Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-16 / 6. szám
p'trsil g|| WMa H.1 A laboratórium Egy ifjú gyógyszerkutató i $4 \ ri {*'I i If ■ 1 i VF i JR I\ r A 1—r4 ' * v fagyat ifjúság, f$7í Dopegyt, Clorocid, Lidocain, Trioxazin, Andaxin, Robébi, — vérnyomáscsökkentő, fertőtlenítő, érzéstelenítő, nyugtató. Mindenütt ismert híres magyar gyógyszerek, csecsemők kedvelt tápszere. Az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár termékei. Hogy léteznek, hogy gyógyítanak, „a három Jóskának” is köszönhető, meg a társaiknak. Podlaviczky József, Asztalos József és Drozdik József nemrég még osztálytársak voltak, most gyógyszergyártó szakmunkások. Pályakezdők. Mellettük Szarvas Magdi, szinte „öregnek” számít: két esztendeje végezte el a szakmunkásképzőt. Kérdezem, hogyan kerültek a pályára, s beváltak-e a remények? Négy vallomás. Az első Podlaviczky Józsefé. „Mi ikladiak vagyunk. Édesapám mondta, nagyszerű szakma a gyógyszergyártás, jövője van. Mert ácsként dolgozott a kőbányai gyárban, s látta. így kerültem hát a 6. számú szakmunkásképzőbe és ide. Szép évek voltak azok az esztendők. Tanultunk történelmet, magyart, sok-sok matematikát, fizikát, gyógyszertechnikát, labortechnikát, kémiát, munkavédelmet, s megismerkedtünk a gyógyszergyártás világával is. Kollégiumban laktam havi hetven forintért. Gyári ösztöndíj, némi fizetés: mint harmadéves, már ezer forintot kerestem. Most kutatólaboratóriumban dolgozom. Ezerhétszáz forint a fizetésem, akik az üzembe kerültek, azok jórészt kétezer forint fölött visznek haza. De nem bánom. A csöppnyi laboratóriumban, ahol napjaimat töltöm, tizennégy gyógyszerszabadalmi okirat díszíti a falat. Büszke vagyok rá, mert a laboratórium vezetője dr. Beck István mérnök, s mind a többiek, kiváló szakemberek. Szeretnek, segítenek. Most esti szakközépiskolába járok. Leérettségizek. Utána a technikusképző tanfolyam következik. Lehet, hogy mérnök leszek.” Aztán Asztalos József beszél. „Egy tiszavasvári ismerősöm ajánlotta, menjek gyógyszertárba, merthogy ő az Alkaloidában dolgozik, ismeri a szakmát. A Pajtásban, a gyerekek újságában, szintén hirdettek: „Gyertek gyógyszergyártónak !” Ráálltam. A szakmunkásképzőben, a gyárban szívesen fogadtak. Jól tanultam, megszerettem a mesterséget. Most a Kémia I-ben dolgozom, alapanyagokat készítünk. Kétezerháromszáz forintot keresek. Csak hát az albérlet! öten lakunk egy szobában, személyenként háromszázötven forintért. Sok. Elköltők még vagy négyszáz forintot hetente. Nemsokára kapunk emelést. Megígérték.” Most Szarvas Magda következik. „Én a fiúk mellett valósággal ,öreg’ vágyók. Két éve végeztem el a 6-os számú iskolát. De szerettem tanulni! A Kémia I-ben én is jól érzem magam. Nagyon jó itt a légkör. Hogy miért? Talán azért is, mert rengeteg a fiatal. Százharmincból nyolcvankilenc. Egymás között vagyunk. De talán azért is szeretünk ott dolgozni, mert hallgatnak ránk. Tudja, más az, mintha a vegyipari szakközépiskolából kerül ide valaki. Mert az Irinyiből is jöttek hozzánk. Nem mondom, az elméleti felkészültségük nagyobb, de gyakorlatuk szinte semmi. Mi meg itt voltunk tanulók. Kölyök korunk óta ismerünk mindenkit. Más az. Az anyagiak? Lehetnének jobbak is. Nekem most tíz forint húsz fillér az órabérem, kilenc hússzal kezdtem. A tíz-húszban benne van az a hetven fillér is, amit tavaly „kerestem meg” a szakma ifjú mestere versenyen. Ez volt a jutalmam. Nekem nincse-Ménesfalvi Katalin, az ifjúsági szövetség titkára nek lakásgondjaim. Egyelőre. Mert a nagymamámnál lakom. Ezer forintot adok haza. El ne felejtsem: két év alatt leérettségiztem. Ügy gondolom, én is elvégzem a technikus tanfolyamot. Aztán majd meglátjuk.” Drozdik József veszi át a szót. „Én is csak azt mondhatom, amit Magdi, hogy jól érezzük magunkat. Csakhogy több is kellene. Például szakítaná a munka kisipari módszereivel. Most ugyanis az a helyzet, hogy a többtermelést, márpedig jócskán túlteljesítünk, nem a fejlettebb munkaeszközöknek köszönhetjük. S ez nincs jól. Különben is: az iskolában sakkal többet tanultunk, mint amit most felhasználunk.” A vallomások párbeszéddé formálódnak, majd beszélgetéssé. Ménesfalvi Kati, az ifjúsági szövetség titkára — maga is gyógyszergyártó — és „Évi néni”, Göbölös Ottóné, fiatal vegyészmérnök, a gyerekek, a pályakezdők hivatalbeli patrónusa is bekapcsolódik a társalgásba. Üjra és újra szóba kerül: hogyan alakul a jövedelem. Abban egyét-Drozdik József: „Jól érezzük magunkat!" értenek: náluk jobb, mint más üzemben. A lakásgondokról is szó esik, ez a legégetőbb probléma: „huszonöt gyerekünknek szeretnénk jobb albérletet teremteni azzal, hogy lakbérhozzájárulás fizetését tervezzük”. Beszélnek a családalapításról, meg a lakásról. Évente negyven lakást szerez a gyár, s jórészük a fiataloké. Ad hozzá kölcsönt, tucatnyi kedvezményt. De még több lakás kellene. És szó esik a sportról — szűkösek a lehetőségek — és kultúráról is. itt már gazdagabbak. De legtöbb arról, miként lehetne korszerűbben dolgozni. A ma és a jövő színvonalán. A következő héten az üzemrészek küldötteiből összeül a gyár ifjúsági parlamentje. A vezetők is ott lesznek. Minden feltett kérdésre harminc napon belül válaszolni fognak. * A gyógyszergyáriak példája egy a sokezer közül. Podlaviczky József: „A laboratórium vezetője, s mind a többiek, kiváló szakemberek!” De lehet-e általánosítani? Hiszen Magyarországon hárommillió munkás dolgozik, s közülük egymillió a pályakezdő. És a teljes beilleszkedés, a „felnőtt munkássá válás” korszaka körülbelül öt év. Az ifjúsági törvény is ennyiben szabja meg a különleges törődés idejét — a vezetőknek, a termelés parancsnokainak. Tehát a legfontosabb, s országosan is ez a tapasztalat: a beilleszkedés nagy gondja. Hogyan fogadja a gyár a fiatal munkást a pálya kapujában! ? Kap-e biztatást, segítséget, hogy ne törjenek le idő előtt a bimbózó remények!? A gyógyszergyári gyerekek is szóltak fizetésről, lakásról, de mindannyiuk legfőbb vágya az, hogy kezük alá idomuljon a munka, hogy ne legyen hiábavaló az, amit tanultak. Mert ők — hiába a segédlevél — mégis csak kezdők. Szeretnék megmutatni, mit tudnak. Szeretnék kipróbálni erejüket. Minél több fogást el-Asztalos József: „Nemsokára kapunk emelést!" lesni, minél nagyobb tudást szerezni. Nem várhatnak rá évekig. Bizonyítani akarnak. Hadd idézzem Pápai Bélát, a Munkaügyi Minisztérium főosztályvezetőjét: „Megvizsgáltuk az öt évvel ezelőtt végzett szakmunkások helyzetét. Hatvanhat százalékuk eredeti szakmájában dolgozik, harmincnégy százalék nem. Ez az arány népgazdaságunk jelenlegi helyzetében igen magas.” Bizony magas. De mi az oka? Az okok között első helyen áll: nem érezték jól magukat. De miért? Kiderül, ha részeire bontjuk a választ: „Nem kaptunk megfelelő munkát.” „Kevés a bér.” „Rossz volt a légkör, nem törődtek velünk.” „Tovább akaro>k tanulni.” „Nem érdekel a szakma.” Minden válasz mögött sorsok húzódnak meg, s minden válasz a felelősök lellkiismeretéhez szól. De kik a felelősök? A szülők, akiknek az első indítást kell adniuk. Az otthon melegét, sokszor a pályához való kedvet is, meg kitartást, akaraterőt. A szakmunkásképző, amelynek magasfokú tudást kell nyújtania, képességeket felszínre hoznia. A vállalat, a műhelyfőnök, a művezető, az idősebb szak-Szarvas Magdi: „Hallgatnak ránk!" Gábor Viktor felvételei munkások. Bízniuk kell a fiatalokban, a szakmunka / örömét, a próba lehetőségét nyújtani nekik. S apaként szólni hozzájuk, hiszen még gyerekek. Aztán a szakszervezet és az ifjúsági szövetség. A védelem erejét kell nyújtaniuk. * A pályakezdők életkezdök is. Öltözni akarnak, sportolni, művelődni. És lakni, családot alapítani mielőbb. S megindult az ifjúsági "szövetség lakásépítési akciója. Tízezer otthont teremtett. S az ifjúsági törvény előírja, hogy a lakásók tekintélyes százaléka a fiataloké lesz. Nem kis kötelesség, hiszen kétszázhúszezer lakásigénylőből nyolcvanötezer a fiatal, kétharmaduk fizikai munkás. De az évente nyolcvanötezer megépülő lakás jórésze az övék. Mert lakásépítési kölcsönt kapnak, vállalati hozzájárulást, kamatmentes hitelt, amit csak lehet. Most az ifjúsági szövetség azon töri a fejét, miként lehetne a családalapításhoz is — ötvenezer ifjú embert érintene — hozzájárulni komolyabb öszszeggel. Kölcsönnel, hitellel. Nincs lezárt életpálya. Mindenki továbbtanulhasson, aki akar. S ma már nemcsak a szakmát tanuló érettségizettek előtt áll nyitva az egyetemek kapuja. Az ifjú szakmunkások egy része — Szarvas Magdi és társai — leérettségizik. A legkiválóbbak pedig — tanfolyamok segítségével — átlépik a főiskolák kapuját. Mennyi gond és mekkora felelősség. De ezt a gondot senkire sem lehet áthárítani. A társadalomnak kell vállalnia. Mert a ma pályakezdői a holnap munkásosztálya. S az ő kezükben a jövő. Csatár Imre 6
