Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)
1975-04-26 / 9. szám
^aS o^I^XXV A hajdani királyi táncterem közepén Petőfi szobra áll. Körötte „udvartartása": az ablaknál Shakespeare — bronzkalapban, bronzp adóst ban. Mellette fázósan húzza össze köpenyét Ady Endre. Az örök küzdést éneklő Madách, szerényen húzódik meg egy szegletben. E XX. századi szeszélyes találkán Furulyázó fiú tekint a kék magasba, horpadt hasú Kígyóölő lesi áldozatát, márványmajomikrek kapaszkodnak össze, oroszlánkölykök állnak lesben; társuk — bánatos csikó, jaguár. Mögöttük Hunyadi János vágtat vasparipán. A Budavári Palota benépesült királyi báltermének új lakói; a Nemzeti Galéria friss szerzeményei. Régi társaik, ugyancsak ideiglenes helyükön sorakoznak a termet körülölelő tágas folyosók labirintusaiban. Fővárosunk felszabadulásának 30. évfordulójára fejeződött be a Budavári Palota négy épületszárnyának rekonstrukciója. Az „A” épületben a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum, a „B”, „C”, „D” szárnyakban pedig a Magyar Nemzeti Galéria rendezkedett be. A következő években, a teljes helyreállítás után ugyancsak a Várban kap majd új otthont a Budapesti Történeti Múzeum, az Országos Széchenyi Könyvtár, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Irodalmi és Nyelvtudományi Intézete. A tavaszi ünnepélyes átadás — tizenöt év óta tartó újjáépítés eredménye. A háború pusztította, kiégett várban 1948-ban kezdődött meg a romeltakarítás; ezzel egyidőben mintegy 26 holdnyi területen nagyszabású ásatások indultak a középkori királyi palota márványainak feltárására. Eddig 1,7 milliárd forintot fordítottak az újjáépítésre, a hátralevő munkák előreláthatóan további egymilliárd forintot igényelnek. A Nemzeti Galéria vörös márvánnyal burkolt termeiben nemcsak a XII—XX. századi magyar mesterek festményeit, szobrait állítják ki — állandó bemutatót rendeznek majd mai művészetünk alkotásaiból is. Az „A” épületben létesült Munkásmozgalmi Múzeum gyűjteménye évről évre gyarapodott, de korábbi otthonaiban önálló kiállításokra nem nyílt alkalma. A Budavári Palota most elkészült háromemeletes szárnyában kapott helyet két, összesen 3000 négyzetméter alapterületű kiállítóterem, a restaurátorműhelyek, irodák, raktárak. Mellettük a százharminc személyes előadóterem, beépített tolmácsberendezéssel alkalmas lesz nemzetközi konferenciák rendezésére is. Az első állandó tárlat már számos történelmi érdekességgel várja a látogatókat. Látható — a többi között — egy budapesti proletárlakás a XX. század első éveiből, s ugyancsak a századelejét idéző kovácsműhely, egy korabeli munkásönképző egylet otthona; a fennmaradt korhű fotók, dokumentumok alapján összegyűjtött — eredeti bútorokkal, használati tárgyakkal berendezve. A Budavári Palotába költözött Nemzeti Galéria Mezey Béla felvétele A Budavári Palota teljes helyreállítása majd újra az újkori történetét élő, újjá— befejezéséhez közeledik. 1976-ban át- született Budavári Palotában, adják a Várszínházát, s a sikló is siklik —hűs— BoldtíMt 7im(illetve budai) EGY RENDHAGYÓ FOTÓKIÁLLÍTÁS Két héttel ezelőtt a balatoni felvidéken egy kirándulás és e naplóban úgyszólván egy mondat közepén hagytam abba. Majd legközelebb visszamegyünk kedves Árpádkori falvaimba és mai villaszerű parasztházai közé, de most naplómmal együtt visszatérek Budapestre. Valósággal dúskáltunk az ünnepekben ezen a tavaszon: a húsvét utáni hétre esett április 4-e, egy pénteki napra; a munkaügyi miniszter előhozta a vasárnapot szombatra; április 3-án pedig szombati munkaidő volt; — ez csak leírva hangzik ilyen bonyolultan, idehaza mindenki hamar megértette, hogy ez tulajdonképpen három ünnepnapot jelent. Egyik-másik családnak még többet is, mert kivették a húsvét hétfői szabadnap után a megmaradó két munkanapot. Mindezt azért mondom el, mert annyi volt az ünnep, a pihenő, a látnivaló az utcán és a televízióban, az olvasnivaló az újságban ezen a harmincadik évfordulón, hogy egy-egy nap történetével meg lehetett tölteni egy egész újságot. A sok közül azt az egyet választom ki, amely önmagában is, jelképében is sokat mond a mai Magyarországról, a félmúltról és a régmúltról is. Április első napján nyílt meg a Budavári Palotában egy új intézmény, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum. Ez már a második az egykori várpalotában, amely ma egy új és örökkévaló királyságnak, a magyar szellem, a magyar kultúra, a művészetek és a történelem birodalmának a várpalotája lett. Már .megnyílt az új Nemzeti Galéria a Mária Terézia szárny barokk falai között, olyan modem berendezéssel, múzeumi ördöngösséggel, kiállitástechnikai remeklésekkel, hogy nincs szégyellni valónk még a New York-i; Modern Művészetek Múzeuma mellett sem. Már készülődik fel az Országos Széchenyi Könyvtár, és a harmincadik évfordulóra, mondom, megnyílt a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum székháza és kiállításai. Az egyik kiállítás címe: „Magyarország ma”, művészi fényképkiállítás. Magyarország huszonkét legjobb fényképésze fogott össze, hogy bemutassák azt, amit a kiállítás címe kifejez: Magyarországot ma. A kiállítás azért megkapó, a maga nemében tökéletes, mert se a fotómü-Nagygyörgy Sándor: Hódmezővásárhelyi tanya vészek, se a rendezők nem törekedtek valami tárgyi teljességre. Nem arról volt szó, hogy feltérképezik Magyarországot Kőszegtől Záhonyig és Balassagyarmattól Szegedig; hogy bemutatják az új házakat, épületeket, „létesítményeket", ahogy nehézkes szóval nevezni szoktuk, vagy inkább szoktuk volt; nem arról, hogy szembeállításokkal megmutatjuk, milyen volt Magyarország harminc évvel ezelőtt és milyen ma. Az ilyen kiállítás is használható lett volna, de unalmas, ennél ma Magyarországon igényesebbek a fotóművészek is, a kiállítás-rendezők is, a közönség is. Olyan kiállítást állítottak tehát össze, amely méltó helyet foglal el a főváros fölött, az újjáépített ódon falak között, azon a tekintélyes és népszerű helyen, amelyet a Budai Vár minden magyarnak jelent. Ez a fotókiállítás tehát eltér a szokványostól: nem dokumentumok sorozata, tehát nem nagy eredmények illusztrálásával, vagy nevezetes létesítmények fényképeivel mutatja be a szocialista Magyarország három évtizedes útját. Nem a beszámoló, hanem a művészet nyelvén beszél. Valahogy úgy, ahogyan e történelmi harminc év előtt néhány esztendővel a kor nagy költője, József Attila egy ismert versének ezt a címet adta: „Jelentés a szocializmus állapotáról”. Ez a kiállítás is jelentés a szocializmus állapotáról, nem szóban, ritmusban, rímben, hanem fényben, Hemző Károly: Tapasztalatcsere árnyban, képben. Így sem kevesebb a dokumentum benne, mint egy másfajta kiállításban, sőt talán több is annyival, amennyit két igen érzékeny eszköz: a fotófilm zselatinrétege és a művészember tudata közvetíteni tud. Mert e kiállításon huszonkét magyar fotóművész a mai Magyarországot, mint saját emberi és művészi élményét mutatja be. Minden kép ihletője a mai magyar élet volt, és itt a m a szó szinte betű szerint értendő. A fotóművészek — ismét a szokástól eltérően — nem hosszú évek anyagából választották ki legsikerültebb képeiket, hanem szinte egytől egyig ma, az utóbbi hetekben és hónapokban készítették, kifejezetten e kiállítás céljára, tehát a felszabadulás harmincadik évfordulójának megünneplésére. Minden művészi fotó önmagáért beszél. Mint a műalkotásoknál általában, voltaképpen a cím is szinte elhagyható: a látvány fakaszt élményt a nézőben és ezzel adja át mondanivalóját. A kiállítás minden művésze azt fényképezte, ami a legjobban megragadta, amihez bensőjében vonzódott, de a közös, nagy ihlető a mai Magyarország volt, a szocializmust létrehozó ország, hiszen minden fénykép az ember viszonyát fejezi ki ahhoz, amit meglát: a társadalomhoz. Ezért ez a fotókiállítás több, mint önmagáért beszélő képek összessége. A felvételek egymást erősítik, kiegészítik, ellenpontozzák. Egy hódmezővásárhelyi tanya felett felkel a nap, ennél egyszerűbb és izgalmasabb szép témát kevés fényképen látni (Nagygyörgy Sándor felvétele). Ruzsonyi Gábor úgy állítja elénk Budapestet, különös szemszögből, az Erzsébet-híd fehér ívein át, ahogyan még sohasem 1áttuk. Hemző Károly képének „Tapasztalatcsere” a címe, és aki ez után sablonos üzemi felvételt képzel el, nagyot téved: Benkő Imre: Pihenő két pásztor és egy csizmás paraszt, egy puli és egy komondor van az előtérben, a háttérben a gulya. A képek második csoportja a városoké, Székesfehérvár ezeréves romjaitól a budapesti földalatti-építkezésig; a százhalombattai olajfinomító éjszakai képe (Módos Gábor felvétele) egy modern balett díszlete is lehetne. A képek harmadik sora a munka fotóélményét közvetíti, és l aki maga is fényképez, mint jómagam, tudja, hogy itt a legnehezebb elkapni az érvényes pillanatot. A legtöbb kép mégis a mai Magyarországot a mai embereken keresztül mutatja be. Kónya Kálmán „Értekezlet"-e egy tu^ cat arcon keresztül tízezernyi ember élményét eleveníti fel. Benkő Imre „Pihenő"-jén egy fiatal, farmemadrágos mama ül, hátán zsákban a gyereke. Egy külön tablón Kádár János, amint kardigánban, nyitott ingben kávét iszik; Fock Jenő, amint ingujjban, fölfelé emelt mutatóujjal magyaráz valamit, Illyés Gyula, amint utánozhatatlan, gúnjtoros és kedves mosolyával beszélget; Czóbel Béla mintha önmaga festette volna fotó-arcképét; Juhász Ferenc ötvenévesen, de olyan fiatalon, mint a Szentivánéji álom Puckja. Ezek a kiragadott képek azt az összbenyomást fejezik ki, ami a kiállítás címe: egy óra alatt képet adni a mai Magyarországról úgy, hogy abban, mint a növekvő emberi testben, a fejlődés fokozatai is érzékelhetők legyenek. Arany János sokat idézett mondása szerint „a költészet nem a valóság, annak égi mása". A fotóművészet — e kiállítás a bizonysága — a valóság evilági mása. Kónya Kálmán: Értekezlet Gábor Viktor reprodukciói
