Magyar Hírek, 1974 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-13 / 8. szám
rfjagyap ifíúság, Í974 hog rar érzi bkag^t, Általános iskola, középiskola, egyetem, egyre magasabb hegycsúcsok, egy végeláthatatlanul emelkedő vonulat részei. Könyvek, jegyzetek sokasága, előadások, vizsgák, szűkre szabott költségvetés az ösztöndíjból, különmunkák, hogy ne szorítson annyira a cipő. De egyszer majd vége lesz: „csak” 12—13 évig kell kitartani, s mindenért kárpótol a pálya. Megéri. Így érzik. Igaz, az egyetem nemcsak a vizsgák izgalmából, nem csupán tanulásból áll. Egy nagyszerű közösség örömeiből is. Jó társak, professzorok, akikért rajongunk, diáktréfák, szórakozás, az ifjú élet derűje, ez is az egyetem világa. De hát öröm a munkában, jó társak, szórakozás, nemcsak az egyetem kiváltsága. — Így van, mérnök úr? Másfél esztendő, igaz, még csak a pályakezdet első lépcsője. de talán ad már némi tapasztalatot a válaszhoz. — Igen, ad — mondja Ivády Zoltán, a Lakó terv, az ország egyik legnagyobb, neves tervezőintézetének ifjú építészmérnöke. — A legelső, amit említenem kell, s ez a legnagyobb örömöm, hogy a kis közösség, amelyben dolgozom, nagyszerű együttes. Tizenegyen vagyunk, mérnökök, rajzolók, fiatal gárda. A közvetlen főnököm, Finta József, Állami A színész: Maróti Gábor Díjas, a Duna-lntercontinental és sok más kiváló mű alkotója. Nemcsak olyan tervező, akitől rengeteget lehet tanulni, de jó pedagógus is. Mert a feladatokat úgy megosztani egy kezdő mérnökkel, hogy egyre többet tanulhasson, hogy mind magasabb szinten vehesse ki részét a munkából, ez pedagógiai érzék dolga is. Sok példát említhetnék erre, a Volga-szálló bővítésének esetét, mást is. Egyszóval, ez a legfontosabb. Jó közösség, alkotási lehetőség, érezni, hogy egyre többet tud az ember. Nekem más oldalról is szerencsém van azzal, hogy ide kerültem. Mert a tervezési tárgyak az egyetemen különösen jól mentek. Diplomadíjjal végeztem. Ez azt jelenti, hogy a jeles diploma-A bíró: dr. Kaufmann Péter tervek részt vesznek az Építőművész Szövetség és az Építőioari Tudományos Egyesület pályázatán. Egy motelt terveztem. — Ami a fizetést illeti, nem panaszkodhatom. 2100 forinttal kezdtem, most 2700- at kapok kézhez. Ehhez jön a prémium. Feleségem most végzi az egyetemet, fogorvos lesz. Belevágtunk egy lakásépítkezésbe, a vállalattól is remélek kamatmentes hitelt. Talán nemsokára túljutunk a nehezén. * — S a tanárnő reményei beváltak, kedves Ivanics Mária? — Csak félig vagyok tanárnő. — Hogyhogy? — Oroszt tanítok óraadóként, szerződéssel. Egyelőre nincs „végleges” helyem. — Fizetés? — Jelesen diplomáztam, Eötvös-kollégista voltam, helytállni kötelesség is volt, tehát 1900 forinttal kezdtem. A tanulószobai felügyeletért is kapok 200 forintot, a szegedi órákért 480-at. — Szegedi órák? — Igen, egyszer egy héten törököt tanítok a szegedi egyetemen. Mert a tanári diplomámon kívül bölcsészdiplomám is van, törökből. — Melyik az igazi szerelem? — A gyerekeket nagyon szeretem, úgy érzem, ők is engem. De a török, ó az más. Az egyetemen kezdődött egy szemináriummal. S már nincs többé kérdésfelelet. Már csak a törökről beszél, hosszan, csillogó szemmel. Hogy milyen volt a török arisztokrácia nyelve. Hogy a hazánkat végigperzselő török sereg jórésze krími tatár volt. Hogy a szegedi egyetem most formálódó altajisztikai tanszéke milyen erőket egyesít majd. S hogy dédelgetett álma, egyszer tanulmányt írni a krími tatárokról. Mert Leningrádban, ahol egyetemistaként járt, kimeríthetetlen a forrásanyag. * — Mit keres a Pályaválasztási Intézetben egy közgazdász, kedves Kakacska Teréz? — Közgazdasági, szociológiai felméréseket végzek. — Ezt tanulta? — Már az egyetemen kezdtem foglalkozni, szakszemináriumon, a „Szakképzés, munkavállalás, munkaerőgazdálkodás” témával. Az egyetemen láttam, jól választottam, amikor közgazdásznak mentem. Akkor kezdődött — 1968-at írtunk — az új gazdasági mechanizmus, az egyetemi tanulmányokat is ehhez igazították, csupa új dolog, csupa érdekesség. Ahogyan a vállalati szervezés problémáihoz közelebb kerültem, és megismerkedtem a munkaerő-gazdálkodás ügyével, egyre jobban éreztem, ez nekem való. Engen; érdekel a társadalom, mint komplex téma. Nos, itt, a Pályaválasztási Intézetben kiélhetem a vágyaimat. Az igazi témám a demográfiai alakulás és a belőle levonható törvényszerűségek, már ami a munkavállalás, a munkába lépés problematikáját illeti. — Szóval megtalálta a helyét? — Nagyon jól érzem magam. Leköt a munkám. Szeretem. Csupa fiatal van közi közgazdász: Kakacska Teréz rülöttem. A szakirodalom szinte napra készen érkezik. A csoportvezetőm mindenben segít, ösztönöz. — Fizetés? — 1972-ben végeztem. Akkor 1900 forinttal kezdtem. Most 2500 forintot kapok kézhez. Az évi kétszeri jutalmaLukács Margit, a Nemzeti Színház Kossuth-díjas és Jászaidíjas színművésze, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze kiváló művészi alakításaiért a Magyar Népköztársaság kiváló művésze címet kapta Az Orszaghaz Vadásztermében ünnepélyesen kiosztották az 1974. évi kiváló, illetve érdemes művészi A kitüntetéseket Aczél György, a Politikai Bizottság tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese adta át. A kitüntetettek közül most két színművészt mutatunk be. címeket Smkovits Imre, a Nemzeti Színház Kossuth-dijas es Jaszaidíjas színművésze, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze kiemelkedő alakításaiért, sokoldalú színművészi tevékenységéért a Magyar Népköztársaság kiváló művésze címet kapta MTI, Keleti Éva felvételei zással együtt ez 2800—3000 forintra egészül ki. Vállalati közgazdászként talán többet keresnék, de nem cserélnék. A Markó utcai épület negyedik emeletének egyik ajtaján névtábla: „Dr. Kaufmann Péter tanácsvezető bíró”. Tekintélyt követelő épület, tekintélyt adó cím. Valóban az. Mert a bírói foglalkozás társadalmi becsülete magasfokú. — Hogyan lesz valaki bíró, és milyen egy pályakezdő bíró élete? — Harmincegy éves vagyok es három esztendeje bíró. A pályakezdés nálunk A tanárnő: Ivanics Mária természetesen eltér más diplomásokétól. Ahhoz, hogy egy bíró „pályát kezdjen”, hoszszú évek kellenek. Az egyetem utáni első lépcső a fogalmazói munkakör. Ez két esztendő. Szervezett továbbképzésben telik el, a bírói gyakorlat megismerésében. A Legfelsőbb Bíróság elvi döntéseinek, a büntetőjog vaskos köteteinek tanulmányozásával, alkalmazásával. Mert más az egyetemen tanulni mindezt, és más a gyakorlatban alkalmazni. Aztán nagyon komoly szakvizsga következik. Egy nehéz jogeset kifejtése és az álláspont megvédése, szóban, írásban. Ha sikerül, a fogalmazóból titkár lesz. Üjabb másfél esztendő, újabb stúdiumok, újabb gyakorlat, míg végül az Elnöki Tanács bíróvá választja a jelöltet. Ami engem illet, én már a középiskolában elhatároztam, hogy a jogász pályát választom. Aztán az egyetem évei alatt, tanulmányozva a bírói gyakorlatot, elhatároztam, hogy bíró leszek. Mert a bíróra nagy felelősség hárul, a cselekmény értékelésének kötelessége, a döntés felelőssége. S ez nehéz, de nagyon szép feladat. Büntetőbíró vagyok, szeretem a pályámat. Gondjaimban természetesen nem vagyok egyedül. A bírói kar tapasztalt, idősebb tagjai nagy segítőkészséggel állnak a fiatalok mellett. Minden ügy alapos tanulmányozást követel, minden egyes tárgyalás „vizsga” a bíró számára: az igazságot kell feltárnunk, célunk a társadalom védelme, és a vádlott védelme is, megpróbálni, hogy újra a becsület útjára kerüljön. Lehet, hogy furcsán hangzik, de egy-egy súlyosabb ítélet kimondásánál még ma is megremeg a hangom. Hiszen a vádlottak padján egy ember ül. * S az ifjú művész vágyairól mit mond Maróti Gábor? — Már gyermekkoromban A mérnök: Ivády Zoltán Gábor Viktor felvételei balett-táncos szerettem volna lenni, aztán színész. Hát sikerült. Igaz, nem ilyen egyszerű az ügy. 1960-ban jelentkeztem először a főiskolára, de csak 1969-ben vettek fel. Amíg „várakoztam”, lángost árultam, eladó is voltam, meg sok minden más. A színésszé formálódásnak csak használt. S közben tanultam a Nemzeti Színház stúdiójában. „kis iskolájában”, készültem az újabb felvételire. Aztán a főiskola nagyszerű esztendei következtek. Szárnypróbálgatások ' a Madách Színházban. S végül a nagy-nagy boldogság: a Nemzeti "Színház szerződtetett. Máris főszerepet játszottam, Peter Weiss Hölderlinj ében Schmidet, az anarchistát. S tévé is van, és színház is, rádió is. Nemcsak a pénzért, hanem hogy lássanak, hogy megismerjenek, hogy elfogadjanak. Nagy elfoglaltság, sok munka, de fiatal vagyok. Hogy elégedett vagyok-e? Örülök, hogy van terepem. A színész minden reggel nullpontról indul, minden nap Újra meg újra meg kell küzdenie a sikerért. Ezt már megtanultam. * És az orvos, a pszichológus, az agrármérnök, és mind a többiek? A kezdő fizetés mindenütt szerény; az életkezdéshez — házasság, lakás — segítenie kell a vállalatnak, a családnak is. Mégsem a fizetés az elsőrendű gondjuk. Akárhányukkal beszéltem, mind így kezdte: „Alkotni szeretnék. Bizonyítani akarok. Teret adjanak!” S ez örömteli, szívetmelengető tapasztalat. Vannak természetesen más példák is. Orvosok, akik Budapesten tisztviselősködnek, mert nincs kedvük vidékre menni. Pszichológusok — divatpálya —, akik nehezen tudnak elhelyezkedni. Tanárok más foglalkozást űznek, mert Pesten telített a pálya, miközben kis falusi iskolákban osztatlan tanítás folyik, sokszor képesítés nélküli tanítónő vezetésével. Egyszóval, ne hallgassuk el a gondokat sem. Több mint tízezer ifjú ember hagyja el évente az egyetemek és főiskolák padjait. Túlnyomó többségüket szerető gondoskodással várják a gyárak, vállalatok, intézmények. Szavukra, véleményükre, kritikájukra — hiszen holnap már ők veszik át a stafétabotot — figyelni kell. S levonni belőle minden következtetést. Csatár Imre Egyházi személyek kitüntetése Az Országház Munkácsy-termében Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke kitüntetéseket adott át. A Népköztársaság Elnöki Tanácsa az állam és az egyházak közötti egyezmények aláírásának 25. évfordulója alkalmából, az állam és az egyház közötti jó viszony kialakulásában és fejlődésében kifejteit tevékenységük elismeréséül D. Káldy Zoltánnak, a magyarországi evangélikus egyház elnök-püspökének, dr. Horváth Richard templomigazgatónak, az Országos Béketanács katolikus bizottsága főtitkárának a Magyar Népköztársaság zászlórendje I. fokozata; dr. Bakos Lajosnak, a Dunántúli református egyházkerület püspökének, dr. Cserháti József pécsi római katolikus megyés püspöknek, Palotay Sándornak, a szabadegyházak tanácsa elnökének, dr. Seifert Gézának, a Magyar Izraeliták Országos Képviselete elnökének, dr. Várkonyi Imre c. prépost-kanonoknak, az Actio Catholica országos igazgatójának a Magyar Népköztársaság zászlórendje II. fokozata; dr. Ferencz József unitárius püspöknek, dr. Vető Lajos ny. evangélikus püspöknek a Munka Érdemrend arany fokozata; Grünwalszky Károly evangélikus lelkésznek, Hajdú Péter református lelkésznek, dr. Huszti Kálmán református teológiai professzornak, Karner Ágostonnak, az evangélikus egyetemes egyház főtitkárának, Komjáthy Aladár református esperesnek, Magyar Ferencnek, az „Új Ember’’ felelős szerkesztőiének a Magyar Népköztársaság Zászlórendje III. fokozata kitüntetést adományozta. A kitüntetettek nevében D, Káldy Zoltán evangélikus püspök mondott köszönetét.