Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-17 / 6. szám
A múlt év nyarán a Magyarok Világszövetsége felhívására nagy lelkesedéssel jelentkeztek honfitársaink közül azok, akik kisebb-nagyobb magyar közösségekben, vagy éppen hivatásos tanárként kívánták megismerni a magyar néptánckincset. A legnagyobb érdeklődést — a szórakozásokon is járható és újra divatba jött — csárdás keltette. A gyakorlati tanuláshoz elméleti előadások, filmek, zenehallgatás és elemzés is tartozott; s talán ami a legbensőségesebb volt: esti baráti beszélgetések, kérdések, viták. Ezek hívták fel a figyelmünket arra, hogy a magyar csárdásról hányféle „elmélet” és tévhit kering világszerte. Ezek között találkoztunk olyan történetietlen megfogalmazással, mint „a több ezer éves csárdás”, vagy e tánc cigányeredetét bizonygatókkal. De még olyan üzleti célzatú, nevében képtelen forma is létre jött az NSZK- beli Enzklösterlében, a jelenlegi divattánc irányító központban, a nemzetközi táncmester tanfolyamon, mint a három német táncmester által Brahms műveinek egyvelegére komponált „Mister Csárdás” nevű giccs, amit most világszerte az évad divattáncaként propagálnak a Tanzplatte 72/73 című lemezzel együtt. Ez ellen természetesen a nemzetközileg is elismert néptánctudományunk, színpadi és társastánckultúránk érdekében az illetékes szakmai fórumoknál tiltakoztunk. Mindezek miatt az utóbbi időben — a világ minden tájáról — többen fordultak hozzánk levelekkel: kérik, adjunk választ arra: hogyan, mikor is keletkezett a magyar csárdás és ma milyen formákban él, milyen szerepet tölt be a művészeti és társaséletben? A nemzeti táncaink iránti szélesebb körű társadalmi érdeklődés és támogatás a 19. század harmincas-negyvenes éveiben — a francia felvilágosodás és forradalom eszméinek hatására —, az egyre erősödő nemzeti öntudat egyik megnyilvánulásának köszönhető. Ekkor már Európa-szerte a német keringővei, a cseh polkával és a lengyel mazurkával elindult a népi »eredetű páros táncok divatja. Ezzel a korábbi táncmesteri koreográfiákat, a szalonok menüettjeit és gavottjait felváltja mindenütt a nagy tömegeket befogadó polgári mulatságoknak megfelelő friss, eleven, népi páros formák világa. A nemzeti tánc ügyét először a magyar vándorszínészek, s e társulatoknál működő első táncművészek, táncmesterek, koreográfusok karolták fel (Farkas József, Szőllősi Szabó Lajos, Veszter Sándor) és a magyar verbunkos zene hagyományait először felhasználó zeneszerzők (Rózsavölgyi Márk, Bihari János, Lavotta János, Csermák Antal). Első sikereiket olyan megkomponált táncok és zenék aratják, amelyek a verbunkos stílusban készültek, s a köznemesség és diákság által közkedvelt francia négyes változatait követték, de magyar tánclépésekkel, a kor biedermeyer divatízlésének is meg tudtak felelni. A legnagyobb és legtartósabb sikert méltán aratta a korabeli néptánckincshez közelálló és az igényes, technikailag a kor színpadi táncművészete szintjén álló, ún. „szabályozott magyar” (azaz megkomponált) táncok közül Szőllősi Szabó Lajos „Körtánc"-a, amelyet Rózsavölgyi Márk zenéjére készített. E tánc virágkora 1841 és 44 közé esik s később inkább „Körmagyar” néven válik kedveltté. Mint ünnepélyes nemzeti nyitótánc máig is megtalálható jelentős báljainkon. 1844 farsangján már nem az addig körülrajongott „Körtánc” vitte el a pálmát, hanem a csárdás. Addig a korabeli sajtóban nem találkoztunk a „csárdás” ilyen értelmű használatával. A népi párostánc főnévként használt, összefoglaló nevét „felülről” kapta, a korabeli sajtótól. 1844-ben a Regélő Pesti Divatlap című újság pozsonyi báli beszámolójában találkozunk ezzel először, ahol Jolin Emil tollából ezt olvashatjuk: „a csárdás, vagy más néven néptánc, ... s ez éppen és ugyanaz, melyet vasárnaponként az utolsó falusi csárdában is megláthatni, pórleányok által táncolni.” A frappáns szóhasználatot hamar átveszi a korabeli magyar sajtó. Később a parasztság is egyre inkább így nevezi saját helyi párostáncát. Bár maga a névadás pontosan meghatározható az 1844-es évben, de a.tánc sokkal régebbi, s nem csupán a paraszti, hanem a nemesek által is ismert párostáncunk volt. Azt, hogy ez a közös nemzeti tánckincs a múlt század derekán is elevenen élt országszerte, bizonyítja a magyar párostánc kirobbanó sikere, amelyből a korabeli sajtó 1842 farsangján ír, amikor Liszt Ferenc hazalátogatott a fővárosba. Tiszteletére bált rendeztek a Nemzeti Casinóban. Éjfél felé Liszt Ferenc — aki szemtanúja volt a 48-as forradalmak előtti Európa nemzeti megújulásának több ország táncéletében is — rosszalta, hogy az ő tiszteletére adott magyar bál semmiben sem különbözik azoktól az estélyektől, amelyeket Európa bármely városában láthatott. Szeretett volna olyan magyar táncot látni, amilyennel vidéki útjain máskor már bizonyára találkozott hazánkban. A híres vendég kívánságát a Gyöngyös vidéki Orczy testvérpár teljesítette, akik — a korabeli újság szerint — azt a táncot lejtették, amelyet „kapásaik szoktak táncolni szüretkor”. A tánc annyira tetszett Liszt Ferencnek, hogy kérésére még kétszer járták el az estély folyamán. De ekkor már egyre többen csatlakoztak a testvérpárhoz, s ki-ki a maga vidékének a táncát cifrázta. A pavígan tántzoló Magyarok”, anno 1816 raszti tánc kaszinóbeli sikerének hírére az 1843-as báli tudósítók egyre inkább a „szabálytalan magyart”, azaz a paraszti párostáncok dicséretét zengik, s háttérbe szorul a „szabályozott magyar”, azaz a Körtánc. Az 1848-as forradalom idejére a lelkes hazafiak által rendezett mulatságokon a nemzeti öntudat egyik megnyilvánulásának számított az, hogy a résztvevők elsősorban csárdást táncoltak a szintén támogatott Körtánc és — a politikai szimpátiát jelentő — lengyel mazurka, valamint — a forradalmi eszméket jelképező — francia négyes mellett, s a kor legdivatosabb táncát: a bécsi keringőt száműzték a táncrendből. A forradalom leverése után sem tűnik el a csárdás a mulatságokról. Az első világháborúig szinte országszerte a csárdás a paraszti családi ünnepek és bálok uralkodó tánca. Sok helyütt színes, gazdag formában él ebben a funkcióban a második világháború utáni időkig. A csárdás valamennyi — az utóbbi száz év folyamán kialakult — változatára a következők jellemzők: a tánc szabad, kötetlen, improvizált párostánc. A zene beosztását és tempóját követve lassú és gyors részre tagolódik. A két rész megállás nélkül követi egymást, összetartozik, de más-más mozgást igényel. Zenei kísérete az adott lehetőségektől függött. Tudunk olyan nemesi és paraszti mulatságokról is, ahol egyetlen dudára, vagy két-A pesti joghallgatók 1848. évi báljának táncrendje Rákorzr iadaUfa t. AZfÍ0i/r/r •t. Isrjtrtirtifi'/'.AűftKr&Y. 4. éy*fdr’<&y. <f. //y/W. fi * /. tatin óra. 'yyrr/ry. O Minden esztendőben egyszer, Szent Istvánkor, nagyapám hajnalok hajnalán fölrázott az ágyból, kocsi elé fogta sovány lovát: indulhattunk Tiszaörsre. Húsz kilométer — szinte elérhetetlen távolság! Zötykölődtünk a rozzant kocsin. Délelőtt érkeztünk, fürödtünk a jóvízű medencében, megettük a fehér kendőbe csomagolt elemózsiát, és délután már nyikorgóit velünk vissza a szekér. Szürkére festette ruhánkat, arcunkat a por. Aztán kerékpárral jártam Berekfürdőre. Ennyi volt a világ. o Tíz éve még valósággal csábították a termelőszövetkezeti tagokat, hogy üdüljenek. Nemigen álltak kötélnek. Sajnálták a keresetet, amelytől tíz nap alatt elesnének. Nagy rábeszélésre aztán mégis elutaztak, ám két-három nap múltán számolgatták, ki maradt még közülük az ország legszebb helyein, Harkányban, Hévízen, Debrecenben, Budapesten, Párádon, Hajdúszoboszlón. 1961-ben kezdődött a csoportos üdültetés, akkor kétszáz embert fogadott a Pécs-környéki falu, Harkány. Azóta több mint 20 ezer téesz-tag üdült itt, leginkább 55 éven felüliek. A fiatalok nyáron rajzanak. Van vasárnap, amikor 10—12 ezren. A harkányi gyógyvíznek legendája van. Üdülők olvassák, s nézegetik a figurákat, amelyek megelevenítik a hajdani történetet. „Dél felöl, ha szemre veszed, a harkányi csúcsos hegyet, láthatod, hogy több barázda van a sziklás hegybe szántva, és kakas-, bak-, macskaláb-nyom, látszik a hegygerinc háton, ... az ördög látva vesztét, toppantott nagyot, lyuk támadt és elnyelte legott. Hol pokolra ment, a földből kénszagú, meleg víz tört föl...” Csalódott a lópatás. A szépséges-szép lányt, Harkát kívánta, de nem kapta meg. Mérgében büdös vizet fakasztott. Ez a víz most Harkány ipara, idegenforgalma, tőkéje és az idezarándokoló vendégek fiatalító csodaszere. Soós Ferenc téesz-tag leveléből: „Almomban sem gondoltam, hogy ilyen jó lesz, és ilyen kedvesen fogadnak. A Napsugár Szállóban lakunk, selyempaplannal takarózunk. A fürdést el se beszélhetem, olyan jó. Aranyat ér a gyógyvíz.” Nézegetem az öregeket. Boldogok. Otthon hagyták apró kis gondjaikat, nevetgélnek, vidáman töltik napjaikat. Szép idő jár rájuk. o öreg paraszt ül a társalgóban. Hévízre másodmagával érkezett a csanádalberti Kossuth Tsz-ből. A megyehatárt most lépte át először. Jószággondozó. Törött lába nehezen gyó-Aranyat ér a szoboszlói viz
