Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-07-05 / 14. szám
MEGHALT KOMÁROMY ISTVÁN SZOBRÁSZMŰVÉSZ Nyugat-Berlin 1975. április 12-én. Vadszőlővel futtatott, szép, régi ház Berlin belvárosában. A sűrű szövésű még épphogy rügyező, falra tapadó indák különlegesen nagy, színes mozaikablakokat hagynak szabadon. Mikor az autó a ház elé gördül velünk, csak e mozaikok ornamentikájából, stilizált keresztjeiből derül ki először, hogy nem egyszerű lakóházba lépünk itt be. A Magyarok Világszövetségének előadását, a nyugatberlini Magyar Kolónia a Gedátíhtnisskirche különtermében rendezi meg. Templomban vagyunk tehát. Evangélikus templomban. Belépünk és ámulva látom, hogy a 300 főnyi közönség most, félórával a kezdés előtt már a helyén ül és vár. Várja, hogy megszólaljunk magyarul. A szószék helyén pódium, mögötte két hatalmas piros-fehér-zöld zászló — oldalt zongora. A számunkra kijelölt helyiségekben gyorsan átöltözünk. Én kezdem a műsort: „A Magyarok Világszövetsége nevében nagy szeretettel köszöntőm önöket, berlini magyarokat..Mi ez a fojtogató izgalom a torkomban? Mi ez a sűrű-sűrű csend, amelyben a rám tapadó figyelem szinte tapinthatóan van jelen? „Emlékeznek rá hogyan írt Babits Mihály a sötétség éveiben a Húsvét előtt című versében? Babits azt ünnepli... „Ki először mondja ki azt a szót. ki először el meri mondani, kiáltani, bátor, bátor, azt a varázsszót, százezrek várta, lélekzetadó, szent, embermegváltó, visszaadó nemzetmegmentő, kapunyitó, szabaditó drága szót, hogy elég! hogy elég! elég volt! hogy béke! béke! béke! béke már! hegyen vége már! Babits Húsvét előtt-jét sokat mondtam már. Indulatainak grafikonja rögződött az idegeimben, érzéshullámait mint az EKG gép a dobbanások rajzolatát oly pontosan mutatja fel a szívem, fülemben ül a már hangokban, saját hangjaimban megfogalmazódott vers lekottázható muzsikája. Ám ezen a különös előadáson egyszerre csak olyan hangok szakadnak ki a torkomból, amiket a saját számból még sohasem hallottam. Olyan lesz a vers, mintha Babits most és ide és csak ezek között a falak között ülő, csak ezeknek az embereknek írta volna. Személy szerint szól mindegyiküknek, halálba masírozott apáinknak, életbe induló fiaiknak. Ámulva hallgatom Babitsot, én is most hallom, most hallom meg először ezt a verset. Bejártam már Európa legtöbb nagyhírű székesegyházát, dómját, bazilikáit, megcsodáltam kicsi kápolnáit, remekmívű kupoláit, oltárait. Most nincs oltár. Az oltár helyén két egymás felé hajló nemzeti színű zászló. Mire emlékeztet engem a zászlók alatt ez a különös templomi áhitat? Igen, igen: Petőfi imájára, a honszeretet miatyánkjára: „Tied vagyok, tied hazám E szív e lélek! Kit szeretnék ha tégedet Nem szeretnélek? Szentegyház keblem belseje. Oltár a képed.” És a Gedächtnisskirche nyugat-berlini különtermének vadszőlővel befuttatott mozaikablakán át ez az ima szállt a szülőföld felé. Mikes Lilla GÁBOR MARIANNE KIÁLLÍTÁS-SOROZATA FRANCIAORSZÁGBAN Két párizsi kiállítása után (a Roussard Galéria a „Korunk mesterei” sorozatban és a billancourt-i Renault-autóváros nagy Picasso-terme), s miután e kiállítások anyagát Saint-Gábor Marianne: Csók István képmása Redő Kálmán felvétele Dizier város kultúrpalotájában bemutatták, Gábor Marianne negyedik franciaországi kiállítására is sor került, a történelmi és művészettörténeti jelentőségű Arras városának, a nagy északfrancia ipari és kulturális centrumnak meghívására. A száz olajfestményt és ötven akvarellt s grafikát bemutató nagyszabású tárlatot az arrasi városházának dísztermében a város és a megye vezetőinek és hatszázötven főnyi közönségnek részvételével ünnepélyesen nyitotta meg Marcel Roger helyettes polgármester, az arrasi kulturális hetek eseményeként üdvözölve a magyar művész kiállítását. Magyar részről párizsi nagykövetségünk kulturális tanácsosa, Dobossy László professzor, a párizsi Magyar Intézet igazgatója mondott megnyitó beszédet. A sajtó — a Nord-Matin és a La Voix du Nord — három- és öthasábos tudósításokban és kritikai méltatásokban több napon keresztül foglalkozott a kiállítással, részletesen ismertetve a művész életrajzát s pályáját, elemezve festészetét, annak ékesszólását, lirizmusát”. „gazdagságát, humanitását, Hihetetlen, amit címként leírtam. Hihetetlen, mert alig néhány hete találkoztam vele angliai otthonában. Hihetetlen, mert akkor úgy tudtam, riportot készítek róla —róla az élőről. De ki gondolna rá, amikor valakivel az élete érteiméről, a munkájáról beszélget, amikor valaki személyesen mutatja meg alkotásait — ki gondolná, hogy a művészről nekrológot ír majd, s az élőszóval kommentált művekre, mint hagyatékra kell emlékeznie? Pedig már akkor mondott valamit, csak úgy mellékesen, meggyöngült egészségéről, meg arról, hogy ez bizonyára amolyan munkaártalom, hiszen negyven esztendeje naponta tíz-tizenöt órán át kucorgott egy olvasztó és két Bunsen-égő társaságában, pokoli hőségben, lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanul, mert a megolvadt üveg nagyon kényes, nagyon érzékeny. Ügy tetszett, ő nem kényes, nem érzékeny. Legalábbis a szó fizikai értelmében nem az. A „munkaártalomra” rá sem hederített. S most mégis — itt a hír, hogy meghalt. Ám hiába tudom, hogy nincs többé — csak úgy képzelem el, amint egyik vitrintől a másikig, egyik polctól a másikhoz vezetett, s szívélyes, derűs hangján megnevezte az üvegügurákat. — Ostoros csikós, Parasztember kaszával, Birkózó, Diszkoszvető. Pontosan él bennem az az érzés is, amint a puszta nézelődést, gyönyörködést, a meghökkenés váltotta fel. Azt is tudom, mikor. Amikor magától értetődően rámutatott egy figurára: — Szikladobó. Egy vas-fekete, robosztus alak szürkésfehér sziklatömiböt emel. Vajon a sziklatömb mitől száklatömbszerű? Az alak mitől fekete és tömör-hatású, mint a vas? És mitől robusztus? Hiszen üvegből van, vagy nem? Szelíden mosolyog nyugtalanságomon. Egy kicsit meg is érti. Évekig tanított s tartott előadásokat a Wimbledon School of Airt-iban az üveg titkairól, azoknak, akik — mint én — érteni szerették volna, hogyan válik az üveg feketénk, bíborszínűvé, s eredeti anyag jellegét meghazudtolva, tmikáppen ölti fel egy másfajta anyagszerkezet hatását és minden jellegzetességét? Csak azt kell tudni, mondta kis mosolylyad, milyen hőfokra hevítsük az anyagot, és mit keverjünk hozzá: kobaldot, rubint, aranyat, rézoxidot... Aztán még sok furcsa dolgot mesélt, egészen bensőséges, intim viszonyáról az anyaggal... Elmondta azt is, hogy valamikor orvos akart lenni, első egyetemi évében egy la,.Beleszerettem az üvegbe!" Komáromy István Budapesten Novotta Ferenc felv. boratóriumban gyakomokoskodott és — igen, ezt mondta szó szerint — „tudja, ott a rengeteg kémcső között beleszerettem az üvegbe.” Otthagyta az egyetemet, másfajta laboratóriumiban, lelke-lombikjában kezdte meg életre szóló kapcsolatát ezzel a hűvös, szervetlen, kálium-sziükát termékkel, az üveggel, amelyből egy mikrovilág flórája és faunája bomlott ki. De ugyan mit számítanak a vegyi anyagok? Vajon létrejöhetett volna mindez — szeszélyes fácskák, kékes-zöld levelekkel, halaik, déltengerek saivárványos tündöklésével uszonyaikon, iramló szarvasok — a művész képzelőereje és formáló keze nélkül? Hihetetlen, megdöbbentő, hogy most az a képzelőerőt hordozó, kedves ősz fej, az anyagot formáló kéz vált hűvös-élettelenné, üvegszerűvé. S az üvegfigurák élik tovább kecses csillogásba lehelt életüket, a croydoni háziban, a világ különböző múzeumaiban. Itthon, a budapesti Iparművészeti Múzeumban is, amelynek tavaly adott ajándékba néhányat üveg-álmaiból. Soós Magda HÁY GYULÁRÓL - NEKROLÓG HELYETT Svájcban, 75 éves korában elhunyt Háy Gyula. Születése napján Nyugaton mint a szocializmusból kilépett politikai emigránst ünnepelték. Halála hírét hallva, mi és most — nem feledve immár jóvátehetetlen politikai ballépését, sőt bal- és jobblépését — idehaza méltassuk az írót. Nevének és munkásságának említése többekben a sematizmust idézi föl. Háy a sematizmus idejének reprezentáns drámaírója volt és Az élet hiújával divatos drámamodellt teremtett. Bár a Kossuth-híd építéséről írott színdarabja, amit a nemzeti színházi bemutató után nem sokkal Bécsben és Londonban is színre vittek, valóban tisztán képviseli a sematizmust: mégis kimondandó, hogy megcsináltság szemszögéből a legjobbak és legfeszesebbek közé tartozik a mű. Ezt már nem mondhatjuk el az antiimperialista környezetű Erőről vagy az 1956. október 22-én csupán a házifőpróbáig eljutott Varró Gáspár igazságáról. Az utóbbi különben is az ellensematizmushoz tartozott: bizonyítva, hogy aki valamely politikai szakaszban az igazság föladása árán túlbuzgónak mutatkozik, az a másik szakaszban sem szabadulhat licitáló igyekezetétől. Jelen emlékező (és emlékeztető) írásunknak mégsem az a legfőbb dolga, hogy Háy Gyula hibáira és bűneire világítson rá. Az utóbbiakért hatévi börtönre ítélmazású színidirektorát a nácik félholtra verték érte. (Reinhardt rendezésében Berlinben Fritz Kortner játszotta Zsigmondot, Paul Wegener János pápát: Hitler uralomra jutásakor természetesen tűnt el a műsorról.) Csillogó formában, csillogó dialektikával ábrázolta ebben a történelem mozgását: nem mentesen Shaw dialektikájának szellemes továbbfejlesztésétől és a weimari technikán csiszolt drámaszerkesztési tudás magas szintre sajátításától. Háború után írt darabjai: kezdve a népi demokrácia elleni restaurációs összeesküvést egy detektívdráma-formájú színdarabba belefogalmazó Romoktól a már érintettekig, bizonytalanságot, zavart árulnak el. Magyarázatul fölhozhatjuk Háy híres-hírhedett elméletét az ingadozó hősről. A konfliktusmentesség évadjai idején írói önvédelmül fejlesztette ki ezt a sokat támadott és kispolgárinak bélyegzett, mégis a sematizmus vezérszólamává vált elméleti mentőövet. Börtönben írott történelmi palástú színművei — Mohács, A ló, Attila éjszakái — némileg Schnitzlerből merítve kanyarodnak vissza az Isten, császár, paraszt szemléletmódjához, ironikus tőrténelemkezeléshez írói-színpadi biztonságához. Jelzi ezt, hogy 1964-ben Királydrámák címmel egy kötetben jelentek meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Ha már Bemard MEGRENDELÉS Megrendelem Önöktől a Magyar Hírek című lapot egy évi időtartamra. □ Az előfizetési díjat.......................?.................. egyidejűleg átutaltam a Magyar Nemzeti Bankhoz, H—1850, Budapest, a KULTÚRA 024/7. számú számlájára. □ Az előfizetési díjat ............................ egyidejűleg csekken küldőm. NÉV: CÍM: .......................... Kelt? ............................... aláírás ték, az előbbiekért (gondolom) önmagát büntette. A megkerülhetetlen életrajzi és politikai témát azonban e sorok írója — aki, ha rövid ideig is, de főiskolai tanítványa volt, s ezért elfogulatlannak iránta éppen nem mondható — merőben alanyian abban a tragikus folyamatban érzi, hogy miként került szembe a szocialista drámalrás egyik nemzetközileg ismert s elismert úttörője, a marxista fogantatású dramaturgia egyik első kikísérletezője, korábbi eszméivel, miként került a túloldalra, fordult szembe pártjával, elvtársaival és lett nem is ellenséggé, de ellenséges célra fölhasználhatóvá. Magyarázatot az ismert történelmi okokon kívül a jellemkopékonyságában is kereshetünk. A fatális történetiség hangoztatása helyett a személyes felelősségre kell fordítani figyelmünkét. A Tanügyi Népbiztosság munkatársa a fehérterror elől Németországba, majd Ausztriába, Svájcba és végül a Szovjetunióba menekült, önkéntes száműzetése idején írott drámáival Brecht akkor még kevéssé ismert műveihez hasonlító eszmei utat járt be. S eltagadhatatlan tény az is, hogy járható utat vert Brecht későbbi világsikeréhez. A két háború között Háy volt német nyelvterületen a legsikeresebb marxista szerző. A második világháború után a német színiiskolák vizsgadarabja rendszerint a Pulykapásztor volt, vagy a Tiszazug (német címén: Haben). Legnagyobb sikerét a Boroszlóban 1932-ben bemutatott Gott, Kaiser, Bauer (magyarul: Isten, császár, paraszt; 1946. Nemzeti Színház) szerezte: a bemutató magyar szár-Shaw-t és Arthur Schnitzlert megemlítettük, vegyünk hozzá még egy idegen szerzőt: Friedrich Dürrenmattot, akinek munkássága — különösen korai szakasza — erősen emlékeztet Háy éra. Dramatikus volt. Főfoglalkozású drámaíró. A dráma minden formája írásra izgatta. így kerülhetett operettszínpadra: Jókai Politikai divatok című regényének Szabadság, szerelem elnevezésű zenés változatával. A film sem volt idegen tőle: Móricz Űri murijának filmváltozatát ő írta. Szakmai tudása azonban csődöt mondott saját színpadi munkájának, Az élet hídjának 1955-ös filmre vitelekor. Ellentmondásos jelenség az is, hogy Háy, aki gondolkodásában, témaválasztásaiban magyar író volt, de mondatszerkezeteiben németül fogalmazott: egyike legsikeresebb drámafordítóinknak. Az első magyarul színrekerült szovjet dráma, Rahmanov Viharos alkonyata évtizedekig eleven műsordarabként szerepelt a Nemzetiben; Csehov: Vanya bácsija mellett orosz és szovjet drámák sokaságát magyarította színpadra. Meghalt Háy Gyula, egy magyar író Svájcban. Politikai köpönyegforgatása el- és szembefordította őt szocialista világunktól, világunkkal Ez tény. Pályája nagyobb és íróilag jelentős szakaszán a szocialista dráma Európa-szerte ismert és megbecsült művelője volt Ez is tény. Mntaár Gál Péter (Megjelent a Kritika 1975,«. számában) 13
