Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-08-03 / 16. szám
A Uteri oroszlánról már írtam egyszer, vagy másfél évvel ezelőtt, és most azért térek visza hozzá, mert „A filozófus oroszlán" című kötetem óta ez a királyi vad nemcsak Velence városának, az iráni sáhnak, Braunschweig tartománynak és Kogutowicz Manó tudja még hány városnak és országnak a címere, de nekem is kedves háziállatom. De azért is írok róla újra, mert a Magyar Hírek, mint már két héttel ezelőtt megírtam, felfényképeztette a balatoni felföldet, és most itt van előttem néhány képen, teljes megrendítő, sérült szépségében a litéri oroszlán (1. kép), amelyet annak idején gyenge tollal csak érzékeltetni tudtam. Azt írtam annak idején, hogy ha a magyar utas Veronában vagy Sienában jár. megcsodálja a Szent Zénó temploma, vagy a székesegyház előtt házőrző ebként elnyúló, csodálatosan szép, román stílusú, faragott kőoroszlánokat, és arra gondol, hogy biztosan őrizték nálunk is az Árpád-kori kis templomokat ezek a kőállatok, de hírmondójuk se maradt. Azután megálltam egyszer, kocsival, Veszprém és Balatonfüzfő között, a kis Litér faluban, és a hétszáz éves templom előtt, amelyet falukutató és vitorlázó ifjonc-korom óta annyiszor láttam, gyalog is, kerekpáron is, egyszerre fölfedeztem a veronai oroszlán mását. Eddig azért nem láthattam, mert kő és malter takarta, de a Veszprém megyei múzeum nemrég leverette róla az évszázadok vaskos kövét, és előtűnt az ősi oroszlán. Sörénye megtépázott, orra betört, szája hiányzik, de így jelképezi éppen az idők múlását, és a magyar történelem és művészet állandóságát. Ha az ember azt akarja tudni, milyen volt eredeti korában (2. kép), akkor egy lépéssel tovább megy, mert amint a Magyar Hírek képén is látható, a jobb oldali oroszlánt kiegészítették, régi teljességében állították helyre. Izgalmasan pontos mása a veronainak, hiszen ugyanaz a kor szülte, ugyanaz az Európa, amelynek egyformán része volt, ahogy része ma is, Magyarország és Itália. Amikor először írtam róluk, csak az oroszlánt említettem meg, pedig láttam a templomkapu és a kapubéllet többi románkori faragását és a karcsú oszlopokat, és a gazdagon díszített oszlopfőket (3. kép). A lombardiai kőfaragó-stílus madarai és levelei ismerősök mindannyiunknak, nemcsak Olaszországból, hanem a szomszédos Székesfehérvárról is. Szent István első királyunk csodálatos módon megmaradt kőkoporsójáról. Rosszul járt az oszlopfőn a két apostol vagy próféta, akiknek csak az alakja maradt fenn (4. kép), de a mállóit és töredezett mészkő még ebben az alakjában is megsejteti egy egykori nagy kőfaragó és szobrász tehetségét. Es mindez nem régi városban, műemlékek között található, hanem egy kis faluban, amelynek temploma nem volt nagyobb, mint egy mai lakószoba, de állta a tatárt, törököt, végvári harcokat, szabadságharcot, és egyszerű paraszti kézzel faragták, s az egyik oldalajtó szemöldökfájába a templom alapítása után jó ötszáz esztendővel bevésték az egyik előző restaurálás dátumát: Az Űr 1791-ik esztendejében (5. kép). * A mai naplóm második szakasza is visszatérés. Egy hónappal, vagy kettővel ezelőtt írtam a bűbájos nevű Szentbékkálláról, és ott is a templomnál hagytam abba, de ott éppen azon csodálkoztam, hogy milyen tekintélyes, hatalmas a kis faluhoz képest, amelynek közepén egy kis dombtetőn áll (6. kép). Olyan magas és széles, mint egy apátsági templom, a helyi monda szerint az is volt, Benedek-rendi apátság, erre utal a falu neve. De a templomot a török feldúlta és helyébe építették a énég nagyobb, barokk stílusú mai egyházat. Nagyon szép falu ez, ha az ember a dombtetőről lenéz a házak, kertek, szőlők között (7. kép), akkor távolban a Szent György hegyet, mögötte a Badacsonyt látja, és a fák lombjai közül ide csillan a Balaton. A. faluban még sok a régi ház (8. kép), valóságos paraszti műemlék mindahány, nádtetejükön, a kéményen gólyafészek (9. kép), a bolthajtásos tornácokat (10. kép) pedig a világ minden részében megirigyelnék a szabadtéri múzeumok. Hardi János 118 évvel ezelőtt építette házát, de a neve és az évszám ma is romlatlanul áll a csipkézett falú ház homlokzatán (11. kép), megállók a ház tövében, és míg megcsodálom az ablakkeret díszítését, arra gondolok és abban bízom, hogy a homlokzati repedést Hardi János ükunokája és a szentbékkállai tanács együttes erővel megreparálja, hiszen ez a homlokzat a maga nemében édestestvére hatszáz évvel fiatalabb öccse a litéri oroszlánnak.
