Magyar Hírek, 1975 (28. évfolyam, 2-26. szám)

1975-04-26 / 9. szám

Harmincévesekről szólva, a felszabadulással egyidős korosztályt sorozatunkban bemutatva, mintha anakronisztikusán csengene Heltay István életre hívásának meghatározása. Hajdanvolt fejedelmi udvarok és országnagyságú mágnásbirtokok komor emlékét idézi a szó: fővadász, valamely feszes szolgálatot iparkodik fémjelezni, az úr és a nép közé iktatott, bizonyos hatalommal rendelkező bizalmi embert, aki a népből származik ugyan, de rangja szerint elkülönült a néptől, viszont az úri osztályhoz nem köti más, mint a szolgálat bilincsei.

A Magyar Vadászok Országos Szövetsége Heves megyei fővadászának sorsát vizsgálva szembetűnik, mekkorát fordult a történelem kereke 1945-ben, amikor a fiatalember egy jászkun faluban meglátta a napvilágot. A születés örömét gyászfelhők árnyékolták, az apa már nem élt, amikor a fiú megszületett, apa és fia sohasem láthatták egymást. Egy fiatal élet láncszemei közül hiányzik az az érzelmi kapocs, amely az apát a fiához s a fiút az apához köti, amely egyengeti és meghatározza a gyermek első lépéseit.

Milyen volt tehát ez az apa nélkül eltelt gyermekkor, amelyet a szerény jövedelmű jászárokszállási trafikosnő árva kisfia maga mögött hagyott a poros falusi játszótéren, a homályos ablakú iskolában s hosszú téli estéken a könyvek fölé hajolva? Minden bizonnyal az olvasás nagy varázslata is közrejátszott abban, hogy a kis Heltay Pisti könnyebben viselte az árvaság és szegénység nyűgeit. Olvasott a falusi kisiskolás, mert az édesanya ismerte a könyvek hatalmát s olvasott, mert attól a perctől kezdve, hogy eligazodott ABC rejtelmei között, a könyvek pótolták és kiegészítették élményszomjúságát.

A falusi gyermek közel él a természethez, ismeretei gazdagabbak és megbízhatóbbak, mint a városi kortársé, aki a galambon és verében kívül aligha lát másfajta madarat. Olvasmány és élmény azonos ösvényen sodorta magával a leendő fővadászt, aki tízéves korában már látott és célba is vett egy fácánkakast, a zsákmány elejtéséből természetesen nem lett semmi. A horgas nyílvessző nem akadt meg a tarkatollú madárban, de az élmény hevesen és kitörölhetetlenül felkarcolta a kisfiú képzeletét.

„Vadásszá lenni, a természet közelében élni, annak a titkait kutatni” — ez a lázas elképzelés akkor kezdett megfogalmazódni Heltay István gondolatvilágában és álmaiban, amikor még csak olvasta Fekete István, Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond vadászkönyveit és természetírásait, de ahhoz egy kisebbfajta „családi földrengés”-nek kellett elkövetkeznie, hogy csak egy szerény lépéssel közelebb kerüljön az álmok megvalósulásának bűvös birodalmához.

A földrengés akképpen következett be, hogy a család Gyöngyösre költözött, faluból városba, az árokszállási kiserdő mellől — minden magyar falu határában van egy-két ilyen kiserdő — a Mátra tövébe, haragos hegyek alá és zúgó erdők mellé. Furcsa módon ez a szülőtájból való kiszakítás nem keltett örömet a kisfiúban, zárkózottá vált s vigasztalását a könyvekben találta meg. Kellett még az az emberi kapocs, amely a fiút a gyermekkor képzeletvilágából a kamaszkor indulatai, az érlelődő elhatározások világába átvezeti.

Ekkor szegődött a szerencse Heltay István mellé. A múzeumot sűrűn látogató, a tárlók előtt messzenéző tekintettel ácsorgó fiú feltűnt dr. Nagy Gyulának, a gyöngyösi Mátra Múzeum tudós igazgatójának, a jeles természetkutatónak, aki baráti kapcsolatban állott Kittenberger Kálmánnal, a legendás hírű vadásszal és íróval. Dr. Nagy Gyula szólította maga mellé hajtónak egy apróvadas vadászaton. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy ez a vadászat eldöntötte Heltay István sorsát. A türelmes tudós és atyai gondosságú barát mintegy kézenfogva bevezette a természet titkai közé, kiteljesítette vonzalmát, észrevétlen tapintattal gyarapította ismereteit.

Váltakozó kitartással és szerencsével leérettségizett, előfelvételt nyert a gödöllői Agrártudományi Egyetemre. A várakozás egy esztendejét az Erdészeti Tudományos Intézetnél töltötte, egy erdei munkásszálláson dolgozott több leendő erdőmérnökhallgatóval és erdőmunkásokkal. A falusi származású fiú könnyen megtalálta helyét ebben az emberi környezetben, módfelett sokat tanult a tapasztalt, öreg erdőjáróktól s mindezt magával vitte az egyetemre. A diákévek, mint minden ember életében, gyorsan elszálltak, s egy szép júniusi napon ott állt az egyetem

Tavasz

aulájában, friss diplomával a kezében s azzal a szilárd elképzeléssel, hogy vadgazdálkodással foglalkozik, ha törik-szakad. Az elhatározás megvalósítása azonban már nehezebben ment. A friss diplomás erdőmémök olyan munkahelyre került, ahol a kiszabott munkakör koránt sem érintette tervei délkörét.

1969-ben fordult a kocka. A Magyar Vadászok Országos Szövetsége pályázatot hirdetett megyei intézőbizottság keretében szervezett vadászati főelőadói állás betöltésére. Heltay István jelentkezését a pályázaton érdemesnek minősítették s elnyerte az áhított hivatalt. Mint akinek az élete révbe ért, megnősült, 1971-ben és

1973-ban megszülettek a fiai. Tévedés lenne azonban azt hinnünk, hogy ez a szerencsés révbe érkezés egyúttal azt is jelentette, hogy Heltay István sorsának hajója most már jól védett kikötők nyugodalmas vizein ringatózott. Első megbízása már alaposan próbára tette minden tudását és fiatalkori tapasztalatát, de — saját vallomása szerint — még így sem tudott volna megbirkózni a feladattal, ha idősebb munkatársai nem segítik olyan magától értetődő barátsággal, ami az erdészek világában sokkal gyakoribb és természetesebb, mint a „civilek” között. Az erdőben nemcsak a levegő tisztább, hanem az emberi kapcsolatok is.

A harmincéves fővadász életsorsa nem különös regény, mindössze egyszerű és felemelő példázat.

Révész Tamás felvétele

A mixemö

A Hungária Kávéház — az egykori New York — neve, úgy vélem, sokak számára imerős azok közül, akik e sorokat olvassák, hiszen Budapest legpatinásabb kávéházáról van szó, ahol legalább három nemzedék művészvilága fordul meg, ahol a vendégkönyv őrzi Thomas Mann, Molnár Ferenc, Sonja Hennie nevét, ahol Osvát Ernő a Nyugatot szerkesztette, ahol a márvány asztallap fölé hajolva irt Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán és Kosztolányi Dezső.

Egyszóval híres helyen vagyunk: márvány, plüss és aranyozás vesz bennünket körül, kékszmokingos pincérek suhannak, az étteremben — az úgynevezett mélyvízben — diszkréten csörrennek az evőeszközök, s fejünk fölött a mennyezetet Lotz Károly freskói díszítik. Tizenhat hónappal ezelőtt 1974 szilveszterén nyílt meg ismét a Hungária Kávéház, miután termeit több esztendő munkájával, a Kiscelli Múzeum segítségével, eredeti formájukban állították helyre. Rengeteg külföldi fordul meg itt, szeretik a híres magyar konyhát, odafenn a kávéházban pedig — a hagyományokhoz illően — írók, újságírók, művészek isszák kávéjukat, miközben szót váltanak a mindennapok érdemesebb eseményeiről, avagy riportot, novellát, esetleg verset írnak — szintén a hagyományok szellemében.

Itt a drink-bárban mixerként tevékenykedik egy vörösruhás, szőke hajú ifjú hölgy, Gödény Judit, aki 1945 tavaszán látta meg a napvilágot Debrecenben, egy ügyvéd családjában.

A krónikás, aki ezúttal arra hivatott, hogy a harmincévesek sorsáról tájékoztassa az olvasót, igyekszik rábírni a mixernőt, beszélje el ifjúságának történetét: miért választotta épp ezt a ritka mesterséget, miképpen vezetett az útja ide a Napóleonkonyakok, Martinik, Camparik csillogó üvegü világába.

— Bonyolult — feleli Judit —, olyan bonyolult, hogy azt sem tudom, hol kezdjem el. Gyermekkoromtól kezdve az volt a vágyam, hogy színésznő legyek, gimnáziumi tanulmányaim idején gyakran fölléptem a debreceni Irodalmi Színpadon, Apollinaire-t Verlaine-t, Adyt szavaltam; hittem a tehetségemben, úgy véltem az lesz a sorsom, hogy más és más szerepeket éljek át. Felléptem a debreceni Csokonai Színházban, Szendrő József volt az igazgatóm, együtt játszottam Latinovits Zoltánnal és Hofi Gézával. Szóval így kezdődött. Ugye még elég messzire vagyunk a mostani életemtől.

— Valóban, elég messzire.

— Az irodalom és a színház volt a mindenem. Fellengzősen hangzik, de így igaz. Tizenhat éves koromban engedélyt kaptam, hogy felvételizzek a Színművészeti Főiskolán, de a második vizsga végén kibuktam; ötszáz jelentkező közül mindössze hatot vettek fel. Ügy látszik, bennem mégsem volt elég tehetség. A gimnáziumot egyházi iskolában végeztem, apácák tanítottak, őket nem töltötte el túlságos örömmel a művészi ambícióm. Aztán azt történt, hogy a szüleim őszinte rémületére tizenhat és fél éves koromban férjhez mentem. Egy évre rá fiam született. Nem baj, ha az én történetem egy kicsit fanyar?

— Nem baj.

— Ezután a Bábszínházban tanultam segédszínészként négy hónapig. A házasságom hamar tönkrement. Tizenkilenc éves voltam, amikor elváltunk. A férjem nevét nem viselem, nem is akarok róla beszélni. A válás után a következők történtek velem. Leszerződtem a győri színházhoz segédszínésznek, aztán sikerült visszajönnöm Pestre a Nemzetihez, ugyancsak segédszínésznek. Kevés pénzem volt, nyugtalan életem. A fiamat másfél évig az édesanyám nevelte. Küszködtem, sokszor úgy éreztem, nagyon szerencsétlen vagyok.

— Miért nem ment másodszor férjhez?

— Házasságellenes vagyok, nem bízom túlságosan az emberekben. Talán azért, mert nagyon is fiatal voltam, amikor az első csalódás ért. Szóval magamra utalva éltem, a segédszínészkedés mellett dolgoztam a rádiónak is, kisebb szerepeket bíztak rám. A válásom után a férjemmel úgy osztoztunk, hogy tudtam venni egy háromszobás lakást. Mióta a fiam iskolás, velem él, csak most, nemrégiben adtam be kollégiumba, mert tanulmányi problémái voltak...

— Hiányzik?

— Nagyon. De jobb így. Dolgozom, sokat lett volna egyedül. 1968-ban a Vendéglátóiparhoz kerültem. A Rózsa étterem gebines üzletvezető-helyettese voltam egy ideig. Reggel kilenctől éjfélig dolgoztam, heti egy szabadnappal. Igaz, hogy sok pénzt kerestem. Aztán az Amigo bárba kerültem mixemőnek, ott megint csak 16 órát ültem a bárpult mögött. Utána az Old Firenze jött, majd a Hungária. Hát így vezetett ide az utam. Itt a jövedelmem, mindent beleszámítva, havi négyezer forint körül van, jóval kevesebb, mint azelőtt, de a munkám könnyebb és érdekesebb. Szükségem volt a könnyítésre, mert két és fél évvel ezelőtt megbetegedtem a gerincemmel. Három hónapig bénán feküdtem, akupunktúrás kezeléssel hoztak rendbe, de lelkileg akkor nagyon „kikészültem.” Azóta sok verset írtam ...

A krónikást ez meglepetésként éri.

— Megmutatná a verseit?

— Nem tudom jók-e ...

Íme, ítélje meg az olvasó: „Hogy futnak a napok, / Hogy rohannak. / Utólémi sem tudom / Magam. / Ha valószínűségszámítást tehetnék / Harminchat órába / Tenném a napot, / Hogy mindenre jusson időm / És maradjon...”

— Miért ír verseket?

— Azt hiszem, a boldogságvágy miatt, az egyedüllét miatt. Tudom, hogy kávéházból, vendéglőből férjhez menni nem szabad. A vendégeimnek elérhetetlen vagyok. Ez „elvi kérdés”. Így hát marad a magány. Nyilván ezért írok verseket. Beszélhetek az álmaimról?

— Beszéljen.

— Hát az az álmom, hogy írhassak. Hogy ne legyen más gondom és dolgom, csak az írás.

— Elérhető ez az álom?

— Nem tudom. Most egyébként olyan a helyzetem, hogy döntenem kellene. Debrecenben épül egy új művelődési ház. Régi ismerőseim hívnak, menjek le, dolgozzak ott az Irodalmi Színpadon. Emellett felajánlottak egy idegenvezetői állást is; jól beszélek németül és angolul. Ez az ajánlat egyrészt vonz, másrészt taszít. Azt csinálhatnám, amihez kedvem van, azt a munkát végezhetném, de teljesen meg kellene változtatnom az életemet: lényegesen kevesebbet kereshetnék és a pesti lakásomon is túl kellene adni. Egyszóval nem tudok dönteni. És most itt, a Hungáriában tulajdonképpen jól érzem magam. Ez más hely, mint a többi.

— Miért?

— Rengeteg író, újságíró, művész fordul meg itt. Sok mindent tanulok tőlük, sok minden ragad rám. Ezért szeretek ezen a helyen dolgozni, ezért nehéz a döntés.

— A szavaiból úgy érzem, a sorsával nem maradéktalanul elégedett.

— Nem kívülről jön az elégedetlenség, hanem belülről. Az az igazság, ha nem lennék egyedül, ha társam lenne... — a mixemő elmosolyodik és legyint —, de hát erről minek beszéljek, ezért senki sem felelős, ezt senki sem tudja helyrehozni, csak én, magam.

6