Magyar Hírek, 1973 (26. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-03 / 5. szám
.1 Orlai Petrich Soma: A költő debreceni otthonában Fotográfia címen fut a mozikban Zolnay Pál rendező érdekes filmje. Lényegében arról szól, hogy két fényképész járja az országot: az egyik magát a valóságot, az emberek tényleges arcát akarja feltárni, a másik ellenben engedményeket tesz, s megrendelőit úgy ábrázolja, ahogy azok magukat látni szeretnék: idealizálton. S a film egésze: az ideálkép és a valóság örökös szembesítése, drámai ütköztetése. Petőfiről is kétféle képünk van, az egyik a róla kialakult mitikus elképzelés nyomán formálódott, a másik pedig olyan, amiként modellje a valóságban létezett, hordozza tényleges külső és belső jegyeit. E két arckép, e kétféle ábrázolási mód körül hosszú ideje viták gyűrűznek, háborúskodás zajlik. Egyik napilapunk riportere üzemeket látogatott, s munkásokkal beszélgetett — mondják el, miként él bennük Petőfi Sándor. Az egyik válaszadó harciason kelt ki Ferenczy Béninek mintegy két évtizeddel ezelőtt született Petöfi-szobra ellen, mondván: nem lehetséges, hogy ez a dühös képű siheder lenne a költő, benne úgy él a képe, mint egy hősé. Vagyis: mint eszmei kép, helyesebben képzet, s éppen ezért ez a munkás a heroikus Petőfit kérte számon, a legendabeli hőst, a magasztosai, a nemzet jelképét. Petőfi képzőművészeti ábrázolása is függ attól, miként látta, látja őt a társadalom és vele a művész, milyen szerepet tulajdonítanak neki. Vajon idő és tér feletti, általános idea megtestesülésének tekintik-e, vagy tudomásul veszik, hogy meghatározott korban született, ez a kor formálta őt, és ez a kor-formálta Petőfi hatott vissza a saját korára azért, hogy a történelem változását a maga munkájával is elősegítse. De az ábrázolás függ azért bizonyos tárgyi tényezőktől is. Petőfi Segesváron eltűnt, arcképét — még életében — nem örökítették meg metszetek, rézkarcok, nem válhattak arcvonásai ország-világ előtt ismeretessé. (Éppen ezért volt lehetséges, hogy még évtizedekkel a csatavesztés után is ál-Petőfik bukkanhassanak fel az ország különböző pontjain.) Hiteles portrék maradtak ugyan, anélkül azonban, hogy ezek jó ideig közkeletűek lettek volna. Orlai Petrich Soma, az egykori diáktárs és rokon több ízben is lefestette a költőt, debreceni és pesti otthonában egyaránt: amott biedermeier életképszerűen, ahogyan a költő írószerszámait és papírját a székre helyezve a búbos kemence előtt, egy ládán üldögélve töpreng; emitt meg a sublód előtt álldogáló, karját mellén keresztbe fonó, diadalmas tekintetű közéleti férfit. S tulajdonképpen Orlai Petrich ezzel megütötte a sokáig érvényes kettős alaphangot: a szentimentális, illetve a heroikus Petőfi-elképzelést. S mindaddig hol az egyik, hol a másik változatai uralkodtak, amíg, vagy húsz esztendővel ezelőtt, a kitűnő pesti fotográfus, Escher Károly meg nem találta a régi daguerrotypiát, meg nem tisztította, s valósággal új életre nem keltette ezt az egyetlen eredeti és hiteles Petőfi-portrét. Az arcmás vonásrólvonásra rokonságot mutatott ugyan az Orlai Petrichtől megörökített arccal, mégis hiányzott belőle valami, és ugyanakkor valami több is volt benne. Hiányzott a szenvelgés, a töprengő líraiság és a nyalka hősiesség egyaránt; egy villogó tekintetű, rakoncátlan kefe hajú, nyújtott, bár mégis szögletes vonású, megkorosodott kamasz arca néz vissza ránk belső fojtottsággál, inkább dühösen, semmint kitárulkozó lelkesedéssel. Ez az ősfénykép szintén hozzájárult a Petőfi-felfogás megváltozásához. De addig? t
