Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-19 / 2. szám
„BEDNAIHOZ KÉP NINCS...” Jegyzetfüzeteimet tüzetesen átlapozva — évutói, illetve év elejei foglalatossága ez a legtöbb riporternek — észrevettem egy bejegyzést: „Bednaihoz kép nincs”. Hogy a „Bednaihoz” miért nincs kép, és egyáltalán: mit jelent ez a bejegyzés, annak a története a következő. Jó néhány hónappal ezelőtt meghívást kaptam a televízió házi vetítőjébe, nézzem meg a „Bemutatjuk Magyarországot” című kisfilmsorozatot, melynek írója és rendezője Bednai Nándor. Az elsötétített teremben (lázas hamutartó-keresgélés közben) a vetítőn megjelent a földgömb, és elektronikus zene szólt. Forgott, forgott a földgömb, majd megállt, s a gép közel hozta Magyarországot. Ekkor a zene átúszott Kodály Háry Jánosának intermezzo részletébe. Kisvártatva a térképen feltűnt egy mókás kis pálcikaemberke, megemelte a kalapját, furcsán, szinte hadarva üdvözölte a nézőket és meghívta őket, tegyenek látogatási itt és itt, aszerint, melyik kisfilmet forgatták éppen. Sopronban, Kőszegen, Kalocsán, Esztergomban, a Balatonon és így tovább ^ Tartalmas, hangulatos, jól pergő, s azt hiszem, mindannyiunk számára, akik ott voltunk, szívet-szemet gyönyörködtető kis színes filmek voltak ezek. Azzal a szándékkal készültek, hogy a hazánkról vajmi keveset tudó külföldiekben felkeltsék az érdeklődést — túl a barackpálinkán, túl az ostorát csattogtató csikóson ... Vetítés után a tévé büféjében beszélgettem a rendezővei. Arra voltam kíváncsi, hogy vajon ő, aki többnyire a tévé zenei szórakoztató műsorait rendezi — talán még most is fő a feje az 1973-as szilveszteri műsor miatt, vagy már az 1974-esen töpreng —, miért vállalkozott ilyesmire, milyen érzések, hangulatok sarkallták egy-egy táj, város, műemlék vagy éppen egy műremek vizsgálódására, a nyüzsgő jelenben, s mindez hogyan hatott rá. — Egyszerű a magyarázat — mondta. Izgatott, érdekelt, hogyan él, lélegzik saját hazám. És olyan ritkán tehetem meg, hogy nekirugaszkodjam és keresztül-kasul járjam, hogy ez a feladat most jó alkalom voit erre. Legszívesebben gyalogoltam volna, ,,gyalogolni jó” alapon, de hát ezt a technikai okok miatt nem lehetett. így egy mini stábot alakítottunk; egy operatőr, egy asszisztens és egy jó gépkocsivezető, ez volt minden. S mivel kevesen voltunk, s nem csináltunk nagy felfordulást, mindenütt szívesen fogadtak. Volt nap, amikor 300 kilométert kocsiztunk. összesen 47 ezer kilométert tettünk meg. — Kalocsával ismerkedve sajátos benyomásokat szereztünk. Itt fel akartuk villantani egy tájegység lakosságának meglehetősen naiv vonzódását a természethez. Nem tudom, járt-e arra, ha igen, akkor tapasztalnia kellett, hogy ebben a városban, és persze a vidékén, a legkisebb gyerek is vonzódik a virágokhoz. Kísérletet is végeztünk. Megkértünk néhány apróságot, rajzoljanak nekünk valamit. Ami fppen az eszükbe jut. Egyik sem rajzolt házat vagy kutyát, mindegyik virágot... Később erre építettük a filmet. Bejártuk a kalocsai múzeumot, ahol a kétszázötven éves bútorokon is felfedeztük az élénk színű virágfüzéreket. Mert virágot festettek a dédanyák edényeik falára, a bútorok oldalára, a szoba falára, a konyha mennyezetére, mintha csak be akarták volna löpni a természetet otthonukba. — Esztergomtól kicsit tartottunk. Am amikor az érseki palotában elmondtuk, mi járatban vagyunk, kedvesen és udvariasan fogadtak. Csodálatos látványt nyújtott a fogadótermet végtelenné tágító velencei tükörsor. Készséggel kitárták előttünk az érseki magánkápolnát is. Ami a legmeglepőbb volt, ellentétben a barokk palotával, a falon, az oltár mögött egyházi témájú, modern, nonfiguratív falfestményt pillantottunk meg, és egy puritán fakeresztet. A kincstár anyagát is tetszés szerint filmezhettük. Hadd lássa a világ! — mondták. — Nagyszerű élményt nyújtott Kőszeg is. Vagy tíz éve jártam itt utoljára. Akkor még egy zárt világot találtam, úgy tetszett, hogy ez a műemlék város, erődszerű házaival, tornyos várával, régi templomaival — egy-két kivételtől eltekintve — romlik, pusztul. Amikor most ott jártam, alig ismertem rá. Mintha újjászületett volna... Gondosan restaurált műremekeivel, kivilágított várával, jó üzleteivel, áruházával, vonzó programjaival derűssé vált, és végre bekapcsolódott az ország vérkeringésébe. — De beszélhetnék erről még órák hosszat, szinte jó felidézni mindezt. A természetvédelmi rezervátumok csodás világát, a herendi porcelánmúzeumot, hévizeinket, a budai vár szépségeit... Állítom, hogy az itthoniak közül sokan külföldet jobban ismerik. Kérdezze meg a barátait, tudják-e vajon, Pécsvárad miről nevezetes? Megcsodálták-e itt hazánk legrégibb altemplomát, vagy van-e fogalmuk arról, hogy két falu között, amerre járnak, egy-egy földvár nyugszik és a vidéki városok modern toronyházas új centrumai körül több mint kétszázhatvan középkori vár maradványa magasodik, s milyen iszonyatosan sok pénz kellene ezek helyreállítására? — Fotográfiák kellenének? Képeket az operatőrtől kérjen, bár nem hiszem, hogy egyhamar megtalálja ... Bednai Nándornak igaza lett. Az operatőr — valahányszor kerestük — vidéken forgatott... Aztán más feladatok jöttek — s csak a bejegyzés maradt: „Bednaihoz kép nincs”. Hernádi Magda „HITEM ÉS ELKÖTELEZETTSÉQEM EQY TŐRŐL ERED"- rßei télgetéi JHxujijax Cf-jetttumíl, un Stubet fejti őx szjnkiiztőjhu'l -T Ay| r -ben sorsdöntő történel- 1 y X1 O mi események indították el a keresztény tömegek szemléletváltozását, amely azt igényelte, hogy az egyház végre a gyakorlatban is felnőjön saját, evangéliumi tanításaihoz — mégpedig társadalmi méretekben. E gondolatnak kezdettől fogva hirdetője, cselekvő embere volt Magyar Ferenc, az Űj ember című katolikus hetilap jelenlegi felelős szerkesztője, egyike azoknak, akik ma Magyarországon csakis ezt a keresztényi magatartást tekintik reálisnak és őszintének, amely tevékeny részese az igazság és a jóság érvényesülésének, jöjjön az bárhonnan is, mert a keresztény hitből és világnézetből fakadó cselekedetek létesíthetnek elsősorban minden jóakaratú emberrel tisztességes kapcsolatot, emberséges viszonyt. — Valóban ez a véleményem. Nem lehet az egyház élete elkülönült, körülhatárolt „kis élet” a nagy életen belül — fejti ki Magyar Ferenc. — Az egyház sohasem élt légüres térben, jól védett csemetekertben. Nem szeretjük a „viharos tengeren való ■hajózás” hasonlatát sem. A történelem adott pillanatában, a földkerekség ismert helyén, Betlehemben a hajó már kikötött. Jézus konkrét társadalmi, történeti, politikai szituációban lépett be az emberi világba. Ezek az adottságok minden korban mások, és ma is különböznek földrészek, országok szerint. A világegyház a mai világban él és akar élni. A mi helyi egyházunk a mai Magyarországon és a jövő Magyarországán akarja küldetését teljesíteni. Ennek az országnak mai és jövendő életével van eljegyezve sorsa. Nem kezelhetjük úgy ezt a valóságot, amelyhez csupán alkalmazkodnunk kell, hiszen az alkalmazkodás csak taktika, amely ideig-óráig járható út, de nem szerves elhelyezkedés a jövőben. Az egyház jövőjét — a mi helyi egyházunkét — úgy szolgáljuk igazán, ha megkeressük, Isten akarata szerint miként vegyünk részt hazánk mai életében és jövendőjének alakításában annak figyelembevételével, hogy hazánk jelenének és jövőjének irányítása, építése mint politikai, társadalmi és gazdasági feladat, nem az egyház kezében van. — Hogyan látja itt és most a hit helyzetét? Vajon nem okoz-e ez feszültséget, elkerülhetetlen buktatókat az a körülmény, hogy a hivő ember egy szocializmust építő nemzet környezetében él? — Bárki szabadon követheti vallásos meggyőződését, ezt az alkotmány biztosítja. Ha a szorosan vett vallásos hitnél akarunk maradni, azt mondhatom, hogy a hit nem egyszer s mindenkorra beszerezhető, elsajátítható életelixír. Nem tananyag, amit bemagolunk. Nem birtoktárgy, amit kerítésekkel és lakatokkal védhetünk. Nem attól erősödik ha óvják a fúvó széltől, viharoktól, viszontagságoktól, ha kormányrendeletek védik, ha — mint nem egy országban látjuk és láttuk — sérthetetlenségét egy keresztény kurzus tekintélyi és hatalmi rendszere biztosítja. — A hit törékeny organizmus és állandóan leselkednek rá a bűn kísértései, az Istentől elfordító kívánságok, az elkényelmesedés csapdái. Az emberi természet megváltoztathatatlan jellemzői a hit és hitetlenség határvonalaként ott húzódnak az emberi szívben, mint a jó és rossz választó vonala az emberi akaratban. Ezért a hit elevenségének és újjászületésének titka a szüntelen próbatétel. — Néhány nyugati sajtó- és rádióvisszhang szerint a szocialista Magyarországon a vallásos ember nem találhat igazi otthonra. Aki mégis boldogul, az pusztán karrierből vállal közéleti szerepet. Másoknak pedig funkciót kreálnak, hogy mint „kirakatba tett embert” mutogassák. — „Kirakatba tett ember” — így emlegetnek jó néhányunkat azok az idegenbe szakadt testvéreink, akik sehogyan sem tudják megérteni, hogy a vallásos ember keresheti — és megtalálhatja — helyét és szerepét a szocializmusban is, hogy létezik „továbbvivő” út kettős elkötelezettségünkben, amelyet az egyházért és a hazáért vállaltunk. Együtt és egyszerre. Még akkor is, ha a második világháború után az Egyháznak is, meg a Hazának is „új iskolát” nyitott a történelem. Ennek az új iskolának már első leckéi sem voltak könnyűek. Sőt, megemészthetetlenek azok számára, akik úgy vélték, hogy ami 1945 tavaszán elkezdődött a magyar történelemben, az csak rossz álom, amely hamarosan véget ér. De még akik tudták is, hogy nem így lesz, azoknak is keserves leckéken kellett átrágniuk magukat, amíg megérthették és meg is fogalmazhatták a helytállás parancsát. Számomra ez így hangzik: nekünk, hivő katolikusoknak ezt az új iskolát az isteni gondviselés nyitotta a jobb, igazabb, eredetibb — tehát evangéliumibb — keresztény élet megismerésére. — Ügy tudom, ön már fiatal korában is járt hasonló „iskolába”: ahol ugyan többféleképpen beszéltek, a cselekvéseknek más és más mozgatói voltak, de az eredmények közösek, a törekvések azonos irányúak. — Meg kell vallanom, hogy én szerencsés helyzetben voltam. Ifjúkorom az első Csehszlovák Köztársaságban telt el, ahol sok mindent megtanultam, elsősorban azt, amit ma békés együttélésnek mondunk. Azt keresni, ami összeköt. A középiskolában ■Sokáig egy padban ültem azzal az osztálytársammal, aki a marxista Indulásba küldözgette verseit, én meg a katolikus Tábortűzbe. Akkor még nem ismertük ezt a kifejezést „világnézeti párbeszéd" — de ha most visszagondolok rá, önképzőköri vitáink tulajdonképpen ebből álltak. Ez a párbeszéd ismétlődött meg magasabb szinten a baloldali Sarlósmozgalom és a katolikus főiskolások Prohászka-köre között. Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy egy utat kerestünk: a magyarság boldogulásának útját. S nekem, a kezdő katolikus újságírónak, majd később a haladó katolikus parasztifjúsági mozgalmak aktivistájának, a katolikus népfőiskolák egyik szervezőjének ez igen jó iskola volt, amelynek tanulságai a mába is átnyúlnak. — Mi határozza meg mai munkásságát? Inspirálja-e világnézete közéleti tevékenységében? — Azon a „privát szerencsén” kívül, hogy a háború után ott folytathattam, ahol abbahagytam, és azt folytathatom, amit idestova negyven évvel ezelőtt elkezdtem, legdöntőbben az a felismerés határozza meg mai munkásságomat, hogy Jézus Krisztus az egész földkerekségre, minden nemzetre, az egész történelemre és az eddig vagy még ezután alakuló társadalmi-politikai szerkezetekre szabta az egyház életét és küldetését. Aki így látja a kereszténység hivatását, azt mérhetetlen felelősség terheli, hogy mindenkor, mindenhol és minden körülmények között elkötelezettje legyen ennek: az egész emberiség — de mindenekelőtt saját népe — javára. — Ha ezt a magatartást azután nemcsak felismeri valaki, hanem gyakorolja is, akkor nincsen semmi csodálkozni való azon, hogy egy katolikus újságíró, mint tanácstag és a Hazafias Népfront egyik nagyközségi bizottságának elnöke, és mint járási bizottságának a tagja tevékenykedik. Mert látnunk kell azt, hogy társadalmi, politikai, gazdasági — egész nemzeti fejlődésünk szolgálatában csak úgy fogadnak el bennünket szövetségesnek, ha mi magunkat is szövetségesnek tartjuk. — Van e tanulsága, megszívlelendő igazsága az ön hite s hazája iránti elkötelezettségének? — Egyszerűen komolyan kell venni azt, amiben hiszünk. Nincsen ebben semmiféle „kirakatpolitika”. Hitemet, elkötelezettségemet mindig tiszta ügynek, életem leglényegének tekintettem. Miben hiszek? —Jézus Krisztusban, az ő egyházában, a magyar nép tehetségében és megedzett erejében, hazám jövőjében. És hiszek abban, hogy mind jól megfér egyazon emberi szívben. Hegyi Béla Járai Rudolf, az MTI Fotó munkatársának képeiből rendeztek kiállítást a Vadas Ernő teremben. Számos képben örökitette meg Budapest nevezetességeit. Légifelvételei közül mutatjuk be a halszem-optikával készült panorámaképet. A kép előterében a Parlament épülete II ' * !í t \
