Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-16 / 6. szám

Mikor befordulok a tak­­sonyi tanácsháza kapuján, fölmerül bennem a déja vu páraképe. Én itt már jár­tam valaha. Elég egyetlen ismerős ablakot, sarokfa­lat, utcarészletet, egyetlen kaput látni, amelyet vala­ha, valamikor az emléke­zet lefényképezett. A film a viszontlátás pillanatában földereng. — Én itt már jártam va­laha — ismétlem Gőbel Károly, a taksonyi tanács­elnök előtt, mikor leülök a dolgozószobájában. — Ha emlékezetem nem csal, 1956 januárjában, három nap­pal a nagy földrengés után. amelynek Dunaharaszti és Taksony volt az epicentru­ma. Kezdjük talán ezzel a beszélgetést, Az elegáns fiatalember ugyan érti, mit akarok, de nem felel. — Beszélje el nekem a földrengés napját: mire emlékezik? — Én akkor még nem Taksonyban éltem, és öt­venhatban tizennégy éves gyerek voltam. A déja vu után megérint az elsuhant idő. Taksony tanácselnöke csupán har­minckét éves. Baján vég­zett. mint földrajz-rajz sza­kos pedagógus és azon a napon kapta meg a diplo­máját, mikor tanító édes­apját, aki ötven év előtt ugyanott végzett, kitüntet­ték az aranydiplomával. — A földrengés napját, január 12-ét azonban na­gyon megjegyeztem, ez a nap a születésnapom — közli. — A pusztulás napja egybeesett a születésnap ünnepével? — kérdezem vissza. —: Inkább a pusztulás napjával indult meg Tak­sony újjászületése — feleli. — Ez ma egy új, fiatal fa­lu. A nyeregtetős, egyenes, gangos házak eltűntek, az újjáépítésnél a sátortetős épületek jöttek divatba és az emberek már később így is építkeztek. A földrengés­­sújtottá vidéknek megsza­vazott 10—80 ezer forin­tos bankkölcsönök nagy ré­szét az állam elengedte és Taksony olyan építkezésbe kezdett, hogy majdnem az egész falu új köntöst ka­pott. Fiatalok a házak, fiata­lok az utcák, friss az egész falukép. — Budapest vonzáskör­zetébe, az „agglomeráció­ba’,’ két város, Gödöllő, Százhalombatta, s negy­vennégy falu tartozik, de a negyvennégy közül Tak­sony teljesen elüt a többi­től. — Miben? — Mindenben. Nálunk például ismeretlen fogalom az albérlet. A falunak 5147 lakója van, de csak két la­kásigénylőt tartunk szá­mon. Taksonyban 1370 la­kás van, ebből 1163 saját tulajdonú lakás. Ezeket fejből mondja. A falunak nem csak a gazdá­ja, de a legjobb memóriája. — Falvaink öregszenek. Taksony fiatalodik. Ebben is különbözik a budapesti agglomeráció negyvennégy falujától. Itt minden ötödik ember gyerek: ötezerből, ezer. Tizennégy és har­minckilenc év közötti la­kosaink száma kétezer, negyven és hatvan közt ezerkétszáz és csupán né­Már annyira a jelenben meg a jövőben járunk, hogy visszatérve a tanács­házára, fölvetem a falu névadójának a nevét. — Taksony... ahogyan kiírva láttam, Taksony ve­zér általános iskola. Tak­sonyban mi emlékeztet honszerző Árpádunk uno­kájára, Taksonyra? — Szabó Imréné, az egyik pedagógusunk írta meg Taksony történetét. A hagyomány szerint Tak­sonyt ide temették. Elhan­­tolásának helye azonban is­meretlen. Tavaly november 29-én, Taksony napján, emlékeztünk meg Taksony halálának ezredik évfordu­lójáról. Történelmi ismere­teink szerint 973-ban hall meg. S idén ősszel lesz Taksony felszabadulásá­nak harmincadik évfordu­lója. Ebből az alkalomból emlékérmet adunk ki. A „Taksonyért emlékérem ^öaki&ítg. társ adalma hány száz emberünk hat­van év fölötti. Falvaink jó részében megbillent a ne­mek aránya. Taksonyban ugyanannyi nő él, mint férfi. — Ez az általános fiata­­lodás azzal függ talán ösz­­sze, hogy Taksonyban nincs „egyke”, hogy itt nagyrészt több gyerekes családok él­nek? — Van „egyke”. Sőt az egyke az általános. Száz családra százhét gyerek jut általában. A németajkú ré­gi lakosság közé beteleped­tek matyó családok Mező­kövesdről, ezen kívül erdé­lyiek és felvidékiek. A be­települt családok is átvet­ték az egykézést. Innen nem költözik el senki, s még valami, amiben telje­sen különbözünk a Pest környéki falvaktól. Kevés az ingázónk. A lakosság­nak több mint a fele itt, helyben dolgozik. Beültet Fiat—128-asába, s a piros kocsit alig kímélve, árkon-bokron át vezetve bemutatja a faluját, amelyben e pillanatban ta­lán még több az épülő ház, mint a teljesen kész épü­let. — A ráckevei Duna-ág partját parcelláztuk, tessék megnézni ezt az épülő vil­lasort. Az apósom ács (úgy kerültem én Taksonyra, hogy ide nősültem), ács volt az édesapja is, ács a fia is, és nem tudnak any­­nyit dolgozni, amennyi építkezéshez hívják őket. A falunak, csak itt, hely­ben, kilencmilliós bankbe­tétje van. Alig van család, amelynek ne volna megta­karított pénze. Négy évvel ezelőtt huszonhét építési engedélyt adtunk ki, s már évenként hetvenet. Legalább hetvenet. Volt egy katolikus plébánosunk, dr. Tóth János, azóta már áthelyezték innen ... Mellékutcában járunk. Az egyik utcatorkolat után ultramodern katolikus templom tűnik föl. Mintha a jövő építészetéről szóló képeskönyvet lapoztam volna fel. — Miután a régi temp­lom tornya a földrengésnél ledőlt, az ezermester plébá­nos, még dr. Tóth, sajátma­ga tervezte meg az új templomot, de résztvett az építésben, a fizikai munká­ban is. Űj házak előtt állítom meg: ez kié, s a,másik, és a harmadikat ki építette, és az a negyed villa? „Az egyik boltosé”. „Egy csepe­li munkásé.” „Az egyik kő­művesé.” „Az egyik orvos­nőé. Két orvosnőnk van, s itt derült ki, hogy együtt is végeztek.” — Minden nagyon szép. De én szeretnék nyersebb kérdést is föltenni: italra mit költ Taksony? — Kimutatásaink sze­rint, a helyi boltok forgal­ma alapján élelemre évi húszmilliót, iparcikkekre évi harmincat, a faluban 1048 televízió, 1144 rádió van ... — ... italra, kérem? — Kilencmilliót — nyel egyet. Megfogja a kezem, hogy minek ezt is följe­­gyezni. OíaLej TTa jól meggondoljuk „totyisnak” lenni tulajdonképpen ké­­n nyelmetlen dolog. A totyis élete csupa kötelesség: a leg­lázadóbb, legönállóbb személyiségek is bilire ülnek, alighogy betöltik első életévüket. A társadalmi beilleszkedés legko­rábbi aktusa ez, akár rítusnak is nevezhetnénk; így lép át a csecsemőkorból, az öntudatlanság csillagporos homályából a tudatos cselekvés világába. Éppen ezért a hivatalosan „kisdednek”, tréfásan „totyis­nak’’ nevezett másfélévesek — ha futja rá a szókincsükből — azt hazudjak, hogy ők már „nagycsoportosok", mivel a nagycsoportos gyűjtőnéven számon tartott háromévesek böl­csődei viszonylatban érett, teljes jogú állampolgárnak szá­mítanak. ök már kitünően tudnak bögréből tejet inni és n e jn mindig kenik el a spenótot az arcukon. Nos, itt állunk a taksonyi bölcsőde kapujában; a tágas kertben száradó pelenkák százait lobogtatja a tavasziasan fürge szél Az előcsarnokban egy pillanatra elidőzvén, a következő mozgalmas látvány tűnik szemünkbe: a jobb kéz felől nyíló helyiségben egy csomó kisgyerek kuporog — édes arcok, kitágult szemek, selymes szöszke hajak villannak fel, élénk kíváncsi tekintetek fordulnak a látogató felé. Itt van előttünk Taksony község legzsengébb ifjúságának színe-java. Huszonhárom csöppség tölti napjait ebben a bölcsődében, reggel hattól este hatig. Gondolom, napjuk hosszabb a fel­nőttekénél, hiszen a gyermekkor legkezdetén az idő szinte egyhelyben állni látszik. Játékhalmozók Mi minden történik e hosszú nap alatt? Reggel hattól fél nyolcig — munkába indulásuktól függő­en — adják át a szülők a gyermekeket; a picinyek otthoni ruháit az ügyeletes gondozónő az elegáns bölcsődei „unifor­misra ' cseréli. Fél nyolckor van a reggeli, amelyet termé­szetesen kézmosás előz meg. Látogatásom napján reggelire vajas-mézes kiflit és egy bögre tejet kapnak a gyerekek, A reggeli után kötetlen játék a program. A „nagyok” ugyan­ekkor tornagyakorlatokat végeznek különböző elmés mon­­dókákra. például: „Sétálni, sétálni, egy kis dombra lecsücsül­ni, csüccs ..” Kilenc óra harminc perckor tízórait kapnak a gyerekek, általában friss gyümölcsöt. Ezután folytatódhat a játék, a nagyok a fegyelmezett mozgást tanulják, versikék, dalocskák ritmusára, teszem azt: „Körben áll egy kislány ka, lássuk ki lesz a párja.. .* Vagy: „Bújj, bújj zöld ág, zöld le­­velecske...’’ (Ezeket a verseket az ember különös módon élete végéig nem felejti el.) Persze, van olyan vers is, ame­lyet a picinyek csak egymásnak mondanak, például ez: „Bá­bud bá, bújj az ágy alá.. Most megint bilizés következik, aztán kézmosás és a pi­cinyke ebédlőben picinyke asztalkán feltálalják az ebédet, a gyerekek icuri székekre és picuri lócákra ülnek. Ebédre pa­radicsomleves van, töltötthús és savanyúság. Egy kerek fejű, csillogó szemű két és féléves dundi kisfiú ül az asztalfőn. Itt az alkalom egy icuri-picuri interjúra. — Jo az ebéd? Elmélyülten prüttyögteti a paradicsomlevest, az abroszt pi­ros pettyek borítják. — Vigyázz, Petiket A kisfiú egyetértőén bólogat, szólni nincs szándékában, mi­vel a szája tele van krumplipürével. Aztán nyugodt mozdu­lattal bélekanalaz a szomszédja tányérjába, ezzel is bizo­nyítva, hogy az ebéd felettébb ízlik neki. A szomszéd rögvest bömbölni kezd, mert úgy látszik, neki is ízlik. — Nem zavar, hogy a füled tele van paradicsommal? Tagadóan megrázza a fejét, nem olyan gyerek ő, akit bár­mi is zavarna. — Mutatkozz be szépen a bácsinak! — szólal meg a gon­dozónő. A dundi ifjú leteszi a. kanalat, felém fordítja enyhén para­dicsoma s arcát, némi lekicsinyléssel közli: — Wágner Péter. Ebéd után a nagy alvás ideje következik, egy tisztaleve­gőjű, lefüggönyözött ablakú, tágas teremben. A gondozónő Wágner urat is megtisztogatja az ebéd maradványaitól, az­után u.zsgyi az ágyba. Együtt még játszani is könnyebb Álmodozás 973—1973” szövegű kitün­tetés és a vele járó pénzju­talom öt esztendőn át, évenként tíz olyan ember­nek adományozható, aki a község érdekében valami jelentősét tett, — És ki adta hozzá a pénzt, ki teremtette elő a pénzjutalomhoz szükséges alapot? — Taksony. A tanács és a helybeli gazdasági szer­vek. Másodszor is fölbukkan bennem, s megérint a déja vu páraképe. Tizennyolc évvel ezelőtt talán ugyanitt, ugyanebben a szobában láttam. Verítékben úszott és halkan felelt. Mikor a földrengés utáni negyedik napon megismertem, már három napja nem aludt. Egyvégtében itt ült a ta­nácsházán és intézkedett. Pillanatonként rohanták meg a földrengéssújtotta házak lakói. Kértek. Kér­tek. Kértek. Baráti Qéza - Tiuffy J)ékr -* szíMfmm EGY FIAI — Félkarú ember volt. Mátyás Boldizsárnak hív­ták — mondom. — Nem ismertem. Hol dolgozik? — Én sem hallottam ró­la, azóta sem. Akkor, 1956 januárjában, mint a me­gyei tanács tervosztályá­nak vezetője került ide. öt nevezték ki az operatív bi­zottság elnökévé. — S miért említi őt? — Az emlékérem miatt. Hogy azok kapják, akik ezért a faluért valami je­lentősét ... A mai Taksony első em­bere tizennégy éves volt akkor. — Értem — mondja, s fel­írja a nevet. A tanácselnök 12

Next

/
Thumbnails
Contents