Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-10-12 / 21. szám
A Csokonai emlékszoba. Gábor Viktor felvételei 'j úrvüia rDimaalmiu tei'iiLhzetrííjíía Julianna kisasszonyt, bér a költő Csokonaihoz kötötte oda magát, kereskedő édesapja férjhez adja Lévai István kereskedőhöz. Az „Elfelejthetetlen Angyalom”-ból már csak Földiekkel játszó / Égi tünemény lesz; Juliannából, Liliből, Lillából emlék, csalfa, vak remény, a búcsúzás szorítása, vaspántja: Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten vétetek! — A magyar szerelmi lira ragadta meg olyannyira, hogy búvárlani kezdte Csokonai és Vajda Julianna életét? — Nem. — Ez a visszatért Kner-kiadvány, a Lilla-kötet, A reményhez című költemény volt ilyen erős hatással önre? — Nem. Mi volt tehát az indíttatás, az ösztönző hatás, amely arra késztette, arra indította, ahhoz vezette a negyvenhárom éves Ferenczy Miklóst, Dunaalmásnak tíz év óta körzeti orvosát, hogy szabad idejének nagy részét Lilla-kutatással, Csokonai-búvárlással töltse el; hogy Csokonai kört szervezzen Almáson, Csokonai szobrának felállítását szorgalmazza, két kiadványt is írjon Csokonairól és Lilláról; Lilla emlékszobát rendezzen be és gondozza Lilla sírját a Duna fölötti, párás, öreg dunaaimási temetőben? Falvainkban élnek csöndes hűségű öregek, nyugalmazott igazgatótanítók, volt jegyzők, kvietált pedagógusok, nagyszívű történelemtanárok, akik kedvvel kutatnak a múltban, keresgélik tűnt idők emlékeit, szervezik az irodalom szeretetét és írják, írják, konokul, szépen és szenvedéllyel a helyi monográfiákat, a falu hatszáz éves, hétszáz éves, ezer esztendős történetét. Ferenczy azonban életteli fiatalember. Felesége a helyi Országos Takarékpénztár vezetőjének a helyettese, két fia van, kocsija, nagy faluja, amelynek a betegeit gyógyítja — mi késztette ezt a fiatalembert, hogy ilyen jó lobogással irodalmunk volt Idejét, a múzsa és nemtő Lilla korát, régi századát keresse-kutassa? — A véletlen — feleli. Q is ott volt a Kner Albert körüli kedves kis ünnepeken, az aranykönyv átadásakor, az úrvacsora terítő adományozásánál, lévén a református egyház helybéli gondnoka. — De nem az egyházi, hanem az orvosi munkám vezetett el az almási református egyház nagyon régi születési, halálozási, esketési anyakönyveihez, mert orvosi pályamunkát készítettem az 1831-es kolera okairól és dunaaimási tanulságairól s ennek során böngészni kezdtem a régi lapokat. Toroklob, végelgyengülés, kelevény, köszvény, sorvadás — olvastam a halálokokat s miután az anyakönyvek egybe voltak írva, néha-néha beleolvastam az esketést megörökítő szövegekbe is. Én akkor még azt sem tudtam, hogy Csokonai szerelme, a költő Lillája kinek a felesége volt. Nem tudtam, hogy Lilla költő-szerelmét elhagyva, vagy arra kényszeríttetve, először Lévai István jómódú kereskedőhöz ment nőül, majd ennek halála után Végh Mihály hetényi református lelkipásztorhoz. Mindkét ura mellett boldogtalanul élve. Nekem csak az tűnt fel az 1844. április 17-iki bejegyzésnél, hogy Végh Mihály „összeeskettetett” — „Lévai István úr özvegyével, Nemes Vajda Julianna asszonysággal, néhai Vitéz Csokonai Mihály Lillájával.” Nem volt nyugta többé. Elragadta a kíváncsiság, a laikus szenvedély, az irodalomtörténeti A magyar falvak életsorsát vizsgálva, nem egyszer találkozunk olyan panaszokkal, hogy a falu öregszik és néptelenedik, a fiatalabbak a városokba húzódnak, az idősek pedig idejük leteltével a temetőbe. Dunaalmáson effajta panaszt nem hallani, a faluból évtizedes távlatot tekintve senki sem költözött el. A fiatalok bejárnak Komárom, Tatabánya, Budapest közép- és főiskoláira, de a képesítés megszerzése után Dunaalmáson maradnak, ha munkahelyük másutt is van. A fiatalokat egyébként kitűnő ifjúsági klub tartja össze, fiatal pedagógusok vezetik. Az irodalmi esteken, ismeretterjesztő előadásokon átlagosan 250—300 érdeklődő jelenik meg, ami a televízió és a rádió elterjedésének korában igen magas szám. — Büszke, önérzetes emberek lakják Dunaalmást, — folytatja a falu bankára, — itt mindenki magának él szép lakásában, legfeljebb a kocsmába néznek be, Bortermő vidék ez, az emberek meglehetősen sokat isznak, de csöndesen. Nem zajos, nem botránykedvelő falu,.. — Van-e mégis valami, amiről nem szívesen beszélnek Dunaalmáson? — kérdezzük Ferenczy doktort, aki a két községre kiterjedő körorvosi munkája mellett lelkes odaadással gondozza — mint láttuk — Csokonai és Lilla kultuszát. — Talán az intézet, — válaszolja bizonyos szünet után, mintha olyan intézményről szólna, amelyről nem nagyon illik beszélni. Dehát miféle intézet lehet egy faluban, száz kilométerre Budapesttől, amelyről a faluban inkább hallgatni, mint beszélni szokás? A falu közepén áll az egy emeletes, sárga épület, ablakain vasrácsokkal, a kapu azonban nyitva van, szabadon kiléphet és beléphet, aki akar. A ház lakóit azonban nem kell attól félteni, hogy kimennek a kapun. A ház lakói többségükben nem tudnak járni. — Valamikor a református egyház itt árvaházat tartott fenn. Az állami gondozás rendszerének kifejlesztésével az árvaház fölöslegessé vált, akkor szervezték meg az intézetet, amelyben magzatkori, vagy szülési sérülés, esetleg csecsemőkori betegség következtében magatehetetlen gyermekeket gondoznak-Szó sincs tehát valamiféle restellnivaló büntető intézetről. A református egyház magas állami támogatással olyan szerencsétlen gyermekek és fiatalok gondozását végzi ebben a sárga házban s távolabb egy melléképületben, akiknek szellemi fejlődése el sem kezdődött, vagy megállt egy rendkívül alacsony szinten. — Száztizennyolc gyermeket és fiatalt gondozunk, elvileg három éves kortól tizennyolcig, ápoltjaink többsége azonban tizennyolcadik évének betöltése után is teljesen képtelen a legelemibb beilleszkedésre is a családba, a társáé'alomba. Sok van közöttük, akivel a kontaktust sem iehet megteremteni, van viszont olyan, aki nagyon egyszerű tevékenységre, udvarsöprésre, favágásra még felhasználható. Ezek a tizennyolcadik év betöltése utón hazakerülnek a szülői házhoz, ha egyáltalán van iiven, vagy felnőtt-gondozó intézetekbe kerülnek. Sokkal nehezebb a helyzet azokkal, akik születésük pillanatától kezdve semmit sem fejlődtek. Húsz éves öntudatlan csecsemőket gondozunk. Némelyik semmiféle ruhát nem tűr magán, a másik minden textíliát azonnal apró rojtokra tép. Száztizennyolc szerencsétlen emberke él ebben a két házban, töredékükben idővel felpislog a szellem fénye s valahol valamiképpen megragadnak egy családban. A száztizennyolc magatehetetlen embert ötvenen gondozzák, részben képesített gyógypedagógusok, de mint az intézet vezetőnője mondja, azok is gyógypedagógiai munkát végeznek, akik erre semmiféle képesítést nem nyertek. Valamennyien dunaalmásiak, A község a munkaerőn kívül a maga módján segíti a szerencsétlen ápoltakat. A falu örökbe fogadott száztizennyolc szerencsétlen emberkét. De nem beszél róla. Gőgös ez a falu? Vagy zárkózott? Mindenképpen emberséges. A falu orvosa amatőrködés; mert miféle hölgy lehetett az, akit a szűkszavú egyházi anyakönyv is úgy említ, mint egy költő múzsáját? Megkereste az almási temetőben az egykori Lévai Istvánná, a későbbi Végh Mihályné sírját. Az volt föltüntetve talán azon, hogy itt pihen Végh Mihályné született Vajda Julianna? Még az elmúláson is átfénylett a Lilla-sors, Vajda Julianna életének fő értelme, az, hogy ihlető múzsa volt, a magyar irodalom szerelmi lírájának egyik nagy alakja, Nem azt vésték a márványlapra, hogy Végh Mihályné nyugszik itt, hanem ezt: Lilla áldott emlékének. Két házassága után is, holtában is Lilla maradt a „kellemetes vonzó ábrázatú”, Csokonai „elfelejthetetlen angyala”, aki 1855-ben két boldogtalan házasság után halt meg Dunaalmáson, ötven évvel élve túl Csokonai Vitéz Mihályt. Az orvos e temetői látogatás és fölfedezés után olvasni kezdte Csokonait, a Lilla-dalokat, eltűnődve azon, milyen csillagragyogású fénye volt annak a hölgynek, akit még a szűkszavú egyházi irodalom, anyakönyv sem férje, vagy születési nevén említ, hanem Lillaként? S a síron sem Végh Mihályné a neve, hanem most már örökre Lilla, — Akkor kezdtem el utazgatni Debrecenbe, Csurgóra, Heténybe, ahol Vajda Julianna második házasságát töltötte. Lilla, Csokonai emlékeket, fotókópiákat, könyveket, népművészeti tárgyakat gyűjtöttem, hogy berendezzem a felállítandó almási Csokonai—Lilla emlékszobát; akkor kezdtem el szorgalmazni az almási Csokonai-szobor felállítását, a Csokonai kör szervezését, a dunaaimási Csokonai—Lilla ünnepségek megrendezését. Időről időre vendégül látunk egy-egy magyar írót; a meghívókat az orvosi rendelőmben osztogatom, mert itt rengeteg ember fordul meg. S akkor kezdtem el gyűjteni később megjelent két munkám, a Csokonai Komáromban emlékanyagát — mondja az orvos, aki nem író, nem irodalomtörténész, nem tudós, nem esszéista. Ferenczy a genius locitól, a hely kisugárzó szellemétől indíttatva csupán servus humilissimus-a, a legalázatosabb szolgája népe irodalmi emlékeinek, a Lilla-dalok ösztönző alakjának. — Itt halt meg, ezen a helyen, ahol állunk — jegyzi meg az almási Lilla-emlékszobában. — A hetényi káplán látta először holtan. Ruhájába volt rejtve Csokonai valamikori búcsúlevele; a Lilla-dalok első példánya s az imádságos könyve pihent mellette. A sírt, amelybe mindezt betemették, édesanyám ápolja-gondozza. S fölmerült a terv, hogy az árnyas, dombos almási temetőben fölbontják Lilla sírjál, hogy megleljék a költő búcsúlevelét. — Egy magyar író azt mondta, ne bolygassunk meg semmit. Maradjon örökre Lillával a költő búcsúlevele. Az talán már foszló por csupán, s eggyé vált azzal a földdel, amely nekünk, itthoniaknak szülőhazánk, a távoliaknak pedig — ahogyan Kner Albert példája is mutatja — örökre a szülőföldjük marad. Ezerötszáz ember egyetlen hosszú és széles utcában, amely valamikor a Bécsbe vezető országúttal volt azonos és amelyhez a Gerecse erdős hegyoldalain felfelé kapaszkodó hétvégi házak csatlakoznak. Azoknak a lakói azonban jellegzetesen hétvégi lakók, a törzsfalu nem sokat törődik azzal: kifélék-mifélék. A lábatlani cementszaharából elköltöző munkások, tatabányai vájárok, komáromi banktisztviselők? Jószerivel egyetlen nevezetes embert tartanak számon, Kazal László érdemes színművészt, aki éppúgy beleszeretett Dunaalmásba, mint a Knerek. A pillanat rejtelmes, de mi nem arra vállalkozunk a dunaaimási krónika harmadik fejezetében, hogy az őslakosság és a hétvégi látogatók viszonyát boncolgassuk, bennünket A falu „bankára” az érdekel, milyen emberi közösséget alkot ez a másfélezer ember, aki a Duna partján települt ipari üzemek láncolatában üde szigetet alakított ki. A Gerecse merész gerincei és völgyekkel barázdált vonulatai valamiképpen megóvták ezt a községet mindenféle természetrontó ártalomtól, az uralkodó északi szél nem enged be e szőlőérlelő, szelíd és nyugtató zugba port, füstöt, olajpárát, a timföld rózsaszín felhőit. Mióta a bécsi út nyomvonalát is elterelték, a csönd még nagyobb és mélyebb, a nyugalom szinte állandósult ezen a tájon, a falusi emberek előre köszönnek az idegennek, jelezve, hogy a közeledés ellen nincs kifogásuk. Az utca. csapokból enyhén kénszagú víz csordogál, az 1900-ban feltárt Lilla forrás vize is kénes, gyógyhatású, a Duna-parton szép strandfürdő működik nyáron, az éghajlat kellemes, Dunaalmás mégsem töri magát, hogy fürdőhellyé, vagy üdülőhellyé nyilvánítsák, nem követi azoknak a községeknek a példáját, amelyek eget-földet megmozgatnak az üdülőhelyi rangért. Eladják darabka földjeiket az idegeneknek, de semmi több. A falu ez az egyetlen utca, a domboldali telep más. Az a szórvány, a kinövés, amelyért az almásiak nem lelkesednek, de nem is tesznek ellene semmit. A magyar ember természetében a büszke záíkózottság a jómód jele, felötlik tehát a kérdés, olyan gazdag falu Dunaalmás, amely, megengedheti magának a befelé húzódás, a zárkózottság fényűzését? — Dunaalmás nem tartozik a gazdag falvak közé, — válaszolja Ercsey Elődné, a helyi takarékszövetkezet ügyvezetője, a falu bankárja, aki a legbiztosabb helyről tekint bele a falu zsebébe. — Jól keresnek az ingázó munkások és a Naszállyal közös termelőszövetkezet tagjai különösen azóta, mióta megteremtették öntözéses gazdaságukat. A környező iparvidék minden zöldárut felvesz. A faluban minden családnak van takarékbetétje, ha nem is kiugró nagy tételek. Ha szükségük van rá, kölcsönt igényelnek és kapnak, akár házépítésről, akár autóvásárlásról van szó. Kristóf Attila d sró n m m gadott falu
