Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)

1973-03-17 / 6. szám

Szabolcsi Bence

Kodat/ Zoltán emlékezete

(1882—1967)

Elment hát ő Is, a nagy tanítvány, a kodályi életmű hűséges kutatója, igazának hirdetője, Szabolcsi Bence, a zenetudós. A 90 éve született Kodály Zoltánról szóló, utolsó

Írása, amelyet az alábbiakban közlünk, a Nagyvilág 1913.

1. számában jelent meg, majd utánközlő folyóiratunk, a

Látóhatár hozta 1973. februári számában.

HADD vezessem be ezt a vázlatos jellemrajzot két epizód elbeszélésével, két epizódéval Kodály Zoltán ifjúkorából. Mindkettőt ö maga írta le vagy beszélte el, mindkettő jelképes lehet a művész karakterére és alkatára. Egyik azt beszéli el, amint a kilencvenes évek derekán a serdülő Kodály Zoltán régi, tört hangszerek és tépett kották között kutat a nagyszombati székesegyház kórusán, és megfogamzik benne a gondolat, hogy ő valamikor új életet önt majd a kallódó hangszerekbe és hangjegyekbe. Valóban, ezzel a hivatással indul útnak diákkorában: újra megszólaltatni, egésszé tenni, ami töredék maradt a magyar zene történetében. A másik jelenet leírja, hogyan pihen, hogyan álmodozik a Nagykevély tetején a hegymászó fiatal Kodály, s hogyan lebeg felette egy sas az égbolton, mint jelképes hívás és szemrehányás: ne pihenj, engem kövess, jöjj utánam, dolgozni kell! S ez is jelképes lehet: így indult el, így rezzen fel első álmodozásaiból a fiatal művész, hogy minden munka vállalására első példát adjon, és mozgásba hozza az ország szellemi életét.

Igen, ezzel a kettős elindulással, kettős fogadalommal születik meg Kodály Zoltán életműve. Később is ez a kettős gyökér élteti majd: ígéret a teremtő cselekvésnek. Múlt és jövő között született ez a mű, és mindenekfölött lekötve tartja a táj, a nyelv, a közösség, a történelem — s a jövő víziója.

Különös ellentmondás feszül ebben a művészi koncepcióban: egy illúzióra épült világot egy öntudatosan realista teremtőszándék ellensúlyoz és éltet. Mert Kodály világa illúziókra épül, de teremtő realizmussal alapozódik meg az ország, a nemzet, a század életében. Ügy idézi a múltat, hogy egyben pótolni akarja, ami elmaradt belőle; történelem is, de pedagógia is, akár Arany Jánosé. Minden út a néphez visz, tanítja — de minden út egyben Európa és a világ mélyvizeihez vezet. „Kelet és Nyugat ütközőpontján álló országnak, népnek élete célja csak az lehet, hogy mind a kettőhöz hozzátartozzék, ellentéteiket magában kibékítse, egybeolvassza. Ebből a szempontból értéktelen az a magyarság, amely nem európai, és számunkra értéktelen az európaiság, ha nem magyar is egyszersmind... Minél több közünk van az európai kultúrához, annál nagyobbra nő a magunké is ...”

NÉGYFÉLE irányban, négyféle mélységben és négyféle gyökérrel kapaszkodik meg a valóságban: megeleveníti a tájat, a nyelvet, az elmúlt századokat, a nép százféle hangját; kevés színesebb és humánusabb művészet születik a korabeli Európában. De messzebbre is néz: a gregoriánumtól és a Kalevalától Bachig, Brahmsig, Debussyig siklik a tekintete. És itt minden magyar századnak külön hangja van: a tizenhatodik század reformációs mennydörgése elválik a magyar romantika merengésétől, s amit a költők megzenésítésében felfedez, megvalósítja hangszeres műveiben is. Közben pedig körülfogja a táj, mert úgy érzi, hogy a magyar zeneköltő minden kis falunak, minden régi várnak, minden végvári tanyának tartozik azzal, hogy hangját megszólaltassa. A nyelv és a táj együtt emelkednek egy megálmodott, fantasztikus világba, egy tündéri, talán sosem volt Magyarországba és birodalomba, melyet mégis el kell érni és meg kell hódítani, hiszen mindezt feloldja egy éneklő ország megújhodott szelleme; mert énekelni és művelődni, énekelni és öntudatra ébredni, énekelni és országot nevelni egy és ugyanaz.

Vannak korszakok, amikor az új humanizmus egy-egy újfajta dallamossággal tör be a köztudatba, a teljes szellemi életbe. Ilyen humanizmus-prófécia volt a tizenötödik-tizenhatodik század új dallamvilága, ilyen Mozart és Beethoven, ilyen Schubert és Schumann melodikája, melyek egy-egy újszerű érzelemvilágnak adtak első hangot a maguk korában — s ilyen volt az új magyar zene dallamnyelvezete, mikor a huszadik század első évtizedeiben utat tört magának a régi fölött. Miből is állott, mit hirdetett ez az új magyar humanizmus? Mindenekelőtt meghirdette minden elmúltnak bátor újraértelmezését; leszaggatta a múltról, ami hazug volt és frázisszerű, le az emberekről, az élet, a világ, a társadalom képéről, amit mesterségesen ráfagyasztottak vagy rámázoltak; nem kell elfogadni, nem kell belenyugodni, kiáltotta ki a tegnapról, és beleharsogta a köztudatba: jön egy holnap — a holnap, mely igazabb arcot ad a világnak! A természet igazsága, az idő igazsága — hirdette Bartók és Kodály, s velük együtt Ady s egy sor elégedetlen, keserű művész. Jön a holnap — mondták —, s vele más hangja, színe, értéke, dallama, zengése támad a világnak. De azt a holnapot még meg kellett keresni, fel kellett találni, s felidézni a ködökkel teli égboltra.

EGY új humanizmus szabadságharca kezdődött itt. Egy humanizmusé, mely beszélni tanította az embert szón és dallamon keresztül; melynek számára újra beszédesekké váltak elnémult évszázadok; mely kiolvasta a melódiákból a történelmet s a történelemből az emberi sorsot, hogy továbbszője kultúránk „félbemaradt szőnyegét”. De akár a

nemzet és közösség fogalmának akart új értelmet adni, akár az egyéniség és a pillanat mélységeit kutatta, meg kellett telnie egy illúzióvilág s egy valóságismeret új, akár öntudatlan tudatával.

Azt mondottuk, hogy Kodály művészetében illúzió és realizmus találkoztak. Ebben az illúzióban volt valami abból a mámorból is, aminek valamikor Széchenyi nevezte Bihari zenéjét és a körülötte feltámadó országos, romantikus visszhangot. Kodály illúzióvilágának középpontjában egy dallamosságában tökéletes, eggyéforrott, boldog Magyarország állott. Mert ez a dallamosság maga a klasszikus tökély; ez segítette Kodályt alkotni, búvárkodni és nevelni, tehát zeneszerzőként, tudósként és nevelőként élni egyaránt. Ez segítette a Bartókkal való szoros szövetségben is. Ne feledjük: mindketten klasszikus művészetnek érezték a magyar népzenét. Bartók Bach-fúgákhoz és Mozart-szonátákhoz hasonlította a régi melódiákat, Kodály kijelentette, hogy amit európai zenészek megtalálnak klasszikus művészetükben, azt mi egyesegyedül a népdalban kereshetjük. Ez a közös klasszikus alapozás kötötte össze művészetüket; ez kötötte Kodály művét a magyar nyelvhez is.

Ma már köztudomású, hogy nyelvünk, a magyar beszéd tökéletes zenei kimunkálása az ő nevéhez fűződik. Amit az olasz, angol zene a tizenhatodik században, a némettel a német zene a tizenkilencedik században teljesített, aminek Muszorgszkijban, Debussyben, Janáéekben támadtak kései heroikus végvidéki folytatói, azt a magyar zenében a huszadik század első fele hajtotta végre — megkésett melódiaként, mégis jókor, a döntő pillanatban.

ÖNTÖRVÉNYŰ dallamosságnak látszik az övé, pedig valóságban a szóhoz van kötve, még erősebben, mint Bartóké; mert Bartók dallamossága mögött minden kelet-európai nyelv zeneisége ott lüktet, Kodályé mögött egyesegyedül a magyaré. A Kodály-dalokban és kórusokban a szó zenéje úgy épül bele a mondatéba, mint a Schubert-dalokban; a mondat dallamíve viszont úgy épül strófa-dallammá, hogy szót és verssort egyaránt magába ölel. De ugyanez történik a próza ritmusával és szózenéjével, akár a gregorián koráiban és Palestrinánál. Csupa olyan klasszikus felfedezés, aminőt Arany János ismert fel a magyar vers és próza kapcsolatában; itt csak ki kellett fejteni — zenében kellett kifejteni. Kodály mindenekfelett a magyar szó zengésének feltárásából indul ki; mégis vállalkozott rá, hogy latin, angol, olasz szövegekre zenei köntöst adjon, s ez azért sikerült, mert minden klasszikus hanglejtést magáévá tudott tenni.

Hadd érintsünk itt két problémát, melyeket Kodállyal kapcsolatban sohasem szoktunk emlegetni.

Egyik: Budapest, a századelő Budapestje, 1900 Budapestje, ahol együtt kavarogtak Wagner és Debussy, Jókai és Mikszáth, Arany, Vajda és Reviczky eszméi, de már Ady és Móricz gondolatai is, s mely feltétlenül mély, elhatározó hatással volt a fiatal Kodályra, ahogyan a fiatal Bartókra is. Keverőtégely, olvasztókohó, televény volt ez mindkettőjük számára. Tehát nemcsak a falu: a születő nagyváros is! Ennek a zenei gondolkodását változtatják meg ők ketten néhány évtized alatt, bécsiesensznob és cigányosan műkedvelőiből magyarrá és európaivá.

A másik kérdés: mi is volt Kodály Zoltán művészetének európai helyzete? Köztudomású, hogy Kodály, mint a reneszánsz kori „musica reservata” mesterei, korán „bekerítette házát”: amit kísérletnek tartott, annak nem akart áldozatul esni. Mégis: egész művészetében volt valami felszabadító, kitörni vágyó gesztus: mindenkinek, mindenkihez! ezért kapcsolódott a népi zenéhez, ezért hitt benne, hogy azt ki kell bontani osztályszerű korlátáiból, egyetemessé tenni, mindenki hangjává. Több ez, mint oktatási módszer vagy hazafias-folklorista propaganda: épp ezért csak félreértéseken keresztül juthatott el a színpadokra, az iskolákba s a külföldre is. Fék volt hát ez a művészet, sorompó vagy duzzasztó gát? minden gyökér felnövesztője, utolsó klasszikus hírnök Bartókkal együtt? mentője ez elsüllyedőnek vagy felfedezője egy új szintézisnek? múltat és jövőt összekapcsoló híd? s az a kapcsolat művész és népe közt, melyre példát mutatott, régi vagy új koncepció volt vajon — á romantikáé-e vagy inkább már a szocializmusé?

Ezekre a kérdésekre ma még nincs vagy vitatott a válasz. Nem volt-e mindig vitatott a nagy történelmi válaszúton állók, a Janus-arcú humanisták, a Leonardók és Goethék helye is? De hadd zárjuk le sorukat egy olyan megállapítással, melyben immár bizonyosak lehetünk.

KODÁLY legszebb dalsorozatának ez a címe: Megkésett melódiák. A melódia, mely a Psalmus Hungaricust, Balassit, Berzsenyit, Kölcseyt, Adyt szárnyára vette, valóban megkéshetett a magyar költészet számára; de ma már látjuk, hogy nem jött későn —, hogy mégis a huszadik század nagy melódiája volt.

(Nagyvilág, 1973. 1. sz. 121—123).

itVQLgucufi /y/fcíga d*/i%cí<ta4(a£'

XI.cA MXihup (ii/űzelme

Európában a polgárság hatalomra jutása teszi reprezentatív műfajjá a regényt. A művelt polgár igényli a bonyolult szerkezetű, a világ sokféle öszszefüggését, az emberek sokféle kapcsolatát és ellentétét ábrázoló szórakoztató irodalmat. Magyarországon is a polgárosodás útján, a reformkorszakban jelenik meg az első igazi regény, Fáy András Bélteky háza, ez azonban az olvasó közönség körében nem vált népszerűvé.

A nemesi Magyarországra, amelyben a polgári átalakulást a középnemesség haladó rétegei vezetik, sajátos módon három báróhoz fűződik ennek a „polgári” műfajnak a tulajdonképpeni megteremtése és állandósítása: báró Jósika Miklós, báró Kemény Zsigmond és báró Eötvös József a romantikus történelmi, illetve a realisztikus társadalmi regény létrehozója.

Persze, ezek a bárók nem akármilyen főnemesek. Sajátos körülmények alakítják életüket, amelyben messze jutnak arisztokratikus korlátáiktól. Jósika Miklóst a romantikus történelmi regény „atyja”, Walter Scott ihleti, de saját élete is bővelkedik romantikus vonásokban. Régi, vagyonos, erdélyi főúri családban születik Tordán, 1794-ben. Gyermekkorát a természeti szépségekben és történelmi emlékekben egyaránt gazdag környezet kíséri. Tizenhét éves korában katona: részt vesz a Napóleon elleni háborúban, három év alatt kapitánnyá lesz. A bécsi kongresszus idején az osztrák fővárosban élvezi a nagyvilági élet lehetőségeit. 1818-ban egy hirtelen szerelem és házasság megtöri élete eddig derűs vonalát. Felesége ragaszkodik szabolcsi „szűkebb hazájá”-hoz, ahol Jósika gazdálkodni próbál apósa birtokán. Megfelelő társadalmi, főleg szellemi élet hiányában erdélyi birtokára vágyik, ott azonban felesége nem tudja megszokni a környezetet. Ez a házaskört valóban sikerült is megteremtenie, bár írói céljának főleg az erkölcsi nevelés feladatát tekintette. Legnépszerűbb regényei: az Abafi, A csehek Magyarországon, Az utolsó Báthory, Zrínyi, a költő.

Négy évvel Fáy András műve — a Bélteky ház — után jelenik meg Jósika első és talán legértékesebb regénye, az Abafi, 1836-ban. Hatalmas siker. A korszak színvonalas kritikai közlönye, a Figyelmező ujjongva jelenti: „Uraim, le a kalapokkal. Egy művet van szerencsém bemutatni, mely körében elsőrendű, legjobb, mióta a nyelv zeng; illő, hogy tisztelettel fogadjuk.”

Ez a regény a XVI. század végének Erdélyébe vezet. Abafi Olivér erdélyi nemes ifjú, akinek élete — helytelen ne-ABAFI.

£jjo cAcjz.

Irt*

jótünt jtuuis.

(1

PMtCBi

(jU>iUÚ>‘ IiAjJm*.

■ HM.

Az Abafi első kiadása

ság teherré válik, s egy új, immár végleges szerelem még nehezíti: a majdnem húsz évvel fiatalabb Podmaniczky Júlia bárónő hoz új tartalmat életébe, de több, mint tíz év telik el, míg az új házasság létre jöhet, 1847-ben.

Ekkor viszont a történelem szól közbe: Jósika szívvel-lélekkel a szabadságharc mellett áll. 1848-ban részt vesz az országgyűlésen, majd követi Kossuth kormányát Debrecenbe. A világosi fegyverletétel után — vagyonelkobzással és halálos ítélettel sújtják — külföldre menekül. Lipcsében, majd Brüsszelben él feleségével, igen nehéz anyagi helyzetben, ami csak lassan rendeződik: külföldi lapokba ír, felesége csipkekereskedést nyit. 1864-ben Drezdában telepedett le, s a következő évben elhunyt.

Harminc év alatt 38 regényt írt. Többnyire történelmi témát választott, amelyet igyekezett hitelesen feldolgozni. Hősei rendszerint kevéssé ismert vagy kitalált személyek, hogy életüket fantáziájával szabadon alakíthassa. Scott példájára főleg a leírásokkal akart pontos korképet nyújtani. A történelmi lég-Jósika Miklós (Lévai András reprói)

velési körülmények miatt — rosszul indul: erkölcstelen, felelőtlen, léha, majd a regény folyamán négy különböző hölgyhöz fűződő érzelmei fejlesztik, s nagyszerű lovaggá alakul. A regényben, mint Jósika többi művében is, kiváló leírásokat találunk. A környezetrajzokról bizonyítson egy kis részlet, ahol Kolozsvár egyik utcáját mutatja be, a „Magyar-kapu” felől nézve:

„A jobbra-balra vonuló házak nagyobbára hamuszínű s fehér kockákra vannak festve, néhányat kivéve, melyeken vagy kiáltó színek tűnnek ki, vagy avult egyszínű meszelés látszik. Kövezet nincsen, de az utca jól ki van porondozva; a házak mellett itt-ott magas jegenyék s nyárfák nyúlnak fel, melyek közül feketéllik, szürkül vagy fehérük a magas zsindely- vagy deszkaföld. Csak két magasb ház van az egész utcában, egy-egy emeletes...”

A regény befejező soraiban Abafi így elemzi érzéseit az életében jelentős hölgyek iránt:

„ — Mindent a legjobban intézett a gondviselés. Ami Izidorához vonza, az hála és szánakozás volt. Mikola Margit iránt a legmélyebb tisztelet vegyül keblemben, testvéri szeretettel. Cristierna regényes magasztaltsággal tölté be keblemet, s míg e szív dobog, az ő képe élni fog abban... De amit irántad érzek, te kedves, jó, szelíd angyal: az szerelem ...”

Emigrációjában is írt regényeket, amelyeket álnéven küldött haza, de részben az otthoni talaj elvesztése, részben a kibontakozó új irodalom aránylag hamar homályba borította kezdeti sikerét, népszerűségét.

Maradandó érdeme — a regény megszerettetése mellett —, hogy az ábrázolt kor társadalmának szinte minden rétegét felvonultatta műveiben, korhű öltözetben, környezetben és a korra jellemző szokások közepette. Romantikus jellemei nélkülözik ugyan az árnyalt lélekrajzi mélységeket, de változatosak, vonzók, s mint egyik kritikus írta, a jellemzés „az érdekkeltés egyik igen hatásos eszköze” szinte minden regényében.

M. Kállai Magda

11