Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-09-28 / 20. szám

Tények és tendenciák MIKROCENZUS Mi a mikrocenzus? „Kis népszámlálás”, adatfelvételi eljárás, amely a népesség meg­felelően kiválasztott kisebb részéről gyűjt adatokat, s ezekből óhajt megbízható infor­mációkat nyújtani az össznépességre vonatko­zóan. Magyarországon 1970-ben tartottak leg­utóbb népszámlálást, s bár minden országnak szüksége van a különféle statisztikai adatok felvételére, de hatalmas apparátust igénylő népszámlálásokat csak igen ritkán végezhet­nek. Ezért kerül sor időnként nálunk is ilyen „kis népszámlálásra”. Az összeírás a népesség két százalékára ter­jedt ki, az adatfelvétel időpontja 1973. január 1. volt. A Központi Statisztikai Hivatal most tette közzé az eredményeket. A vaskos kötet tartalmazza a népesség szűkebb értelemben vett demográfiai és foglalkozási összetételé­nek, a háztartások és családok szerkezetének, és a népesség lakásviszonyainak az adatait. Részletesen ismerteti a népesség osztály és ré­tegszerkezetét, továbbá a gazdasági aktivitás, népgazdasági ág és foglalkozás szerinti össze­tétel alakulását. A számszerű adatokat szöve­ges elemzés és rövid összefoglaló fejezet egé­szíti ki. A legfőbb adatokat az előző évtizedek számaival is összevethetjük. Melyek e kis népszámlálás legérdekesebb és legfontosabb adatai? Mindenekelőtt az ország népességének a száma és a vele kapcsolatos tények és tendenciák. 1973. január elsején az ország lakónépessé­gének a száma 10 millió 416 ezer volt. Ez a szám 115 ezerrel több, mint az 1970-es nép­­számlálás időpontjában: a növekedés 1,1 szá­zalék. Ha pedig a századfordulóhoz viszonyít­juk, a növekedés mintegy másfélszeres: az 1900. évi népszámlálás szerint az ország népességé­nek a száma 6 854 415. Megváltozott o nemek aránya. A századfor­duló táján majdnem kiegyenlített volt, 1900- ban 1000 férfira 1005 nő jutott; 1920-ban 1000 férfira már 1062 nő. Ez a szám 1941-ig 1043- ra csökkent, majd 1949-ben ismét 1081-re emelkedett, s 1970-re újra fokozatosan nor­malizálódott, visszaesett 1063-ra, illetve 1973- ban 1065-re. Változott a kormegoszlás. Az egyes korosz­tályok százalékos aránya egyenletesebb el­osztást mutat: 1930-ban a 0—14 évesek kor­csoportja a lakosság 27,5 százalékát képezte, a 15—39 éveseké 42,6 százalékát a 40—59 éve­seké 20,1 százalékát, a 60 éven felülieké 9,8 százalékát. Ugyanezeknek a korcsoportoknak az aránya 1973-ban a következőképpen ala­kult: 0—14: 20,1 százalék, 15—39: 37,2 száza­lék, 40—59: 24,6 százalék, 60—: 18,1 százalék. Tehát a produktív korban levő lakosság nagy­jából azonos, körülbelül 62 százalékos szinten maradt. A családok száma emelkedő tendenciát mu­tat. 1973-ban az ország 9 millió 349 ezer csa­lád-háztartásban élő népességéből 8 millió 890 ezer élt 2 millió 984 ezer családban. A legutóbbi népszámlálás óta is jelentős el­tolódás mutatkozik az aktív keresők számá­ban. Csökkent azoknak a családoknak a szá­ma, ahol csak egy aktív kereső van (1970: 38,8 százalék, 1973-ban 31,3 százalék), viszont jelen­tősen nőtt azoknak a családoknak a száma, ahol két fő (1970: 42,5 százalék, 1973: 43,4 szá­zalék) vagy három fő (1970: 7,4 százalék, 1973: 8,2 százalék) esetleg négy vagy több fő az ak­tív kereső (1970: 1,9 százalék, 1973: 2,2 száza­lék). Hogyan lakunk? 1973-ban az ország lakásállománya 3 millió 346 ezer volt, 196 ezer lakással, 6,2 százalék­kal több, mint 1970-ben. De nemcsak szám szerinti fejlődés tapasztalható. Fokozott mér­tékben növekedett a lakások felszereltsége, korszerűsége. 1960-ban a lakások 74,0 százalékában volt villanyvilágítás, 1973-ban ez az arány 94,3 százalékra emelkedett. A vízvezetékkel való ellátottság 1960-as 22,5 százalékáról 1973-ra 44,0 százalékra növekedett. Legészrevéhetőbb a hálózati vagy palackgáz ellátottság emelke­dése, 1900-ban a lakásoknak még csak 13,5 százaléka használt gázt, 1973-ban pedig már 58,8 százaléka. Még kedvezőbb az arány, ha azt nézzük, hogy ezekben a lakásokban a népesség hány százaléka lakik. A villanyvilágításos lakások­ban 1960-ban a népesség 74,3 százaléka, 1973- ban a 95,6 százaléka lakott. A vízvezetékes lakásokban 1960-ban a népesség 22,3 százalé­ka, 1973-ban pedig a 45,1 százaléka. A hálóza­ti gázzal felszerelt lakásokban 1960-ban 10,5 százalék, 1973-ban 18yl százalék, a palackgáz­zal felszerelt lakásokban 1960-ban 3,4 száza­lék, 1973-ban 44,7 százalék. A „nemzet csinosodása” azonban nemcsak életkörülményeink javulásában mutatkozik meg, hanem a belső értékek fejlődésében, a „kiművelt emberfők" számának a növekedé­sében is. 1930-ban a népesség 2,5 százaléka volt érett­ségizett 1973-ban pedig 11,1 százaléka. Felső­fokú végzettsége 1930-ban a népesség 1,1 szá­zalékának volt, 1973-ban 3,6 százalékának. 1930 óta az érettségizettek aránya több mint négyszeresére nőtt, a felsőfokú tanintézetet végzettek száma pedig több mint háromszoro­sára. Az iskolázottsági színvonal mindkét nemnél párhuzamosan alakult, ezért a nők hátrányára megmutatkozó régi különbség to­vábbra is fennáll. 1973-ban 900 ezer személynek volt az érettsé­gi a legmagasabb végzettsége. Felsőfokú, vég­zettsége 336 ezer személynek volt. A felsőfokú végzettségűek egyharmadának pedagógiai, csaknem egynegyedének műszaki oklevele van. 1930-hoz képest a műszaki oklevelesek száma a nyolcszorosára, a közgazdászoké mintegy a kilencszeresére nőtt. Természetesen a több mint 300 oldalas könyv minden adatát nehéz lenne — ha csak vázlatosan is — itt ismertetnünk. De talán ez a néhány jellemző adat bizonyítja társadal­munk szerkezetének és fejlődésének kedvező tendenciáit. A statisztika nem irányítja a tár­sadalmat, de segít a társadalom irányításá­ban. Segítségével felmérhetjük helyzetünket, előre számolhatunk a fejlődés problémáival, s tudományosan megtervezhetjük tulajdon jö­vőnket. A. A. „Beírtak engem mindenféle Könyvbe / és minden módon számon tartanak. / Porzó­­szagú, sötét hivatalokban / énrólam is szól egy agg-szürke lap.” (Kosztolányi Dezső) Az ember, lévén társaslény, szeret csoportosulni, tartoz­ni valahová, ahol számolnak vele és számon tartják; ahol megnyilvánulhat és ahol nyil­vántartják. Másfelől pedig, nyűgnek érzi, személyisége korlátozásának, hogy „beírják mindenféle könyvbe ...” Jól­lehet, a szervezett társadalom létfeltétele — alighanem már az ősközösség idején is —, tagjainak számon- és rend­­bentartása volt, hogy mozgat­ni és ellenőrizni, kiszolgálni és szolgálatra szorítani tudja. S a történelem, a társadalom fejlődése felmérhető akár ezen is: a nemzetségi totem­fa rovásaitól az abszolút mo­narchiák áthatolhatatlanul burjánzó bürokráciájáig. Korunk bonyolultan szer­vezett társadalma különösen megköveteli a pontos és rész­letes nyilvántartásokat; nél­külük mozdulni sem bírna, s nemcsak munkája, léte is káoszba fulladna. Nélkülük... S most már, hovatovább, miattuk is. Itt van például egy egy­szerű állampolgár, nevezzük Kovács Jánosnak. Amikor megszületett, beírták az anyakönyvbe. Oda kerül, majd ha nősül, ha válik, ha utódot nemz és ha meghal. Kovács János, szorgalmas ember lévén, különböző sze­mélyi tulajdonokhoz jut, amelyek után adózni kezd; beírják hát ott is egy könyv­be, az adóhivatalban. Házat épít, s így számontartja őt a telekkönyv is. Meg a beteg­­biztosító. meg a szakszerve­zet, meg a bejelentőhivatal, meg a... — de ennyi is elég. Főleg neki, Kovács Jánosnak elég, hiszen, ha igazolásra, bejelentésre, intézkedésre van szüksége, futkoshat a hi­vatalok között eleget, hord­hatja, viheti nyilvántartott adatait. Azokat az adatokat, amelyeknek voltaképpen jó része, mindenütt azonos, hi­szen kora, vagy foglalkozása, anyja neve és s^eme színe nem változik. S ez az a pont, ahol végül a hivatalnak is elege lesz a dologból. És megszületik az Adat­bank. Persze, ennél tekintélye­sebb névvel: Állami Népes­ségnyilvántartó Hivatal lesz, amely a Központi Statisztikai Hivatal elnökének felügyele­te alatt működik. Feladata az, hogy egységesen és központi­lag nyilvántartsa valamennyi állampolgár száz legfontosabb személyi adatát, s ebből az elektronikusan gépesített nyilvántartásból percek, vagy órák alatt meg lehessen tud­ni akár Kovács Jánosról, ami­re valamelyik másik hivatal kíváncsi, akár valamennyi Kovács Jánosról, hogy hány géplakatos van közöttük, hány harmincöt éves, vagy éppen barna szemű. S nem szaladgál többé az ügyfél és nem körmöl a hivatal. Valamennyi állampolgár száz adata — riasztóan nagy szám. De egyszer el kell kez­deni. S tíz esztendőre terve­zik a nyilvántartás elkészíté­sének munkáját. Az első munkaszakasz 1975. január 1-én kezdődik, s há­rom éven át, 1978 újévéig tart. Ez idő alatt általános népesség-összeírást végeznek, s begyűjtik minden állam­polgár kilenc legfontosabb adatát, közöttük nevét, szüle­tési helvét és idejét, lakcímét, családi állapotát. Egyidejűleg az országos főhatóságok is rendezik a hatáskörükbe tar­tozó társadalombiztosítási, oktatási és egészségügyi nyil­vántartásokat. A régi nyil­vántartások párhuzamosan, addig élnek, amíg a gépek fel nem dolgozzák az összeírás adatait. Akkor mindenki kap egy 11 jegyű személyi számot, amely bekerül a személyi iga­zolványába, illetőleg a köz­ponti adatbank számítógépei­nek tárolóegységeibe. így vá­lik lehetővé, hogy néhány óra alatt akár egy egész város la­kosságáról pontos képet al­kothassunk kor, nem, foglal­kozás, képzettség, vagy más szempontok szerint. Az ügy­intézés nyilvánvaló egysze­rűsítésén túl, a központi, egy­séges nyilvántartás lehetővé teszi a társadalmi munka­­megosztás vagy éppen a szük­ségletek távlati, tudományos értékű és hitelű felmérését. Szükségtelenné válik az egyes államigazgatási szervek köl­csönös adatszolgáltatása, a párhuzamos ágazati nyilván­tartások. 1978-tól az egyes ta­nácsok már olyan kész lajst­romokat kapnak (például: kik kötelezettek oltásra, kik ér­ték el a személyi igazolvány­ra jogosultság életkorát, ki­nek kell orvosi szűrővizsgá­latra jelentkezniük, stb.) — amelyek elkészítésére eddig rengeteg időt, papírt és tin­tát fogyasztottak. A felduzzadt és egyre ne­hezebben áttekinthető admi­nisztráció ésszerűsítése és korszerűsítése — ez csak az egyik cél és eredmény. Az ügyvitel alanya és végrehaj­tója, azonban az ember, s vé­gül is, róla van szó. A haté­konyabb és olcsóbb nyilván­tartási rendszer egyúttal az állampolgár kényelmét szol­gálja. mert megkíméli őt — ha ügyintéző: a felesleges munkától; — ha ügyfél: a fe­lesleges utánajárástól. Csök­ken a hibalehetőség és telje­sebben érvényesülnek a sze­mélyiség jogai. Mindez együttessen a pusz­tán adminisztratívnak tűnő intézkedés alapvető demokra­tizmusát világítja meg. Mert nem csupán arról van szó, hogy 1975. január 1-én a lak­cím-nyilvántartás is átkerül a rendőrkapitányságoktól a lakóhelyi tanácsokhoz, s a la­kóhelyváltozást ezután már ott kell bejelenteni, hanem arról, hogy korszerű államot csak korszerű eszközökkel le­het vezetni, s a korszerűség itt és ezúttal a társadalom minden tagjának és egészé­nek együttes, harmonikus éle­tét, fejlődését jelenti. „Nem az enyém már a ke­zem, a lábam — és a fejem, az is csak egy adat...” — ír­ta Kosztolányi 1924-ben, A bús férfi panaszai című vers­ciklusában. Nos, ezúttal vala­mi olyasmi történik — ha szabad folytatni a költői ké­pet —, hogy ezután valóban csak egy adat legyen a szám­talanból. S az ember,. Kovács János, vagy a költő, visszakapja ke­zét, lábát. Sőt. A fejét is. B. P. KOSSUTH LAJOS ÜZENETE - HALLHATJUK SAJÁT HANQJÁT! Sokan azt mondják, hogy véletlen, csodálatos véletlen. Mások viszont bizonygatják, hogy nincsenek véletlenek. Tény, hogy idén, augusztus 17-én, szombaton este 20.25- kor a lakihegyi nagyadó a Kossuth-rádió hullámhosszán magának a névadónak — Kossuth Lajosnak a szavait sugá­rozta. — Miként lehetséges ez?! — kérdezték és várták csodálat­tal a hallgatók százezrei, sőt, minden bizonnyal milliói, hi­szen a Rádióújság már jó előre megírta: — előkerült egy fonográfhenger, melynek barázdáiba Kossuth Lajos hangját véste bele a tű, még Turinban (Torinóban) 1890. szeptember 20-án. Valóban — hogyan lehetséges!? Ahogy Hegyi-Füstös Istvánnal, a Budapest-Rákosfalvi re­formátus egyházközség lelkipásztorával, a fonográfhenger létének és hollétének kinyomozójával, majd a rádióban való közreadójával erről beszélgetünk, egyre inkább arra a meg­győződésre kell jutnunk, hogy valóban inkább törvényszerű, mintsem véletlen, hogy egyáltalán viaszhengerre került Kos­suth Lajos beszéde és hogy az a viaszhenger (illetve viasz­hengerek egyike!) nem pusztult el az idő vasfoga és két világháború pusztításai alatt. És az sem véletlen, hogy „a nagy hangot” éppen Hegyi- Füstös István kutatta ki rejtekhelyéből, hiszen ő, lelkipász­torkodása mellett, szenvedélyes rádiós is. Huszonöt éve külső munkatársként dolgozik a rádióban (annak idején például éveken át ő volt az „Egy falu egy nóta" című műsor szer­kesztője) és már húsz évvel ezelőtt — vérbeli rádiósként — elövarázsoltatta Lehel kürtjéből is a hangot, hogy rádió­műsorában közreadhassa. (Kádár Ferenc, dévaványai kanász népművésszel, kiváló dudás, furulyás, tülkös „mesterrel" preparáltatta, majd fúvatta meg az addig megfújhatatlannak hitt kürtöt. A hang, ma is a rádió hangarchívumában van!) De kezdjük az elején: Edison 1878-ban találta fel a fonográfot. Aránylag gyorsan elterjedt, mert ahogy a tényekből következtethetünk, egy budapesti jómódú polgár, nagy 48-as hazafi és társa — Fei­ner Károly és Barna Tivadar — egy évtizeddel később már fantáziát látott benne. Honnan, honnan nem — beszereztek egyet és elkezdték rajta a hangfelvételeket. No, nyilván nem valamiféle „ősvurlicert” akartak csinálni, az azon ban bizo­nyos, hogy a későbbiekben hangfelvételeiket mindig nagy­számú közönség előtt forgatták le. (De lehet, hogy ezek már inkább az utódaik voltak!) A drága viaszhengerre csakis drága hangokat érdemes felvenni! Ez magától értetődő. Zseniális ötlettel elmentek hát Torinóba. (Bánki Imréné budapesti rádióhallgatótól tud­juk: egy „zarándokcsapattal’’) és felvették Kossuth szavait. Megkérték, beszéljen a gépbe. Kossuth Lajost abban az időben sokan felkeresték, kül­döttségek jártak nála s nyilván szívesen ráállt, hogy az új találmány révén is üzenhessen „haza”. (Nagy Kossuth-kul­­tusz volt abban az időben, de olyan, hogy például egy osztrák cég úgy gazdagodott meg, hogy ezrével árusította szerte Ma­gyarországon az olyan Kossuth-képeket, amelyekhez zenélő óraszerkezet tartozott s az a Kossuth-nótát játszotta!) Hogy hiteles legyen, miszerint a hengerről hallható hang valóban „Kossuth apánk” hangja, a hangfelvevők külön írá­sos dokumentumot is kérek tőle. Ez is megmaradt a henger mellett: „Szolgáljanak e soraim igazolványul, Barna Tiva­dar és Feiner Károly uraknak, hogy én beszéltem be fonog­ráfjukba, egy 460 szónyi beszédet, mely így kezdődik: »Nem néma az a kőszobor« így végződik: »Ügy legyen, ámen!« s melynek saját kezemmel írt és aláírt fogalmazását maguk­kal viszik. Turin September 20. 1890 Kossuth Lajos.» Kossuth Lajos a fonográfra mondott 460 szónyi beszédét ünnepi szónoklatnak szárta a két héttel később megtartandó szoborleleplezéshez, amin Aradon készültek. Zala György szobrásznak az aradi tizenhárom emlékét idéző műalkotását 1890. október hatodikán valóban le is leplezték. Sajnos, arról nem sikerült adatokat találni, hogy ott a nagy nyilvánosság előtt leforgatták-e Kossuth beszédét. Milyen csodálatos nagy dolog lett volna ez! Kossuth beszédének teljes szövege is megvan. Az egészet négy hengerre mondta rá a csodálatos szavú szónok, miránk az utolsó henger maradt olyan épségben, hogy az ember az erős fonográfzörej alatt — különösen aki ismeri a szöveget — nemcsak hogy megértieti a szavakat, de fel is fedezi a hangban a szépen sziló, nemes beszédű, messzehangzó szavú nagy szónokot. Hegyi-Füstös István és Sztanő Pál hangtechnikus a fonográf előtt Jobbra: Kossuth levele Csősz Lajos felvétele ^ j7Ur UÁlj.<i n + lt c <fc rK*m f ^ JUiftyd' be «Hern vein*-a*-*. KirJzJrt+t' ,, (i ff n <1'rr^n '* '< Százezrek mondták a rádió mellett az adás után: — Itt volt köztünk Kossuth! Igen, a szavai most is lenyűgözőek! Most már megérthettük, miképpen tudott ékesszólásával sza­badságharcba hívni egy egész nemzetet! Így zenghetett-mu­­zsikálhatott a híres szegedi szónoklat is: „Szeged népe, nem­zetem büszkesége!”. A most elhangzott beszédrészlet így szólt: ......a világ bírája, a történelem fog e kérdésre felelni! Legyenek a szent emlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a honszabadság Istenének legjobb áldásával az örökkévalóságon keresztül; engem, ki nem borulhatok le a magyar Golgota porába, engem október hatodika a tér­deimre borulva fog hontalanságom remetelakában látni, amint az engem kitagadott Haza felé nyújtva agg karjaimat a hála hű érzelmeivel áldom a vértanúk szent emlékét hű­ségükért a Haza iránt s buzgó imával kérem a magyarok Istenét, hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária ajkairól a magyar nemzethez zeng. Ügy legyen. Ámen!" Miután a rádióban elhangzott Kossuth hangja, levelek özöne zúdult a szerkesztőségbe. A legtöbben csodálatukat és köszönetüket írták meg, kérdéseket tettek fel, de sokan újabb értékes adalékokkal is szolgáltak a Kossuth-hang tör­ténetéhez. Például Maczelka Tibortól, a ceglédi múzeum könyvtárosától megtudtuk, hogy a „Czegléd" című újság an­nak idején megírta, miszerint városukban 1890. november 9-én tömegek hallgatták végig a Nagyvendéglő kettes számú helyiségében a „világhírű szónok élő szavát!”. (Tehát a hang­­felvétel után ötven nappal!) Németh Beáta egyetemi hallgató bizonyítja, hogy „1894. aug. 25-én Győrbe is eljutott az or­szágjáró fonográf-felvétel, amelyet a Győri Első Magyar Asz­taltársaság helyiségében játszottak le”. Zsupán László nyug­díjas tanár 190?-ben, Nagy Bertalan református leikész pedig 1924-ben saját maga is hallotta Kossuth hangját a miskolci Ref. Gimnázium fizikai előadótermében. (Hegyi-Füstös Ist­ván különben az őáltala mutatott nyomon indult el s jutott végül oda, amelyik helyre senki sem gondolt már ötven éve. Csak utólag véljük mi is, hogy természetes helye egy fonog­ráftekercsnek: a budapesti Széchényi Könyvtár zenemű­tára ...) Az új nyomok új utakat is mutatnak. Minden jel arra vall, hogy Barna Tivadar és Feiner Károly nemcsak Kossuth hangját vette fel, hanem az akkori időkben élő más nagy­ságok beszédét is megörökítették. Van, aki emlékszik, hogy hallotta valamikor Ady Endre hangját fonográfról s lehet, hogy Jókai Mór és Mikszáth Kálmán is beszélt „hengerre". (Talán olvasóink közül is tudnának jó néhányon szolgálni hasznos adatokkal!) Az bizonyos, hogy Kossuth Lajos hangja nemcsak azt üze­ni, ami szó szerint értendő mondataiból — bár az is csodá­latos, hogy ilyen ércnél maradandóbb szavak zengenek ne­künk ajkairól —, hanem azt is, hogy nemzeti ereklyéink felkutatásán és az elkallódástól való megmentésén fáradozni nem reménytelen. Kispista István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents