Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-02-01 / 3. szám
Régi hagyomány cledt újjá Tatabányán. A magyar munkás-színjátszásnak már majdnem egy évszázadra visszanyúló gyökerei vannak Magyarországon. Néhány éve fiatal rendezők és amatőr színészek álltak ki a világot jelentő deszkákra. Maguk mellett tudhatták a munkáskultúra sorsát szívükön viselő állami és kulturális vezetőket, a Népművelési Intézetet. Űj levegőt, új stílust hoztak az amatőr színjátszásba. A munkás-színjátszás megújulása természetesen nem megy máról holnapra. Hosszú évek kitartó és áldozatos munkájára van szükség. Ennek a munkának egyik jelentős állomása a Tatabányán megrendezett Munkás-színjátszók II. Országos Fesztiválja. Képeink e fesztivál két pillanatát örökítették meg. Gábor Viktor felvételei (Rajzok, am.elljek éhaéjtije too áh h zsfrtuj... VÖRÖS BÉLA 75 ÉVES > Szigeti Imre nevét nem sokan ismerik Magyarországon. Fiatalemberként ment el — bár akkor még nem végérvényes szándékkal —, a weimari Németországban kereste a szabad alkotói légkört, amelyben itthon nem lehetett része. Berlinben tanult, az iparművészeti főiskolán, megismerkedett a korabeli jelentős művészekkel, divatos irányzatokkal, de egyiknek sem hódolt be: a realizmust tekintette művészete alapjának. Oly erősen élt benne a valóság iránti érzékenység, hogy mind elviselhetetlenebbé vált számára a fasizmustól mételyezett Európa. 1939-ben kivándorolt Ausztráliába. Most, harmincöt esztendő után, hazaküldte rajzait, amelyek három termet töltenek meg a budapesti Nemzeti Galériában. S micsoda atmoszférát árasztanak! Az ember — mintha hangversenyterembe lépne — önkéntelenül lábujjhegyen, szinte visszafojtott lélegzettel halad egyik képtől a másikig. Halk és mégis drámai feszültséget sugárzó képek ezek a tollrajzok, amelyek „csak” a fekete és a fehér színből bontják ki a művész közlendőit. Csak? Mintha a zongora fekete-fehér billentyűiből Chopin nem varázsolt volna másféle színek, a zenekar sokszólamúsága nélkül egész világot, a zene teljességét. E „szólóhangszerre komponált”, bensőséges, érzelemgazdag rajzok is rögtön elbűvölik az embert. Szigeti Imre meghökkentően tud valamit: eggyé olvasztja a leheletfinomságot a robbanóerővel, a könnyedséget a nyugtalansággal, a vonalak hűvös biztonságát a vibráló forrósággal. Csöndes tűnődés és csupa feszültség a múltat idéző rajzok sora, Etukáról, amikor álmodik, Etukáról, amikor lázasbeteg. Az álomszerűség folytatása más síkon — nem a személyes múlt, hanem az emberiség emlékeinek régióiban — a mitologikus mélységből előgomolygó alakok vonulata: A szél leányai, A hold leányai, A tenger és a lány ... A mítoszból pedig Szigeti szinte hangnemváltás nélkül siklik át a költészet tájaira, ahol már azt sem tudjuk, mi bűvöl el jobban: bravúros rajztechnikája, vagy szellemessége; a Walpurgis-éj seprűnyélen lovagló, sötétben tovacikázó boszorkányai, amint hajsörényük egy ritmusra röpköd a seprűkóccal, vagy a vad virtuozitás leheletszerű ellenpárja: Dante, amint éteri lebegéssel lépeget a Paradicsom kapuja felé, lábával nemcsak a lépcsőfokokat, de szinte a mappát sem érintve. S valahol a valóság, a mítosz és a látomás határán jelennek meg lágy mozdulatára az életútját szegélyező városok: Budapest, Berlin, Sydney ... Távozóban sokáig csöndes marad az ember, az élmény tovább zsong benne. Mint egy Chopin-koncert után. Soós Magda Sebesük madár, 1964. Novotta Ferenc reprodukciói December 15-én töltötte be hetvenötödik esztendejét az 1925 óta Franciaországban élő Vörös Béla, az École de Paris jelentős szobrászegyénisége. 1899-ben Esztergomban született. Stróbl Alajos, Vedres Márk, Csók István és Vaszary János irányításával folytatott előbb szobrászati, majd festészeti tanulmányokat a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1925-ben elnyerte a Szinyei Merse Társaság egyik ösztöndíját, s Franciaországba utazott, ahol végleg letelepedett. Franciaországban Leány gitárral, 1940 kapcsolatba került a kor számos neves művészével Maillol, Pascin, Lipchitz stb. és a párizsi magyar festőkkel és szobrászokkal, Tihanyi Lajossal, Csáky Józseffel, Czóbel Bélával, Vértes Marcellel. A húszas és harmincas években Nizzában lakott, ahol iparművészként dolgozott. A negyvenes években mai lakóhelyére, a Párizs melletti Sévres-be költözött. 1944-ben feleségét, Karikás Ilona festőnőt a németek elhurcolták és meggyilkolták. A két világháború között kapcsolatban maradt a magyar művészeti élettel: tagja volt a fiatal magyar avantgarde festők és szobrászok tömörülésének, az Üj Művészek Egyesületének (UM Ej, s szobrainak reprodukcióit olyan tekintélyes művészeti folyóiratok közölték, mint a Magyar Művészet és az Üj Szín. A felszabadulás után az Alkotás és a Kortárs gyakran foglalkoztak Vörös Béla művészetével. A Kortárs 1948. május 15-i számában Lajta István elsősorban Vörös Béla elefántcsontból faragott szobrait méltatja (a művésznek ugyanis kedves és sűrűn használt anyaga az elefántcsont): „Vörös Béla mindenben alkalmazkodik az elefántcsont természetéhez —, mondhatnánk: elefántcsontban gondolkodik ... Nagyvonalúságra, a tömegek világos tagolására, a formák eleven ritmusára törekszik; munkáit konstruktív tendencia jellemzi. Tevékenységével visszavezette eredeti rendeltetéséhez az elefátncsont-faragást. Ez Vörös legfőbb érdeme .. Vörös Béla munkáival a magyar közönség legutóbb 1970 nyarán találkozhatott, a külföldön élő (illetve élt) XX. századi magyar művészek: Moholy-Nagy, Breuer Marcell, Beöthy István, Nemes Endre, Kepes György, Schöffer Miklós, Vasarely, Szene* Árpád, Pán Márta, Hantai Simon, Kaszab Judit és mások munkáiból rendezett nagyszabású műcsarnoki tárlaton. 1972-ben a budapesti Corvina Könyvkiadó gazdagon illusztrált kiadványt jelentetett meg Vörös Béla munkásságáról. Az album francia és magyar nyelvű szövegéből (a tanulmányokat Héléne Parmelin francia művészeti író, Németh Lajos és Galambos Ferenc írta), valamint a közölt képanyagból kiviláglik, hogy Vörös Béla egyrészt a néger plasztika, másrészt a kubizmus formavilágából kiindulva igen értékes életművet hozott létre az elmúlt fél évszázadban. Szobrai, festményei és grafikái Héléne Parmelin szavait igazolják: „Vörös Béla magányosan, visszavonultan él vidéki házában, de viszszavonultsága nem jelent közömbösséget; a művész nem elefántcsonttorony-lakó ... Egész munkássága az emberi értékek mellett tesz tanúságot, alkotásai az emberi sors tragédiáiról és örömeiről vallanak.” Anya gyermekével 1928 Vörös Béla nemrégiben Magyarországon járt; Budapesten megrendezendő kiállításáról tárgyalt. Az életmű zömét bemutató tárlat anyaga: a szobrok, reliefek, plakettek, festmények és grafikai művek véglegesen hazatérnek ... Vörös Béla úgy határozott,, hogy alkotásait — amelyek „ a tradíció és az avantgarde törekvések szintézisét valósítják meg” (Németh Lajos) — szülővárosa, Esztergom múzeumának ajándékozza. Dévényi Iván 7 c T
