Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-10-26 / 22. szám
Idős úr kopog szerkesztőségünk ajtaján, s bemutatkozik. Nem értem a nevét, mert nemcsak halkan mondja, hanem mint mellékeset. A fődolog, amiért bekukkant hozzánk: néhány Magyar Hírek-számot szeretne visszamenőleg megkapni. Argentínából jött látogatóba három hónapra, lassan letelik a tizenkét hét s közben nem látta a lapot. Márpedig megszokta, hogy minden számot kézhez kapjon. Míg a Magyar Hírek példányaira vár, úgy tetszik, ismerem valahonnan. Megszólítom s lám, nem tévedtem. Dr. Miklós Armand sok baráti hangú levelet írt a távolból, s két esztendeje fénykép is érkezett róla. Róla — de nem tőle, mert ő a leveleiben mindig másokról, Argentínában élő honfitársairól írt nekünk beszámolót, olyan emberekről, akikre az ott élő magyarok és az itthoniak is büszkék lehetnek. Az ő tudósítása nyomán közölt cikket lapunk Malek Gusztáv volt argentin kultuszminiszterről s másokról, de különös módon, önmagáról nem írt soha. Akkor sem, amikor az a bizonyos fényképes értesítés érkezett vaskos paksamétá-Az ültetvényen ban. Közvetve tudtuk meg, hogy dr.-Miklós Armand matematika—fizika tanár ünnepélyes külsőségek közt vette át Buenos Aires-i nagykövetségünkön gyémánt diplomáját. Gyémántdiploma? Ez természetesen elárulhatta a korát, mégis hitetlenkedve hallgatom, hogy ez az egyenestartású, ősz férfi — nyolcvanhét éves. És most is dolgozik, tele van tervekkel, hasznos, mondhatni, alkotó elképzelésekkel, és ami ebben a korban ugyancsak ritka, de magyarázata lehet mindannak, ami örvendetes testi-lelki kondícióját jellemzi: életeleme a humor. — Mi magyarok, általában szeretjük a humort — mondja hamiskás tekintettel. — Amikor megérkeztem Argentínába, honfitársaim mindjárt nekem szegezték a kérdést. „Tudod, hogyan lehet gyorsan kis vagyonhoz jutni? Ha nagy vagyont hozol magaddal: villámgyorsan kis vagyonod lesz.” — Jóízűen mosolyog a tréfán, amelynek valóságát pedig gyakorlatban maga is tapasztalhatta. — Én kis vagyonnal mentem ki annak idején, de nagyon gyorsan nullává zsugorodott. Engem azonban a megélhetés természetes igényén túl, nem izgatott a vagyon, a pénz, mint kizárólagos eszköz, hogy tekintélyed legyen, emberszámba vegyenek. Bíztam benne, hogy munkával és tudással is megbecsülést szerezhetek magamnak. Dehát a kezdet nehézségeit mindenkinek le kell gyűrnie. Meg kell tanulni az illető ország nyelvén mélyebb, átvitt értelemben is, azaz: megismerni és megérteni nemcsak a szavakat, hanem mindazt, ami a szavak mögött rejlik, ami egy nép kultúrájában, életmódjában, szokásaiban évszázadok alatt felgyülemlik. Meg kell tanulni elnézni, ami nem tetszik, s becsülni, ami jó, akkor egy idő múltán elvárhatja az ember, hogy iránta is elnézőek legyenek s öt is megbecsüljék. Mit kellett „elnézni” annak idején? Hogy még nem ismerte ki magát eléggé a helyi viszonyokban. S mi az, amit később megbecsültek benne? Dr. Miklós Armand nehezen válaszol, ha a maga érdemeiről van szó. Feleségéről kezd beszélni, a nagyszerű élettársról, aki csak nemrég hagyta el örökre, de aki hatvanhárom éven át mindenben mellette állt; s aki huszonöt évvel ezelőtt, amikor egy sikertelen vállalkozás után Buenos Airesből El Bolson falucskába költöztek, a környék nagy ámulatára, különös munkába kezdett. Az otthonuk körül burjánzó vad bozótok apró piros bogyóterméséből lekvárt főzött, s ami még nagyobb csodálkozást keltett, a lekvár ehetőnek, sőt kitűnőnek bizonyult. — Képzelje csak — meséli most dr. Miklós Armand — abban a hatalmas országban hírét sem hallották a csipkebogyónak, a „hecsedlinek”. Hivatalosan gaznak minősítették, s ez a nemcsak rendkívül egészséges, hanem magas C-vitamin tartalmú növény félmagyar or szágnyi területeken nő csak úgy, magától. Nem ültetni — irtani kell, s gondoskodni róla, hogy nemes fajta teremjen, ahogy most a legkülönfélébb bogyós gyümölcsök meghonosításán, nemesítésén fáradozom. Argentínában csak az almát, körtét, narancsot, grape fruitot eszik, ismeretlen a meggy, cseresznye, szeder, málna, egres. Felesége először lakásuk konyháján főzte a csipkebogyóízt, s most — mint dr. Miklós Armand ama bizonyos éltető humorával büszkén közli — az övé Argentína tíz legkisebb gyárának egyike. De vajon csak humor van ebben a kijelentésben? Inkább az a mélységes elégedettség, hogy sikerült elérnie, amire kezdettől fogva törekedett: nem a nagy vagyonért ismerik el, hanem a munkájáért, az előállított termék minőségéért. Fiatalos hévvel beszél a csipkebogyóval benőtt, tűzszínben lángoló földekről, az El Bolson-i hazaihoz hasonló klímáról, amelyet nem véletlenül választott ki a trópusi övezettől a havas hegycsúcsokig mindenfajta éghajlatot kínáló ország „meteorológiai étlapjáról”, s végül kiböki, hogy most itthon is gyümölcsfák ügyében járt. Roppant nagy fába vágta a fejszéjét. Gyümölcspalántákat, facsemetéket vásárolt, hadd ismerjék meg a magyar cseresznyét, meggyet, kajszi barackot odakint, bár ez egyelőre csak kísérlet, hiszen féléves naptáridő eltolódás van köztünk, amikor itt nyár van, akkor odaát tél, kérdés, kibírják-e a palánták az áttelepítést? — Jólesett a magyar hivatalos szervek szívélyessége — mondja —, őzt hiszem, ilyen „mini tételben” azért voltak hajlandók egyáltalán eladni valamit, mert érezték bennem a lelkesedést. Megkérdem, hogyan érzi magát Magyarországon. — Hogyan érzem magam itthon? Erre csak azt felelhetem: itthon érzem magam. Nem akarom megbántani Argentínát és az argentin embereket. Igazán hálával tartozom nekik. De látja, én fákkal foglalkozom, tisztában kell hát lennem vele: ilyen öreg fát már nem lehet átültetni. Soós Magda SZERETNÉ ÁTTEKINTENI A MAI MAGYARORSZÁG FOLYÓIRAT-TENGERÉT? Nem kell hozzá látcső! A LÁTÓHATÁRT házhoz szállítjuk! Egy folyóirat, mely a többi folyóiratról, a mai magyar kulturális élet tág horizontjáról folyamatosan tájékoztatja önt — ez a LÁTÓHATÁR az első magyar reader’s digest, mely teljes terjedelemben vagy részletekben újraközli a magyar kulturális sajtóban megjelent legfrissebb, legszínvonalasabb, legizgalmasabb írásokat. Megjelenik: havonta 240 oldalon. Főszerkesztő: Szabolcsi Miklós. Kérjen mutatványszámot, vagy azonnal megrendelheti, ha az alábbi megrendelőlapot beküldi a következő címre: KULTÚRA H—1389 Budapest, P. O. B. 149. MEGRENDELÉS Megrendelem egy évre a LÁTÓHATÁR című folyóiratot. Az előfizetési árat, $ 10,00 összeget * mellékelten küldöm csekken * egyidejűleg átutaltam a Magyar Nemzeti Bank (H—1850 Budapest) a KULTÚRA 024/7. számú számlájára. Név: ............................................................................................................................... Cím: ............................................................................................................................... A lotohotar 1973—1974. évi számaiban jelent meg többek között: Kisregények: Déry Tibor: Kedves bópeer .. . Karinthy Ferenc: Hosszú weekend Novellák: Örkény István: Egy szerdai napon Mándy Iván: Tájak, az én tájaim Vészi Endre: Party Versek: Illyés Gyula: Falusi fölvonulás, Az ős folyam, Ráadás élet Weöres Sándor: Kodály biciniáira emlékezve Zelk Zoltán: Asszony a hófúvásban Juhász Ferenc: A megváltó kések Nagy László: Első özvegységem Művelődés — tudomány Magyar reklám 1973—74. Gyurkó László: Milyen színházat szeretnék? Vekerdi József: Eltérő vélemények a cigánykérdésben Vitacikkek az orvosokról, az orvosi etikáról, az alkoholizmusról, szexről, a mai magyar fűmről, a mai magyar képzőművészetről Interjú Szent-Györgyi Albert professzorral, Breuer Marcell építésszel, Gerevich László régésszel, Bessenyei Ferenc, Psota Irén, Törőcsik Mari színművészekkel
