Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-12-21 / 26. szám
A család a maga belső összetartó ereiével, színes változatosságával, ritmusával, állandó fejlődésével, tagjainak szaporodásával, növekedésével az egész társadalomról ad hű képet. Ezért választottunk ki találomra egy családot, hogy múltján, jelenén és jövőjén mérhessük le, hogyan élünk Magyarországon ma, 1974-ben NAGY-MAMA Nagy-mama ösv. Nagy János né, Örkény \ „Papa”, akivel Nagy-mama együtt vezet egy kis boltot Egy régi emlék Régi, megsárgult fényképek, kackiásra pödört bajszok, villámló tekintetek, daliás tartás, párta és főkötő, öröklétbe merevedett mosolyok, egy mozdulat, egy simogatás, egy emlék, egy hangfoszlány — apró mozaikkockákból áll össze, hullik darabokra és áll össze ismét, másképp-ugyanúgy az öregeit élete. Miközben apró léptekkel siet a boldogság után Nagy-mama, úgy tetszik, a boldogság mögötte lépked négy-öt évtizeddel. A régi csend, a régi kemence-mormogás, a régi dal, a régi tanya ... — Istenem, a régi tanya... Megtelik könnyel a szeme, gyorsan letörli, kiszalad a konyhába borért. Ütközben, az ajtóban megállva, elmerenghet azon a varázskerten, tündérbirodalmon, álmainak netovábbján, amit úgy hívtak: a tanya. A saját ház, saját kert. — Egy kicsi konyhából meg egy szobából állt. Ott neveltem föl mind az öt családot. Negyven évig laktunk benne... Jószívű emlékezés! Még az évek is kettőt érnek a régmúlt vidékén. Az a bizonyos régi tanya 1938-ban épült, és 1958-ban adta át helyét az újnak. Vagyis éppen húsz esztendőből varázsol negyvenet a visszavágyó emlék. Mint ahogyan csak a családi fészek melege maradt meg a pici, vályogfalu, döngöltpadlójú szoba-konyha zsúfoltságából, szegénységéből. — Nyáron kint laktunk a nyári konyhában. Ott keltem, minden hajnalban négy-I kor. Megetettem az állatokat, hetenként háromszor kenyeret dagasztottam. Nagy, fájin kenyerek voltak. Sok fogyott belőlük. Elindult a kis, törékeny Takács Mária az életbe. Az életbe, ami nem sok jóval biztatta. A késői krónikás arra következtet, hogy kereste a szépet, a jót: tizennyolcévesen a helyi színkörben játszott. Főszerepet. Itt ismerkedett meg a Pálóczi— Horváth István úr parádéskocsisával. A büszke tartású, nagybajszú fiatal ember vidám volt, dolgos, határozott. 1930-ban megvolt a lakodalom. Attól kezdve a menyecske, immár Nagyné, cselédkedett a méltóságos úrnál. No, nem fizetésért. Azt nem kapott. A jóindulatért. 1938-ra megépült a kis tanya. Hatszáz négyszögöl konyhakert, meg kettő hold járt hozzá. Immár saját házban kezdődött meg az az élet. amit rendesen dolgos hétköznapoknak hívunk, és nemhogy újságok, de még családi krónikák lapjaira sem igen kívánkozik. Haláleset szerencsére kevés akadt, annál több keresztelő. A parádés idők elmúltával a parádés-kocsisságnak is vége szakadt. A gazda új pályán helyezkedett el, állami hivatalban: útfelügyelő lett. Magyarán: útkaparó. S mielőtt még bárki lebecsülné ezt a munkát, gyorsan meg kell említeni, hogy jóllehet fizetés nem nagy volt e hivatalban, perspektíva annál inkább: nyugdíj járt utána. S egy új vendég jelentkezett egyre gyakrabban a háznál: a félelem. A félelem, hogy mikor jön haza a családfő, s milyen állapotban. — Nem volt vad az uram — mentegeti még haló porában is párját a mama — csakhát... néha megitta azt a néhány pohár pálinkát. Melyik férfiember nem issza meg? És hát akkor egy kicsit hirtelen volt... — Verekedett is? — Verekedett, hát, no. Különösen Miska, az kapott sokat. Mert az nem bújt ti. A többiek már tudták, hogy l?a italosán jön haza, hát bújni kell. De csak akkor volt ilyen, ha ivott. Ha józan volt, hát nem volt nála jobb ember a faluban. Nevetett, meg énekelt még munka közben is. Jótékony emlékezet! Milyen könnyedén csinál négyet két évtizedből, milyen széppé színesíti a régi mindennapokat. Az erdőt, ahová Miska meg Pista kihajtották a teheneket, a szomszédok teheneit is (ezért aztán a szomszédok, viszonzásképp, besegítettek a nagy munkák idején). A házat, ahol a Mari, a legidősebb, pesztrálta a kis testvéreket, míg a szülők a t részesbe vállalt húsz holdat aratták. A szobát, ahol mindig volt fenyőfa karácsonykor. — Mi volt a vacsora szentestén ? — Bableves, azután mákos guba. És éjfél után jöhetett a hurka, kolbász. — S az ajándékok? — Volt mikor minden gyereknek egy dió, meg egy alma. Később, háború után, egy pár zokni, egy zsebkendő, ez, az. És. néha könnybe lábadó szemmel, sorolja Nagy-mama a nevezetesebb éveket. Amikor a párja hazajött a háborúból, amikor. 1938-ban, új ház épült a régi helyén, amikor, ugyanebben az évben, meghalt a férje májrákban, amikor, tavaly, otthagyva a tanyát, beköltözött a faluba ... — Melyik volt a legszebb pillanat az életében? — A legszebb pillanat? Mit mondjak... Amikor Pisti meg Miska kijárták az utolsó iskolát. Mert egyszerre végeztek. És hozták haza a bizonyítványt, és egyszerre újra tele lett a tanya... Két eres kezét keresztbe teszi az asztalon, a fényképek fölött. A sarokban nagyokat szív a cigarettából egy 79 éves öregember. Nem volt senkije, tíz éve befogadták, azóta ő a „Papa”. Nagy-mamával együtt vezetnek egy kis boltot: a Fehér akác TSz takarmánytápját árulják. Miska szerezte ezt az elfoglaltságot. A nyugdíj mellé jól jön kis kiegészítésnek. Csendesen éldegélnek. Nagymama minden hónapban betesz száz forintot a takarékba a legkisebb unoka nevére. Az ő kis háza Örkényben a központ. Ide érkeznek a gyerekek, az unokák, közelrőltávolról, ki naponta, ki félévenként. Hoznak egy pongyolát, egy autoszifont, egy kávéskészletet, visznek egy kis disznózsírt, kolbászt. És jó szót, szeretetet. — Mit kíván karácsonyra? — Semmi mást, csak hogy jó egészség legyen, hogy együtt legyen a család, s hogy nagy disznót vágjunk az ünnepre. Ez az én kívánságom ... A HOSSZÚTÁVFUTÓ RAJTJA Nagy Mihály, Dabas Magam elé képzelem a fényesre törölt almát, amint karácsony estén ötfelé vágják, az erdőből csent fenyőfa olvadó hókabátját, az örökéhes kredencfiókot — a családi kasszát, az utolsó borjú metamorfózisát — Nagy Misi érettségi ruháját. Az emlékezetből így sorjáznak elő elévülhetetlenül a hátrahagyott évek; Nagy Mihály életének harmincnégy esztendeje. Az emlékező ma, a dabasi termelőszövetkezet főagronómusa. Ismét végigéli a napi öt órai ingázást, az ócsai gimnázium és a tatárszentgyörgyi tanya között, a középiskolai önképzőkör összejöveteleit. Emlékeinek útjelzői: elfeledtnek hitt diákköri versek, novellák előbukkanó töredékei, és József Attila, Csokonai, Tompa. Vajda egv-egy örökre megjegyzett sora. A siker első ízei: az iskolai színjátszókor előadásai. Majd a sportkör; a hosszútávfutók makacsságával legyűrt kilométerek s az eredmény: bejut az első tíz helyezett közé az országos középiskolai döntőn. Az ócsai gimnázium hajdani hosszútávfutója azóta sem lassított tempóján. Hétmérföldes sebességgel maga mögé kényszerítette az új csapáson az újabb akadályokat. Tizennyolc év a tatárszentgyörgyi tanyán, végigkaszált nyarak a kétholdnyi háztáji parcellán, ingázás, színjátszás. Az érettségi után, nem csoda, egyszerre jelentkezett a gödöllői Agrártudományi Egyetemre és a Színművészeti Főiskolára. Az egyetemre sikerrel. — Felnőtt diákságom egyik legkijózanítóbb élménye Gödöllőn ért — idézi fel kesernyésen, újraérezve a semmiért végzett munka levertségét. — Az első évben havonta harminc forintom maradt az ösztöndíjból, azzal zsonglőrködtem; jusson a jegyzetekre, könyvekre, elég legyen mozira, színházra, hangversenyre is. A kávét, cigarettát ekkor még „kipipáltam”. Hétvégeken vagonkirakással pótoltam a költőpénzemet. Kezdő rakodóként úgy gondoltam, kettesben is elbánok 450 mázsa téglával. Gácsa János évfolyamtársammal este tízkor kezdtük kirámolni, s hajnali négyre kellett készen lennünk. Az igazság az, hogy ez a munka legalább három embert kívánt, de mi nem akartunk egy harmadikkal osztozni. Reggel hétkor már inkább a téglák vonszoltak bennünket, nem éreztük a kezünket. Nyolc órakor végre üresen állt a négy vagon, de a késésért kifizetett íekbér elvitte egész fi-Mindeim&p hajnali hatkor kelek A fiaimat nyelvekre, zenére taníttatom majd
