ezek után kézenfekvő: lehetőség szerint átfogó kulturális képzést kell nyújtanunk az embereknek — s nem baj, ha a magyar kultúra elemei ebben nagy szerepet játszanak. — ön szerint vállalhat ekkora feladatot az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége? — Szó sincs arról, hogy ezt a Védnökségnek kellene elvállalnia (Bár a sárospataki nyári tanfolyam, amennyire ismerem, ezeket az igényeket is kielégíti.) De a mi munkánk csak akkor lehet hatékony, ha az egyes családok is mellénk állnak, és segítik nevelő munkánkat. — Ezek szerint a fiatalokra kell elsősorban figyelni? — A legfontosabb, véleményem szerint, a harmadik generáció, ök azok, akik újra fölfedezik maguknak szüleik hazáját. Svédországban talán tudja, sok baj van a fiatalokkal. Igen nagy önállóságot kaptak szüleiktől, és nincs hozzá megfelelő felelősségtudatuk. Nálunk ezt úgy mondják: „Björn-tjanst”, medveszeretet. Az a szeretet, az a jótett, amely később visszájára fordul. Hogy a mi munkánk ne legyen ilyen, ahhoz sokat segíthet, ha a nyelv, a történelem, a néprajz mellett arra is megtanítjuk a fiatalokat: érezzenek némi felelősséget Magyarország iránt. Egyszóval — okosan szeressük őket. — Elég hatékonynak tartja a tanító munkát? — Ha csupán pedagógiai oldaláról nézem, igen. De már hangsúlyoztam: ne csak a pedagógiát lássuk a munkánkban. Még óriási feladataink vannak — a magyar nyelv, a magyarságtudat mellett a magyar kultúrát és általában véve a kulturális szintet kell emelnünk. Ez a munka pedig csak akkor lehet igazán hatékony, ha a családok, a szülők ugyanezt akarják és együttműködnek velünk ... „A magyar nyelv tanítása belső kényszer” Interjú Földes Judittal Földes Judit Belgiumból érkezett a Védnökség ülésére. Otthon — új hazájában — tanítja a magyar nyelvet. Ezenkívül verseket ír. Magyarul. — Miért tanít? származásra gondolok. Ha megőrizzük magyarságtudatunkat, teljesebb emberré válunk. Ezt próbálom — a nyelv tanítása mellett — megtanítani az embereknek. Elsősorban a fiataloknak. — Mi a véleménye, eléggé hatékony-e ez az áldozatos munka? — Mostani munkámban inkább a megoldatlan feladatokat látom, azokat, amelyek még előttünk állnak. Nagyon fontos dolognak tartom, hogy elsősorban az emberek gondolkodását változtassuk meg: tegyük minden magyar számára létszükségletté a magyar kultúrát. Itt természetesen nemcsak az anyanyelvről beszélek: éppen ilyen fontos, hogy a magyar irodalmat közelebb hozzuk a világirodalomhoz, a magyar kultúrát jobban beillesszük az egyetemes kultúrába. A magyarságtudat foka persze kulturáltság kérdése is. — Melyik korosztályra számíthat leginkább munkájában? — Nem szoktam különbséget tenni korosztályok szerint. Azt hiszem, nincs is értelme, hogy merev határokat húzzunk. Mindenesetre nagyon kell figyelni a fiatalokra — ez természetes — és főként nem szabad elfeledkeznünk a ma négyven-ötven évesekről... Sós Péter János — Egyszerű kérdés, mégis nehéz válaszolni. Nem tudok nem tanítani. A magyar nyelv tanítása belső kényszer. Nevezhetjük nyugodtan megszállottságnak is, hiszen az ilyen munkát csak megszállottan lehet csinálni. Anynyi lemondással jár, annyi akadályt, irigységet, gáncsoskodást kell néha legyőzni hozzá, hogy bátran mondhatom: a magyar nyelv külföldi tanítói átérzik a feladat nagyságát. — Van-e gyakorlati célja az anyanyelv tanításának? — Nézze: aki elhagyja az anyanyelvét, az kettétörik. Nem lehet büntetlenül veszni hagyni azt a nyelvet, azt a kultúrát, ami születésétől fogva az emberben él. Hamis állítás az, hogy könnyebben találja meg helyét új hazájában az, aki elhagyja anyanyelvi kultúráját. A tapasztalat azt mutatja, hogy éppen ellenkezőleg: a beilleszkedést is segíti az anyanyelv. Még a második és harmadik generációnak is hasznára van, ha megismerkedik a szülők nyelvével. Megszűnik a gyökértelenség érzése, amely generációkon keresztül óhatatlanul megvan minden bevándoroltban. Van egy olyan kötődés, amely, ha helyesen „élünk vele, az életünk minden pillanatában segíteni tud: a Kirándulás a Duna-kanyarban if j. Novotta Ferenc felvételei te Földes Judit (Belgium) I Ruttkai Iván I (Svédország)
